Népszava, 2004. április (132. évfolyam, 77–101. sz.)

2004-04-13 / 86. szám

NÉPSZAVA 2004. ÁPRILIS 13., KEDD Vitányi Iván Képmutatás vagy hazugság Lassan körül kell azért néznünk itt az ez­redfordulón, hogy hová kerültünk. Nem­csak azt kell regisztrálnunk, hogy gazda­ságilag, társadalmilag, politikailag, kul­turálisan mi a helyzet, hová kapaszkod­tunk fel és hová nem, hanem azt is, hogy ezt hogyan érzékeljük. Csak bevezetésként ismétlem meg, amit imamalomként mondok mostaná­ban, hogy maga a világ, (hegeli szóval) a „világállapot" is kényes és feszült holtpontra érkezett. Nem a régi típusú válság ez, a nagy zuhanás katarti­­kus robbanása, amely után forradalmak és megújulá­sok következnek. (Nagy­péntek után jön a feltáma­dás!) Szerencsére vagy saj­nos: nem! Az emberiség felért egy magaslatra, ahol egészében jobban él, mint azelőtt bármikor, de ahonnan nem látszik a merre tovább. Jobban élünk ezen a ma­gaslaton, de ez csak a Föld lakosságának 20 százalékát érinti. Ez is több, mint a történelem akármelyik szakaszában. De mi lesz a 80 százalékkal, amely - szem­ben az előző páriákkal, parasztokkal, proletárokkal - túl közelről látja welfare­­áldásait mások életében megvalósulni. Igaz, a 20 százaléknak egyelőre megvan az ereje ahhoz, hogy féken tartsa a 80-at. De mi lesz, ha kifogy vagy kifolyik a fékolaj? Akkor valóságosan és szimboli­kusan veszélybe kerülhet a világközpont (World Center). Nem lehet tudni, hogy a laza holtpont­helyzet mikor csomósodik össze, mikor­ra válik elkerülhetetlenné a továbbindu­­lás. Évekig, évtizedekig eléldegélhetünk így - volt már ilyen, olykor évszázado­kon keresztül. És azt sem látható, hogy amikor majd nekiindulunk, kilátszik-e már a ködből a szakadék vagy az új csúcs, ki esik majd bele és ki jut fel rá. Legelőször is arról kell beszélnünk, hogy a jelen pillanatban mennyire vesz­­szük tudomásul és hogyan dolgozzuk fel ezt a szituációt. Én úgy látom, hogy na­gyon felületesen. Nem egészen vonatkozik ez az értelmi­ség, a tudósok, művészek, egyáltalában a gondolkodó értelmiség legjavára. A világ és a magyar tudományban, irodalomban és művészetben művek seregét lehet felso­rolni, amely így vagy úgy ezzel foglalkoz­nak, ebből az élményből táplálkoznak, erre keresik a megoldást. Nincs egyértelmű válasz, útkijelölés, de megvan a legfon­tosabb: a probléma feltevésének etikája. Más a helyzet a politikában - éspedig nemcsak a politikusok gyakorlatában, hanem a társadalom politikai köztudatá­ban és diskurzusában, közbeszédében. Itt természetesen minden a hatalomra irá­nyul, még ma is, amikor pedig egyre job­ban lehet látni a politikai hatalom szere­pének siralmas töpörödését. Vagy talán éppen ezért, mert nem mindig a maga­sabb értelemben vett társadalmi feladat vonzza magához a (hozzáillő) embert, hanem a gyengülő hatalom még mindig A szerző szociológus, országgyűlési képviselő (MSZP) A politika az öndicséret, a magabiztosság pályáján maradt, kiegészítve a gonosz elleni harccal. A gonosz kiléte persze elcserélhető, az egyik térfélen a kommunizmus, a másikon a kapitalizmus látványos zugeltörje. A társadalmilag fe­lelős értelmiségi és a politikai közgon­dolkodás elgondolkoztató szétválása nem új keletű. A keynesi jóléti állam nagy felfutása után az értelmiség java megérezte a problémákat, a (még csak közelgő) holtpontot: ezt tükrözte a poszt­modern foozófia, a strukturalizmus, a neoabsztrakt művészet. Amelyben min­den van (még