Népszava, 2004. április (132. évfolyam, 77–101. sz.)
2004-04-13 / 86. szám
NÉPSZAVA 2004. ÁPRILIS 13., KEDD Vitányi Iván Képmutatás vagy hazugság Lassan körül kell azért néznünk itt az ezredfordulón, hogy hová kerültünk. Nemcsak azt kell regisztrálnunk, hogy gazdaságilag, társadalmilag, politikailag, kulturálisan mi a helyzet, hová kapaszkodtunk fel és hová nem, hanem azt is, hogy ezt hogyan érzékeljük. Csak bevezetésként ismétlem meg, amit imamalomként mondok mostanában, hogy maga a világ, (hegeli szóval) a „világállapot" is kényes és feszült holtpontra érkezett. Nem a régi típusú válság ez, a nagy zuhanás katartikus robbanása, amely után forradalmak és megújulások következnek. (Nagypéntek után jön a feltámadás!) Szerencsére vagy sajnos: nem! Az emberiség felért egy magaslatra, ahol egészében jobban él, mint azelőtt bármikor, de ahonnan nem látszik a merre tovább. Jobban élünk ezen a magaslaton, de ez csak a Föld lakosságának 20 százalékát érinti. Ez is több, mint a történelem akármelyik szakaszában. De mi lesz a 80 százalékkal, amely - szemben az előző páriákkal, parasztokkal, proletárokkal - túl közelről látja welfareáldásait mások életében megvalósulni. Igaz, a 20 százaléknak egyelőre megvan az ereje ahhoz, hogy féken tartsa a 80-at. De mi lesz, ha kifogy vagy kifolyik a fékolaj? Akkor valóságosan és szimbolikusan veszélybe kerülhet a világközpont (World Center). Nem lehet tudni, hogy a laza holtponthelyzet mikor csomósodik össze, mikorra válik elkerülhetetlenné a továbbindulás. Évekig, évtizedekig eléldegélhetünk így - volt már ilyen, olykor évszázadokon keresztül. És azt sem látható, hogy amikor majd nekiindulunk, kilátszik-e már a ködből a szakadék vagy az új csúcs, ki esik majd bele és ki jut fel rá. Legelőször is arról kell beszélnünk, hogy a jelen pillanatban mennyire veszszük tudomásul és hogyan dolgozzuk fel ezt a szituációt. Én úgy látom, hogy nagyon felületesen. Nem egészen vonatkozik ez az értelmiség, a tudósok, művészek, egyáltalában a gondolkodó értelmiség legjavára. A világ és a magyar tudományban, irodalomban és művészetben művek seregét lehet felsorolni, amely így vagy úgy ezzel foglalkoznak, ebből az élményből táplálkoznak, erre keresik a megoldást. Nincs egyértelmű válasz, útkijelölés, de megvan a legfontosabb: a probléma feltevésének etikája. Más a helyzet a politikában - éspedig nemcsak a politikusok gyakorlatában, hanem a társadalom politikai köztudatában és diskurzusában, közbeszédében. Itt természetesen minden a hatalomra irányul, még ma is, amikor pedig egyre jobban lehet látni a politikai hatalom szerepének siralmas töpörödését. Vagy talán éppen ezért, mert nem mindig a magasabb értelemben vett társadalmi feladat vonzza magához a (hozzáillő) embert, hanem a gyengülő hatalom még mindig A szerző szociológus, országgyűlési képviselő (MSZP) A politika az öndicséret, a magabiztosság pályáján maradt, kiegészítve a gonosz elleni harccal. A gonosz kiléte persze elcserélhető, az egyik térfélen a kommunizmus, a másikon a kapitalizmus látványos zugeltörje. A társadalmilag felelős értelmiségi és a politikai közgondolkodás elgondolkoztató szétválása nem új keletű. A keynesi jóléti állam nagy felfutása után az értelmiség java megérezte a problémákat, a (még csak közelgő) holtpontot: ezt tükrözte a posztmodern foozófia, a strukturalizmus, a neoabsztrakt művészet. Amelyben minden van (még akár