Népújság, 1976 (20. évfolyam, 1-51. szám)

1976-01-09 / 1. szám

NAPI 1 '76 NÉHÁNY GONDOLAT A SZLOVÉNIAI MAGYAROK IDEI SZEMLÉJÉRŐL Ismét megjelent a várva-várt naptárunk, ismét örömmel lapoztunk bele és tettük le elégedetten vagy egy kissé csalódottan. Ha az ember a kezébe veszi az idei naptárt, minden bizonyára az az első benyomása, hogy egy kicsit soványka, hiszen az ember valamivel többet, terjedelmesebbet várt. Ha aztán átlapozza, tartalmi szempontból vizsgálja, ugyan­oda lyukad ki: jó az, ami benne van, szükséges, aktuális de sajnos KEVÉS. Vagy minden­esetre nem annyi, mint amennyit képes (és nem utolsó sorban köteles­ megírni a murán­túli magyar értelmiségi. Mivel a naptárunk a Szlové­niában élő magyarok szemlé­je, természetes dolog, hogy elsősorban azokkal a kérdé­sekkel kell foglalkoznia, a­­melyek az itt élő magyarság politikai, társadalmi,gazdasá­gi, kulturális­ és közművelő­dési helyzetét befolyásolják. Éppen ezért örömmel állapít­hatjuk meg, hogy az idei nap­tár ezeknek a problémáknak nagy figyelmet szentelt. Kü­lönösen a Népújság problé­máiról szóló írást kell mél­tatnunk, amely ugyan sajnos nem a lap nagy léptekkel va­ló fejlődéséről, inkább egy helyben topogásáról ad ké­pet, így talán némileg meg tudjuk érteni, hogy a lap miért nem fejlődött az el­múlt 20 esztendőben, vagyis abban az időszakban, amikor az összes jugoszláviai nemze­tiségi sajtó óriási fejlődést és felvirágzást ért el. Saj­nos, azonban nem világlik ki az írásbó­l az, hogy vajon hogy lesz a jövőben, mi a biztosítéka a fejlődésnek, vagy az előttünk álló 20 esz­tendő elteltével is ilyen sajná­latos megállapításokat kell ol­vasnunk majd? Amint már említettem, he­lyesnek és talán a képanyagot kivéve aktuálisnak tartom a naptár anyagát. Csupán azt szeretném felsorolni, ami e­­zeken kívül véleményem sze­rint nagyon is a naptárba kívánkozik, vagy amit én na­gyon hiányolok belőle. Talán nem lesz felesleges, ha egy­két szóban megemlítjük azt is, milyen nemzetiséget érintő témákkal foglalkozik a oszt­rák Karintiában élő szlové­nok, valamint a Magyarorszá­gon élő délszlávok idei nem­zetiségi naptára. A kari­ntiai szlovénok naptáráról szóló ismertetés első helyen szöge­zi le, hogy a naptár cikkei taglalják mindazokat a gaz­dasági és politikai kérdése­ket, amelyek kihatnak az Ausztriában élő szlovén nem­zeti közösség életére, így pél­dául részletesen foglalkozik az ott élő szlovén szerveze­tek munkájával és feladatai­val. Muravidéki vonatkozás­ban is nagyon helyes lenne, ha a mi naportárunk is kitér­ne a tavaly megalakult ma­gyar érdekközösség munkájá­ra, feladataira, tevékenységé­vel kapcsolatos problémákra A másik ilyen probléma, ami nagyon is naptárba kívánko­zik, a muraszombati község kétnyelvű iskolahálózatának kérdése. Hadd említsem meg továb­bá, hogy a magyarországi dél­szlávok nemzetiségi naptára például foglalkozik azoknak a falvaknak a szláv és ma­gyar neveivel, amelyekben a nemzetiségi lakosság él. Vé­leményem szerint egy szaka­vatott cikkben ki kellene tér­ni a magyar falvak jelenlegi nevére is, annál is inkább mivel néhány jelenleg hivata­losnak tartott elnevezés (Ho­doš, Lendva, stb.) felemás megoldást tükröz, és nyelvi szempontból helytelen. A következő dolog, amit na­gyon hiányolok a naptárból a néprajzi vonatkozású írá­sok és az ezzel kapcsolatos képanyag. Már az előbb is említettem, hogy a naptár ké­panyaga egyrészt terjedelmi szempontból túl kicsi és nem eléggé időszerű. Ami a naptár irodalmi ré­szét illeti, helyes, hogy he­lyet ad a nemzetiség soraiból kikerülő tollforgatóknak. Sze­rintem azonban be kellene itt mutatni egy-két élő, elismert magyar irodalmár versét, írá­sát, és nem utolsósorban ide kívánkozik egy-két fordítás a modern szlovén irodalomból is. Továbbá az előző évi nap­tárok bemutattak egy-egy nem­zetiségi művészt, festőt, szob­rászt, ez az idei naptárban elmaradt, pedig véleményem szerint — ha az amatőr mű­vészek múlt évi lendvai kiál­lítására gondolok — helyes lenne bemutatni egy-két a­­matőr művészt is. Ezek azok a dolgok, vagyis mondhatnám legfontosabb­nak tartott dolgok, amiket fel kellene ölelni a naptár­nak. Hadd említsem meg, hogy véleményem szerint is­mertetni kellene a naptárnak azokat a kutatásokat is, ame­lyeket a múltban egyes nyel­vészek (dr. ördög, dr. Kaszás) végeztek Muravidéken. Sok­szor ugyan hallani azt is, hogy miegymás benne volt az új­ságban is, minek még egy­szer imni róla, de én ezt a megjegyzést nem fogadom el, mivel az újság nagyon rövid életű valami, esetleg csak egy­két nap lapozgatják az olva­sók, amíg a naptár tartós ol­vasmány, amit az emberek év közben is sokszor a kezükbe vesznek. Vörös József Az italt pedig, hogy más országban jégbehütve hoz­zák fel, úgy őnála kis ezüst katlanba felforralva hozták, hogy csak úgy butort, alant az edényben izzó parázs volt, úgy merített belőle Ar­zena kanállal és tölté a ven­dége serlegébe: »tessék, i­­gyék kegyelmed!