akár hedonizmus is), csak nem eufória. A politika ezzel szemben az öndicséret, a keep smiling, a magabiztos­ság pályáján maradt­­ kiegészítve a go­nosz elleni harc attribútumaival. A go­nosz kiléte persze felcserélhető volt, az egyik térfélen a kommunizmus, a mási­kon a kapitalizmus, így aztán jól elvol­tak, eltakarták azt a titkos konzorciumot, amelynek keretében az „első” és a „má­sodik világ" biztosította hatalmát a „har­madik" felett. A második világ összeomlása után itt lett volna az idő, hogy mindhárom fertá­lyon szembe lehessen nézni a világálla­pot való tulajdonságaival. Ezzel szemben az első világban, valamint régi és új ha­tármezsgyéin (amelyhez most már mi is hozzátartozunk) kitört a gátlástalan eufó­ria, hogy bekölnizze a továbbvezető utat eltakaró sűrűsödő ködöt. De beszéljünk a következményekről! Mindennek eredménye, hogy a mai köz­életben egyre inkább kétféle beszédmód, „diskurzus” uralkodik el: a képmutatásé és a hazugságé. Nemcsak nálunk, min­denütt - de beszéljünk most csak ma­gunkról! A mai politikai viták, szónoklatok, be­szédek, elemzések, cikkek, egyik fő - ha nem a legfőbb - tárgya, hogy mit ígér és mit ad a kormány az ő népének. (Válasz­tások előtt, hogy mit ígér, választások között, hogy mit ad.) Még több pénzt a nyugdíjasoknak, a szegényeknek. Még többet az egészségügyre, oktatásra, szo­ciális intézményekre. Még nagyobb tá­mogatást a vállalkozóknak, a családok­nak, a gazdáknak. Rendbe hozni a mező­­gazdaságot, az ipart, a szolgáltatásokat. Helyreállítani a közlekedést, felépíteni és kijavítani az autópályákat. Munkahelye­ket teremteni, megszüntetni a munkanél­küliséget, felemelni a fizetéseket. Jobban támogatni az egyházakat, a civil társadal­mat. Megerősíteni a rendőrséget, meg­teremteni a közbiztonságot. És mindezt úgy, hogy közben csökkentsük az adóter­het, fizessük ki az adósságot, tartsuk meg az ország fizetőképességét, őrizzük meg a forintot. Azt már csak félve teszem ezek után hozzá, hogy még kultúra is van a világon. Mindez természetesen kell, nagyon is kell. Csak azt nem szokás (valami titkos szabály szerint nem is szabad) hozzákér­dezni, hogy miből. Amely kérdésnek szintjén két szintje van - illetve volna. Az egyik, hogy hol tart az ország, mennyire tudott kilábalni az évszázados zsákutcá­ból. A másik, amely ezt is felülüti, hogy hol tart a világ. Vajon legközelebbi part­nereink, Németország, Olaszország, Franciaország gazdasága a nekilendülés és a felvirágzás szakaszát élvezi-e vagy hullámvölgyben küzd a refor­mokkal. Vajon a távolabbiak, Anglia, Amerika és a többiek hol tartanak. A választ tudjuk, de nem mondjuk. Mi csak ma­gunkról beszélünk, így alakul ki a hazugság és a képmutatás dialektikája. Az egyik csoport azt ismételgeti nagy felhanggal, álszent mo­sollyal, népédesgető negéd­­del, amiket az előbb felsorol­tam. Ők (személyesen akár tudatában vannak, akár nem) történelmi szinten ha­zudnak. Mert ők is tudják, hogy ezek a problémák nem most keletkeztek, hanem a rendszerváltás utáni 15 évben mindvé­gig jelen voltak. (A korábbiakról most nem is beszélve.) Egyik kormány sem tu­dott igazából változtatni rajta, olyik akart volna, de nem tudta, olyik tudta, hogy nem lehet, ezért úgy tett, mintha már me­goldották volna. A szubjektív kérdés (ki mit tud) azonban itt mellékes, a nem tu­dás is hiba vagy legalábbis vétek. A másik csoport a feltett kérdésekre részválaszt ad, és úgy tesz, de nem beszél az igazi