hedonizmus is), csak nem eufória. A politika ezzel szemben az öndicséret, a keep smiling, a magabiztosság pályáján maradt kiegészítve a gonosz elleni harc attribútumaival. A gonosz kiléte persze felcserélhető volt, az egyik térfélen a kommunizmus, a másikon a kapitalizmus, így aztán jól elvoltak, eltakarták azt a titkos konzorciumot, amelynek keretében az „első” és a „második világ" biztosította hatalmát a „harmadik" felett. A második világ összeomlása után itt lett volna az idő, hogy mindhárom fertályon szembe lehessen nézni a világállapot való tulajdonságaival. Ezzel szemben az első világban, valamint régi és új határmezsgyéin (amelyhez most már mi is hozzátartozunk) kitört a gátlástalan eufória, hogy bekölnizze a továbbvezető utat eltakaró sűrűsödő ködöt. De beszéljünk a következményekről! Mindennek eredménye, hogy a mai közéletben egyre inkább kétféle beszédmód, „diskurzus” uralkodik el: a képmutatásé és a hazugságé. Nemcsak nálunk, mindenütt - de beszéljünk most csak magunkról! A mai politikai viták, szónoklatok, beszédek, elemzések, cikkek, egyik fő - ha nem a legfőbb - tárgya, hogy mit ígér és mit ad a kormány az ő népének. (Választások előtt, hogy mit ígér, választások között, hogy mit ad.) Még több pénzt a nyugdíjasoknak, a szegényeknek. Még többet az egészségügyre, oktatásra, szociális intézményekre. Még nagyobb támogatást a vállalkozóknak, a családoknak, a gazdáknak. Rendbe hozni a mezőgazdaságot, az ipart, a szolgáltatásokat. Helyreállítani a közlekedést, felépíteni és kijavítani az autópályákat. Munkahelyeket teremteni, megszüntetni a munkanélküliséget, felemelni a fizetéseket. Jobban támogatni az egyházakat, a civil társadalmat. Megerősíteni a rendőrséget, megteremteni a közbiztonságot. És mindezt úgy, hogy közben csökkentsük az adóterhet, fizessük ki az adósságot, tartsuk meg az ország fizetőképességét, őrizzük meg a forintot. Azt már csak félve teszem ezek után hozzá, hogy még kultúra is van a világon. Mindez természetesen kell, nagyon is kell. Csak azt nem szokás (valami titkos szabály szerint nem is szabad) hozzákérdezni, hogy miből. Amely kérdésnek szintjén két szintje van - illetve volna. Az egyik, hogy hol tart az ország, mennyire tudott kilábalni az évszázados zsákutcából. A másik, amely ezt is felülüti, hogy hol tart a világ. Vajon legközelebbi partnereink, Németország, Olaszország, Franciaország gazdasága a nekilendülés és a felvirágzás szakaszát élvezi-e vagy hullámvölgyben küzd a reformokkal. Vajon a távolabbiak, Anglia, Amerika és a többiek hol tartanak. A választ tudjuk, de nem mondjuk. Mi csak magunkról beszélünk, így alakul ki a hazugság és a képmutatás dialektikája. Az egyik csoport azt ismételgeti nagy felhanggal, álszent mosollyal, népédesgető negéddel, amiket az előbb felsoroltam. Ők (személyesen akár tudatában vannak, akár nem) történelmi szinten hazudnak. Mert ők is tudják, hogy ezek a problémák nem most keletkeztek, hanem a rendszerváltás utáni 15 évben mindvégig jelen voltak. (A korábbiakról most nem is beszélve.) Egyik kormány sem tudott igazából változtatni rajta, olyik akart volna, de nem tudta, olyik tudta, hogy nem lehet, ezért úgy tett, mintha már megoldották volna. A szubjektív kérdés (ki mit tud) azonban itt mellékes, a nem tudás is hiba vagy legalábbis vétek. A másik csoport a feltett kérdésekre részválaszt ad, és úgy tesz, de nem beszél az igazi kérdésről, az