Néptanítók lapja 56. évfolyam, 1923

1923-0101

A Néptanítók N­apja 2—3. szám. a szabadoktatás keretében — jól megszerveztetnek és állandósíttatnak, remélni lehet, hogy lassanként mind nagyobb és nagyobb érdeklődést fognak kelteni azokban, kik egész életre szóló frigyet kötnek egy­mással, melynek fő célja testileg és lelkileg egészséges gyermekek felnevelése. A házasságra való előkészület ne csak a kelengye beszerzésére szorítkozzék, hanem ez az előkészület terjedjen ki a lelkekre is. Meg kell éreztetni és meg kell értetni a leendő hitvestársakkal, hogy nincsen emberhez méltóbb, de egyszersmind nehezebb feladat a gyermeknevelésnél. Mert mi célja van értünknek, ha nem az, hogy utódainkban mind nemesebbé tegyük emberi nemünket é£" megvalósítsuk Kantnak szózatát az Educatio nagy titkáról, szem előtt tartva az evangélium mondását: Legyetek tehát tökéletesek, miként a ti mennyei atyátok tökéletes?! A közgazdaságtan és társadalomtan módszere, írta : Geőcze Sarolta. A kommün tapasztalatai m­inden­kit meggyőztek arról, hogy a vezető osztályok ifjúságát kellő köz­gazdasági és társadalomtani tájékoztatás nélkül az életbe kiengedni nem lehet. De a megváltozott élet­viszonyok, a társadalmi rétegek eltolódása, a pusztuló középosztály elhelyezkedésre való törekvése a gyakor­lati pályákon, viszont az új középosztály kialakulása — mindez szinte követeli az ifjúság számára a megbízható útmutatót a mai társadalmi és gazdasági élet feladatai­val szemben. Ez a belátás érlelte meg azt a sokáig va­júdó kérdést : kell-e társadalomtani oktatás az iskolák­­ban? A tárgy tanítását a 200.884/1919. sz. rendelet át­menetileg el is rendelte. E napokban már törvényjavas­latot is nyújtott be a kultuszminiszter e tárgy tanítá­sára (1. Népt. Lapja 49—52. sz.) Csak az maradt eldön­tetlen : mely iskolanemben mit és hogyan tanítsanak? A P­edagógiai Társaság 1921. évi vitasorozatán a kér­dést a legilletékesebb tényezők vitatták meg; az ellen­tétes nézetárnyalatok dacára egységes felfogás gya­nánt alakult ki, hogy igenis a kellő tájékoztatást meg kell adni s a társadalomtani ismereteket a közgazda­ságtanhoz, illetve a történelemhez kapcsolva véglege­sen be kell iktatni a tantervekbe. Azóta már tanköny­vek is jelentek meg; a tanítás folyik úgy a középisko­­­lában, mint a tanítóképzőben s a polgári iskolai és taní­tóképzői tanárképzőben. Hátra van azonban a miként kérdése, a módszer. Pedig a tanítás sikere ezen fordul meg. Mert itt nem elég az ismeretek közlése — azt megadták Piklerék és Kunfiék is. Itt világnézet kialakí­tás a feladat; a társadalmi és gazdasági etnikai felfogás begyökereztetése a jövő nemzedék gondolkozásába; de egyéb is: a nemzeti és a pozitív keresztény erkölcsi szempont érvényesítése az egész vonalon. Mert e tárgy tanítása egyúttal pr­event­iva is:­megelőzése a nemzetre nézve egyszer már halálos veszedelmet hozott balra való kilengéseknek. S amellett a tudományos tárgyi­lagosság megóvása. Végül alkalmazkodás az illető ta­nulók fejlettségi fokához és tapasztalatához. E szempontokból fogjuk itt a tárgy módszerét vizsgálat alá venni, egy-két példán gyakorlatilag is kimutatva, hogy és mily módszeres eljárással lehet ugyanazt az anyagot a különböző iskolákban külön­féle korú, nemű és előképzettségű tanulókkal úgy megértetni, hogy az vérükké váljék s egyrészt szo­ciális érzéküket fejlessze, másrészt abból biztos irá­nyítást nyerjenek az életre. Kultúrpolitikai kérdések. Bodó János nemzetgyűlési képviselő beszéde. Az indemnitásról szóló törvényjavaslat tárgyalása­kor. Bodó János nemzetgyűlési képviselő igen értékes beszédben foglalkozott