kérdésről, az egyetemes helyzet­ről. Ők mellé- (fölé- vagy alá)beszélnek, a képmutatáshoz, hipokrízishez mene­külnek. Felsorolják a részeredményeket (ame­lyek persze vannak) vagy azt mondják, még nem volt idő rá, már hozzákezdtünk, de még nem értünk a végére. Netán az éppen asztalra kerülő részkérdésben reá­lisan elemzik a helyzetet, de annak igazi értelme az egésszel való összefüggésben bontakozik ki. Vagy javaslatokat adnak, amelyben már a helyzet realitásából in­dulnak ki, ismerik tehát a valós para­métereket, de a társadalom elé már úgy lépnek, hogy a rosszat ne kelljen kimon­dani. A hazugság és a képmutatás között kell tehát választanunk. És most azon kell el­gondolkoznom, hogy felkiáltójelet te­gyek a mondat után vagy kérdőjelet. A felkiáltójel azt jelenti, hogy ez itt a vég­leges szó vagy ez, vagy az, semmi más. Ha ahhoz akarunk ragaszkodni, amit ta­pasztalunk, akkor a felkiáltójelet kell vá­lasztanunk, mert ez - a zsákutcás világál­lapot helyzetének megfelelően - tükrözi a politika zsákutcáit. Ha nem nyugszunk bele, a kérdőjelet kell kitennünk. Miért ne lehetne úgy beszélni a világ és az or­szág dolgairól, hogy valóban szembenéz­zünk a kialakult paraméterekkel? Mért ne szólhatnánk erről teljes nyíltsággal mind az értelmiség és a tudomány, mind a po­litika, mind a legszélesebb közélet köré­ben és nyelvén? Ez a kérdés. Válasszatok! Én a harma­dikat választom. Ne kíméljük, beszéljünk őszintén! Lábjegyzetek egy disszertációhoz Zárójel Hogy én mekkora egy marha vagyok, jöttem rá a múlt hét valamelyik napján, és csak az vigasztal va­lamelyest, hogy érzé­sem szerint nem va­gyok így egyedül, sőt mondhatnám talán azt is, hogy nagyon nem vagyok így egyedül, még sőtebb tulajdonképpen alig­hanem úgy áll a dolog, hogy szinte csakis egyvalaki van mindenkivel szemben egyedül azzal, hogy ő bezzeg nem az. Az történt ugyanis, hogy a múlt héten egészen véletlenül találtam valamit az interneten, amiből a fenti következte­­tést kellett levonjam magamra (és való­színűleg szerte a világon több ezer, ha nem több millió embertársamra­ néz­vést (de én itt és most hangsúlyozottan csak a magam nevében beszélek). Azt olvasom ugyanis, hogy egy magyar filmrendező azt nyilatkozta egy újság­ban (amit én, bevallom, nem szoktam a kezembe venni), hogy, idézem: „most a félmművészeti doktori disszertációm­mal foglalkozom, játékfilmjeim törté­nelemszemlélete és azok társadalmi tu­datformáló hatása a témám”. Vagyis csak hogy pontosan értsük, hogy mi van, az történik éppen mosta­nában egy magyar felsőoktatási intéz­ményben, hogy ott valaki saját magából doktorál. Na most szerintem ez zseniális; nem is értem, hogy eddig miért is nem jutott ez senkinek sem az eszébe; de hogy megint ne mások nevében beszéljek, hát én is például mi a fenének kellett annyit vacakoljak évekig az erdélyi magyar irodalommal, amíg két diploma után még le is doktoráltam belőle, ahe­lyett, hogy a saját könyveim lettek volna a témám?