egyetemes helyzetről. Ők mellé- (fölé- vagy alá)beszélnek, a képmutatáshoz, hipokrízishez menekülnek. Felsorolják a részeredményeket (amelyek persze vannak) vagy azt mondják, még nem volt idő rá, már hozzákezdtünk, de még nem értünk a végére. Netán az éppen asztalra kerülő részkérdésben reálisan elemzik a helyzetet, de annak igazi értelme az egésszel való összefüggésben bontakozik ki. Vagy javaslatokat adnak, amelyben már a helyzet realitásából indulnak ki, ismerik tehát a valós paramétereket, de a társadalom elé már úgy lépnek, hogy a rosszat ne kelljen kimondani. A hazugság és a képmutatás között kell tehát választanunk. És most azon kell elgondolkoznom, hogy felkiáltójelet tegyek a mondat után vagy kérdőjelet. A felkiáltójel azt jelenti, hogy ez itt a végleges szó vagy ez, vagy az, semmi más. Ha ahhoz akarunk ragaszkodni, amit tapasztalunk, akkor a felkiáltójelet kell választanunk, mert ez - a zsákutcás világállapot helyzetének megfelelően - tükrözi a politika zsákutcáit. Ha nem nyugszunk bele, a kérdőjelet kell kitennünk. Miért ne lehetne úgy beszélni a világ és az ország dolgairól, hogy valóban szembenézzünk a kialakult paraméterekkel? Mért ne szólhatnánk erről teljes nyíltsággal mind az értelmiség és a tudomány, mind a politika, mind a legszélesebb közélet körében és nyelvén? Ez a kérdés. Válasszatok! Én a harmadikat választom. Ne kíméljük, beszéljünk őszintén! Lábjegyzetek egy disszertációhoz Zárójel Hogy én mekkora egy marha vagyok, jöttem rá a múlt hét valamelyik napján, és csak az vigasztal valamelyest, hogy érzésem szerint nem vagyok így egyedül, sőt mondhatnám talán azt is, hogy nagyon nem vagyok így egyedül, még sőtebb tulajdonképpen alighanem úgy áll a dolog, hogy szinte csakis egyvalaki van mindenkivel szemben egyedül azzal, hogy ő bezzeg nem az. Az történt ugyanis, hogy a múlt héten egészen véletlenül találtam valamit az interneten, amiből a fenti következtetést kellett levonjam magamra (és valószínűleg szerte a világon több ezer, ha nem több millió embertársamra nézvést (de én itt és most hangsúlyozottan csak a magam nevében beszélek). Azt olvasom ugyanis, hogy egy magyar filmrendező azt nyilatkozta egy újságban (amit én, bevallom, nem szoktam a kezembe venni), hogy, idézem: „most a félmművészeti doktori disszertációmmal foglalkozom, játékfilmjeim történelemszemlélete és azok társadalmi tudatformáló hatása a témám”. Vagyis csak hogy pontosan értsük, hogy mi van, az történik éppen mostanában egy magyar felsőoktatási intézményben, hogy ott valaki saját magából doktorál. Na most szerintem ez zseniális; nem is értem, hogy eddig miért is nem jutott ez senkinek sem az eszébe; de hogy megint ne mások nevében beszéljek, hát én is például mi a fenének kellett annyit vacakoljak évekig az erdélyi magyar irodalommal, amíg két diploma után még le is doktoráltam belőle, ahelyett, hogy a saját könyveim lettek volna a témám?Nem tudom, miért, de valahogy az az érzésem, hogy szép emlékű Czine Mihály professzor úr úgy vágott volna ki a tanszékéről, ha ezzel az ötlettel keresem meg, hogy csak úgy nyekkentem volna, úgy látszik, mára ezek az idők is megváltoztak...) Már most persze másfelől meg az is igaz, hogy amíg még tanítottam, én is mindig azt mondtam a hallgatóimnak, hogy a diplomamunkájukat (és persze ha majd oda jutnak, a doktorijukat is) lehetőleg olyan témából írják, amihez (addigra) bízvást ők értenek a