a magyar közoktatásügy min­den kérdésével. A képviselők nagy figyelemmel hall­gatták, a beszéd végeztével elismerésüket fejezték ki, hogy volt aktív katona létére ily behatóan foglalko­zik kultúrpolitikai kérdésekkel. A beszédet hely hiánya miatt csak kivonatban közölhetjük : T. Nemzetgyűlés! Az indemnitási javaslat keretében bá­tor leszek néhány kultúrpolitikai kérdés taglalásába bocsát­kozni, mert meggyőződésem, hogy a gazdasági erősödés csak úgy érhető el, ha azzal párhuzamosan és egyforma mérvben a kulturális erősödés kérdésével is foglalkozunk, a kulturá­lis erősödést is minden tekintetben előmozdítjuk. Hiszen amint nincs gazdasági erősödés kulturális erősödés nélkül, épúgy nincs kulturális erősödés gazdasági erősödés nélkül sem. Ha visszatekintünk a béke fél évszázadára, amikor vissza­nyertük függetlenségünket és művelődésünk sorsa a ke­zünkben volt, megállapíthatjuk, hogy a közművelődés te­rén, sajnos, nem végeztük el azokat a fontos feladatokat, amelyek kötelességszerűen ránk hárultak. A múlt nagyjai, tehát Kossuth, Eötvös, Széchenyi, mint legfontosabb nem­zeti feladatot hangoztatták, hogy a kultúrpolitika terén intenzíven cselekedjünk, dolgozzunk. Deák Ferenc már az 1833. évi országgyűlésen panaszko­dik, hogy : «Sajnos, a tapasztalásnak keserű oktatása mé­lyen meggyőzte nemzetünk képviselőit arról, hogy a nép­nevelés és közművelődés ügyében munkátlanul vesztegelni oly vétkes mulasztás, amely századokon keresztül gátat vet a n­emzet erkölcsös és polgári kifejlődésének.» Később, az 1830-tól 40-ig tartó országgyűlésen felhívja a karok és ren­dek figyelmét arra, hogy neveljék a népet, mert a népokta­tás célja az, hogy kifejlessze a népet, biztosítja a­ törvények szentségét és az embereket jobbakká és boldogabbakká teszi. 1848-ban Kossuth a népoktatási törvényjavaslat tárgyalásánál különösen kiemeli a falusi népoktatás szüksé­gességét, mondván (olvassa): «Kérem a Házat, fejlessze a községet minél inkább, mert ebben fekszik a státus­szabadságnak legbiztosabb, leghatalmasabb talpköve.» Az 1848-as időkben e kor két kiváló elméje, Eötvös és Horváth Mihály voltak birtokosai a kultuszminiszteri tárcá­nak, majd pedig az alkotmányosság helyreállásával ismét Eötvös vette át a kultuszkormányzatot. 1868-ban a XXXVIII. t.-cikkel megalkotta közoktatásunk legfontosabb törvényét, amelyet, ha ezalatt a béke fél évszázada alatt ko­molyan hajtottunk volna végre, a művelődésnek magasabb fokára jutottunk volna el. És így nem lehetett volna az, hogy még a legutolsó időkben is kétféle nemzetiségi kérdés­sel kellett foglalkozni, nem történhetett, volna meg az őszi­rózsás szomorú forradalom, a Kun Béla-féle kommunizmus és most nem fordulna felénk a 14 megyés csonka haza felé négy millió elszakadt vérünk minden panaszával, szenve­désével és kínlódásával. A múlt politikájának nagy hibája volt, hogy nem követtük Széchenyi intését, amikor mondja : «Ha valami fölemelheti még a hazát, az semmi egyéb, mint a nemzetiesség és a közértelmesség, vagyis a nemzeti műveltség.» Sajnos, a múlt államférfiai, de maga a társadalom sem fogta fel tel­jes tudatában és teljes helyességében a nemzeti művelődés fontos kérdéseit és csak ilyen módon történhetett az, hogy közművelődési állapotaink, sajnos és őszintén megvallva, meglehetősen szomorú képet tárnak elénk. A történelem tanúbizonysága annak, hogy minden életképes faj a meg­alázás korszakában, amennyiben ősi faji ereje még megvan, egyesült erővel, nemzeti öntudatra ébredéssel, ha nem is rövid időn belül, de végeredményben visszaszerzi régi ha­talmát. A német nemzeti gondolat a napóleoni háborúk

Next