­­Nem tudom, miért, de valahogy az az érzésem, hogy szép emlékű Czine Mihály professzor úr úgy vágott volna ki a tanszékéről, ha ezzel az ötlettel ke­resem meg, hogy csak úgy nyekkentem volna, úgy látszik, mára ezek az idők is megváltoztak...) Már most persze másfelől meg az is igaz, hogy amíg még tanítottam, én is mindig azt mondtam a hallgatóimnak, hogy a diplomamunkájukat (és persze ha majd oda jutnak, a doktorijukat is) lehetőleg olyan témából írják, amihez (addigra) bízvást ők értenek a legjob­ban, hiszen akkor a vizsgáztatók majd jól nem tudnak belekötni abba, amit ír­nak. És hát mihez értene legjobban az ember, ha nem saját magához? Na most ami meg az illető filmjeinek a történe­lemszemléletét illeti, arról mindenki­nek meg lehet a véleménye (így persze neki magának is), ami meg a társadalmi fogadtatásukat, arról csak annyit, hogy a legutolsó, a millennium évében és az akkori kormányzat hatalmas támogatá­sával elkészített (és még véletlenül ép­pen a millenniumi kormánybiztos által is írt) filmjét 2001-ben körülbelül pont annyi ember látta, mint a mostani Mo­­net-kiállítást a Szépművészeti Múze­umban, bár annyi aprócska különbség azért van a kétféle látogatottság között, hogy a Monet-ra például a fiam iskolá­jából maguktól mentek el a gyerekek, a moziba meg úgy hajtották be őket köz­pontilag kötelezően. Ezért aztán az előbbit szerették, az utóbbit meg nem annyira, ennyit csak adalékként a társadalmi tudatformálás­hoz. Aztán érdekes fejezete lehet majd a disszertációnak az is, amiben a szerző azt boncolgatja, hogy vajon a társada­lom tudatát minden előzetes beharan­gozások ellenére is miért nem formál­hatja még mindig a tárgyalt rendező Velünk élő Trianon című, tizennégy ré­szes fimsorozata, amelyet - idézem a hivatalos álláspontot - „televíziós szak­emberek és történészi szakvélemények alapján át kell dolgozni”. (Egészen pontosan még egyszer, merthogy az el­ső kifogások után egyszer már a rende­ző úr átdolgozta.) Na most az például baromira érde­kelne, hogy vajon minderről mit ír majd dolgozatában a disszertáció ob­jektív, elfogulatlan szerzője? Martos Gábor NÉPSZAVA -------------------ALAPÍTVA 3873 -AN--------------------­Főszerkesztő NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő HORVÁTH ISTVÁN­­szerkesztő stelyenes DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Ügyvezető gazgató: KOCSI ILONA VÉLEMÉNYE Versike /n. Q*­­ S,r­n ?„­& chbo­ffl W'nM/f. mrtal­ wím* ri/, tjeimenirnj / £V l@d V | tó Pápai Gábor rajza Az áldozat az iraki nép Jó másfél hétre még az eddiginél is forróbb lett a talaj az Irakban harco­ló szövetségesek lába alatt. A Szaddám Huszein híveivel, a szunnita na­cionalistákkal és a nemzetközi iszlám terroristákkal folytatott véres küzdelmük után szembekerültek a radikális síita demagóg, Moktada asz-Szadr fegyvereseivel is. Hogy Moktada a szövetségesek ellen fordul, az feltehetően már akkor eldőlt, amikor az Iraki Kormányzótanács frakciói megállapodtak az új alkotmány tervezetében. Ez - az iszlám szerepét elismerve - lényegé­ben világi állammá nyilvánította Irakot, és a fontos állami döntéseket il­letően vétójogot adott a három nagy népcsoportnak: a kurdoknak, a szunnitáknak és a síitáknak. Vagyis kizárta bármelyik etnikum vagy fe­lekezet egyeduralmát. Csakhogy Moktada, ez az ifjú és rendkívül ambi­ciózus síita vezető pontosan valami effélére törekedett. Számára a szomszédos Irán volt a példa, ahol az alkotmány rögzíti, hogy a legfőbb hatalom a síita klérust illeti. Irakban azonban nemcsak a kurdok és a szunniták elleneznek - természetszerűen - egy ilyen berendezkedést, de maguknak a síitáknak a többsége sem lelkesedik érte vagy legalábbis nem hajlandó miatta polgárháborút kockáztatni. A saját felekezetén be­lül is gyanakvással kezelt Moktadának nemhogy arra nem volt esélye, hogy „Irak Khomeinjévé” váljon, de még arra sem igen, hogy június 30., a hatalomátadás napja után