legjobban, hiszen akkor a vizsgáztatók majd jól nem tudnak belekötni abba, amit írnak. És hát mihez értene legjobban az ember, ha nem saját magához? Na most ami meg az illető filmjeinek a történelemszemléletét illeti, arról mindenkinek meg lehet a véleménye (így persze neki magának is), ami meg a társadalmi fogadtatásukat, arról csak annyit, hogy a legutolsó, a millennium évében és az akkori kormányzat hatalmas támogatásával elkészített (és még véletlenül éppen a millenniumi kormánybiztos által is írt) filmjét 2001-ben körülbelül pont annyi ember látta, mint a mostani Monet-kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, bár annyi aprócska különbség azért van a kétféle látogatottság között, hogy a Monet-ra például a fiam iskolájából maguktól mentek el a gyerekek, a moziba meg úgy hajtották be őket központilag kötelezően. Ezért aztán az előbbit szerették, az utóbbit meg nem annyira, ennyit csak adalékként a társadalmi tudatformáláshoz. Aztán érdekes fejezete lehet majd a disszertációnak az is, amiben a szerző azt boncolgatja, hogy vajon a társadalom tudatát minden előzetes beharangozások ellenére is miért nem formálhatja még mindig a tárgyalt rendező Velünk élő Trianon című, tizennégy részes fimsorozata, amelyet - idézem a hivatalos álláspontot - „televíziós szakemberek és történészi szakvélemények alapján át kell dolgozni”. (Egészen pontosan még egyszer, merthogy az első kifogások után egyszer már a rendező úr átdolgozta.) Na most az például baromira érdekelne, hogy vajon minderről mit ír majd dolgozatában a disszertáció objektív, elfogulatlan szerzője? Martos Gábor NÉPSZAVA -------------------ALAPÍTVA 3873 -AN--------------------Főszerkesztő NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő HORVÁTH ISTVÁNszerkesztő stelyenes DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Ügyvezető gazgató: KOCSI ILONA VÉLEMÉNYE Versike /n. Q* S,rn ?„& chboffl W'nM/f. mrtal wím* ri/, tjeimenirnj / £V l@d V | tó Pápai Gábor rajza Az áldozat az iraki nép Jó másfél hétre még az eddiginél is forróbb lett a talaj az Irakban harcoló szövetségesek lába alatt. A Szaddám Huszein híveivel, a szunnita nacionalistákkal és a nemzetközi iszlám terroristákkal folytatott véres küzdelmük után szembekerültek a radikális síita demagóg, Moktada asz-Szadr fegyvereseivel is. Hogy Moktada a szövetségesek ellen fordul, az feltehetően már akkor eldőlt, amikor az Iraki Kormányzótanács frakciói megállapodtak az új alkotmány tervezetében. Ez - az iszlám szerepét elismerve - lényegében világi állammá nyilvánította Irakot, és a fontos állami döntéseket illetően vétójogot adott a három nagy népcsoportnak: a kurdoknak, a szunnitáknak és a síitáknak. Vagyis kizárta bármelyik etnikum vagy felekezet egyeduralmát. Csakhogy Moktada, ez az ifjú és rendkívül ambiciózus síita vezető pontosan valami effélére törekedett. Számára a szomszédos Irán volt a példa, ahol az alkotmány rögzíti, hogy a legfőbb hatalom a síita klérust illeti. Irakban azonban nemcsak a kurdok és a szunniták elleneznek - természetszerűen - egy ilyen berendezkedést, de maguknak a síitáknak a többsége sem lelkesedik érte vagy legalábbis nem hajlandó miatta polgárháborút kockáztatni. A saját felekezetén belül is gyanakvással kezelt Moktadának nemhogy arra nem volt esélye, hogy „Irak Khomeinjévé” váljon, de még arra sem igen, hogy június 30., a hatalomátadás napja után a kormányba bekerüljön. Legalábbis rendezett, jogállami körülmények között. Mert ha a helyzet kiéleződik, és nem a jog, hanem a nyers erő dönt, hősünk esélyei ugrásszerűen megjavulnak. Hívei ugyanis, bár a síita közösségen belül is kisebbségben vannak, jól szervezettek, fanatikusak és ami a fő, vakon engedelmeskednek neki. Bízhatott ugyanakkor abban, hogy ha összecsapásokat provokál, akkor a megszállók síita területeken is olyan, mindenkit sújtó intézkedésekre kényszerülnek, amelyek növelik az elégedetlenséget s gyarapítják híveinek, bevethető fegyvereseinek számát. A megszállók elleni harc, az azt kísérő síita mártírium hullámain Moktada magasra juthat, sokkal magasabbra, mint jutna békés körülmények között, mégpedig nemcsak saját közösségében, hanem egész Irakot tekintve. S ami Moktada érdeke, az érdeke az Irak körüli államok uralkodó elitjeinek is. E katonai vagy vallási diktatúrák számára egzisztenciális veszélyt jelentene, ha Irakban megkezdődne a jogállami átalakulás. Az ottani politikusoknak ezért elemi érdekük, hogy a bagdadi politikát ne demokraták, hanem a Moktadához hasonló demagógok uralják, s nem valószínű, hogy ezért diszkréten, de hatékonyan meg ne tegyenek mindent. A többi már csak időzítés kérdése volt. Április 3-án az amerikaiak letartóztatták Moktada helyettesét. A síita vezér már másnap utcára küldte embereit, milicistáinak pedig parancsot adott a szövetséges erők megtámadására. A megszálló hadsereg nehéz helyzetbe került. Moktada legfőbb áldozata azonban nem ez a hadsereg, hanem maga az iraki nép. Kepecs Ferenc Lapszerkesztők HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vezető szerkesztők: MUZSLAI KATALIN, VERESS JENŐ ■ Vizuális szerkesztő KIS ZOLTÁN ■ Képszerkesztő WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető SEBES GYÖRGY, szerkesztők DUTKA NOÉMI GYÉMÁNT MARIANN HORVATH ÉVA PODHORÁNYI ZSOLT, PÓR VILMOS. Kultúra, Mozaik: VÁRNAI IVÁN ■ Külpolitikai szerkesztőségvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Sportszerkesztőség-vezető: BALLAI ATTILA ■ Publicisztika: PETRI LUKÁCS ÁDÁM ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó BOROS ISTVÁN ■ Magazin, szolgáltatás SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tervezőszerkesztő NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Kereskedelmi igazgató: BARÁTH MAYA ■ Marketingigazgató: MENCSER ÉVA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST. PF. 4. Telefon: 477-9000. központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9037. telefax: 477-9038 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030. telefax: 477-9033 ■ Terjesztés, telefon: 477-9000/130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a Magyar Posta Rt. Üzleti és Logisztikai Központja (ÜLK). Belföldi előfizetés: Budapesten a Budapesti Postaigazgatóság kerületi ügyfélszolgálati irodáinál, a hirlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1 Levélcím HELIR 1900) és a kiadónál. Vidéken: a postáknál és a kézbesítőknél. ^ Külföldi előfizetés: a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vill., Orczy tér 1. Levélcím HELIR 1900) Előfizetési díj egy hónapra 1932 Ft, negyedévre 5466 Ft, fél évre 10 764 Ft, egy évre 20 868 Ft. ^Í/MJESZ Nyomdai előállítás Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT igazgató ■ ISSN 0133-1701 Vidék 1 2 4 81 6 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti :"****""•*—*