a kormányba bekerüljön. Legalábbis rendezett, jogállami körülmények között. Mert ha a hely­zet kiéleződik, és nem a jog, hanem a nyers erő dönt, hősünk esélyei ug­rásszerűen megjavulnak. Hívei ugyanis, bár a síita közösségen belül is kisebbségben vannak, jól szervezettek, fanatikusak és ami a fő, vakon engedelmeskednek neki. Bízhatott ugyanakkor abban, hogy ha össze­csapásokat provokál, akkor a megszállók síita területeken is olyan, min­denkit sújtó intézkedésekre kényszerülnek, amelyek növelik az elége­detlenséget s gyarapítják híveinek, bevethető fegyvereseinek számát. A megszállók elleni harc, az azt kísérő síita mártírium hullámain Mokta­da magasra juthat, sokkal magasabbra, mint jutna békés körülmények között, mégpedig nemcsak saját közösségében, hanem egész Irakot tekintve. S ami Moktada érdeke, az érdeke az Irak körüli államok uralkodó elit­jeinek is. E katonai vagy vallási diktatúrák számára egzisztenciális veszélyt jelentene, ha Irakban megkezdődne a jogállami átalakulás. Az ottani politikusoknak ezért elemi érdekük, hogy a bagdadi politikát ne demokraták, hanem a Moktadához hasonló demagógok uralják, s nem valószínű, hogy ezért diszkréten, de hatékonyan meg ne tegyenek mindent. A többi már csak időzítés kérdése volt. Április 3-án az amerikaiak letartóztatták Moktada helyettesét. A síita vezér már másnap utcára küldte embereit, milicistáinak pedig parancsot adott a szövetséges erők megtámadására. A megszálló hadsereg nehéz helyzetbe került. Moktada legfőbb áldozata azonban nem ez a hadsereg, hanem maga az iraki nép. Kepecs Ferenc Lapszerkesztők HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vezető szerkesztők: MUZSLAI KATALIN, VERESS JENŐ ■ Vizuális szerkesztő KIS ZOLTÁN ■ Képszerkesztő WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető SEBES GYÖRGY, szerkesztők DUTKA NOÉMI GYÉMÁNT MARIANN HORVATH ÉVA PODHORÁNYI ZSOLT, PÓR VILMOS. Kultúra, Mozaik: VÁRNAI IVÁN ■ Külpolitikai szerkesztőségvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Sportszerkesztőség-vezető: BALLAI ATTILA ■ Publicisztika: PETRI LUKÁCS ÁDÁM ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó BOROS ISTVÁN ■ Magazin, szolgáltatás SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tervezőszerkesztő NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Kereskedelmi igazgató: BARÁTH MAYA ■ Marketingigazgató: MENCSER ÉVA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST. PF. 4. Telefon: 477-9000. központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9037. telefax: 477-9038 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030. telefax: 477-9033 ■ Terjesztés, telefon: 477-9000/130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a Magyar Posta Rt. Üzleti és Logisztikai Központja (ÜLK). Belföldi előfizetés: Budapesten a Budapesti Postaigazgatóság kerületi ügyfélszolgálati irodáinál, a hirlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1 Levélcím HELIR 1900) és a kiadónál. Vidéken: a postáknál és a kézbesítőknél. ^ Külföldi előfizetés: a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vill., Orczy tér 1. Levélcím HELIR 1900) Előfizetési díj egy hónapra 1932 Ft, negyedévre 5466 Ft, fél évre 10 764 Ft, egy évre 20 868 Ft. ^Í/MJESZ Nyomdai előállítás Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT igazgató ■ ISSN 0133-1701 Vidék 1 2 4 81 6 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti :"***­­*""•*—*

Next