« — De még azonkívül is úgy meg volt az az ital fehérborssal erősítve, hogy gyönge szivü ember, a­­mint egy kortyot leszalasz­­tott belőle a torkán, majd a lelkét prüszkölte ki tőle. Jónás urfi nagy gyönyörű­séggel szürcsölgette biz azt. —­ Fölséges egy ital! De hogy még jobban érez­zék a zamatját, kivette a kat­lanból egy égő parazsat, és azt is lenyelte utána. Arzena kisasszony kezdte észrevenni, hogy mesterére akadt. Az egész lakoma mind ilyen veszedelmes fo­gásokból állott: pirospapri­kát hoztak, keserű mandulá­val töltve s lánggal égő krámpámpulit, amibe ma­zsolát, fügét dobáltak s ab­ból halászták ki, úgy ették meg égve. A végén azt mond­ta Jónás urfi, mikor az iz­landi zuzmóval kevert feke­tekávét megitatták vele, hogy most még csak egy kis arze­­nikum volna az asztalon, hogy a kisasszony nevének tiszteletére azt is a kávéjába hinthetné. Ez után a »lako­ma« után pedig kártyát ho­zatott elő Arzena kisasszony, s felhívta Jónás urfit egy kis gyenge halbercvelyire. Hogyne állt volna rá. A­­ranyban játszottak. Jónás ur­fi engedte Arzena kisasszonyt nyerni. Ő volt a bankadó. Gondolta, ezzel kedvét lehet lelni a kisasszonynak. Aztán megint a kisasszony adott bankot. Jónás észrevette, hogy a kisasszony ért a csa­láshoz. Hát ezt is megenge­di az ember, azért, hogy ked­vét keresse. Hanem aztán, mikor a kisasszonynak foly­vást sikerül a csalás, kezdi kinevetni az áldozatát, s még gúnyolódik vele. — No, megállj! — mondá magában Jónás urfi —, ha csak az kell, hogy ki tud job­ban paklizni? Egypár forduló után Jónás urfi elnyerte a bankot. Akkor aztán Arzena kis­asszony tűzbe jött :erőltetni akarta a szerencsét, lassan­­kint minden pénzét elvesz­tette. Még jobban nekihevült, lekapcsolta nyakából a hét sor aranypénzt, azt tette fel. Az is odaveszett. Hiába folya­modott minden csalási fur­­fanghoz, Jónás még nagyobb mester volt ebben. Utóbb feltette a kártyára a pártá­ját: az is a Jónásé lett. E­­gész halmaz arany állt már előtte. — Ekkor Arzena kis­asszony egész nekiveresedett arccal kiáltá: »áll az egész bank!« s azzal lerántva lá­báról az egyik hímzett pa­pucsát, odaveté az asztalra. — Tartom! — mondá Jó­nás urfi, s aztán egész mo­solyogva nézegetett Arzena arcára, amig a kártyát osz­tá, úgy, hogy ebből a tekin­­tetből megérhette Arzena a szándékát; ezt a játékot meg hagyta neki nyerni. A kis­asszony visszakapta az egész vesztességét! Jónás bég oda­tolta eléje az egész arany­halmazt; a kis papucsot azon­ban elébb megcsókolta, ami­ért Arzena kisasszony a pa­pucs talpával a körmére kop­pantott: »hogy merte kegyel­med megcsókolni, ami nem a magáé«. Hanem aztán mégis oly ke­gyes volt, hogy odaültette ma­ga mellé ugyanarra a kere­­vetre, s nargiléket hozatott s aztán úgy pipáztak együtt, egymással szemközt fordulva ketten, a kerevet vánkosaira vetve hátra a fejüket s vere­kedtek benne, hogy melyik tud szebb karikát fújni a füst­ből? Arzena kisasszony aközben folyvást tartotta mesékkel Jónás urfit, rémségre, kísér­tetjárta, rablógyilkosságtól borzasztó mesékkel, amik mind nagyon alkalmasak ar­ra, hogy valakinek az éjsza­kai álmát elrontsák. Jónás urfit, rémséges, kisér­­hett a kísértetekben és a bo­szorkányokban. Aztán mentül jobban bealkonyodott, annál ijesztőbb regéket suttogott Arzena vendégének, s mikor már jó sötét volt a szobá­ban, akkor bizalmasan közli vele, hogy ez a kastély, ami­ben ők laknak, szintén ilyen kísértetektől lakott elátko­zott hely. A hajdani várkis­asszony, aki menyegzője nap­ján halt meg, kisért a szo­bákban, s valahányszor va­lami kérő jön a házhoz, an­nak éjfélben megjelen, min­denféle pokolbeli ijesztő zaj mellett, odamegy az ágyához, rálehel a fejére, s ahol az a lehelet érte, reggelre tiszta fehérre őszül egy tincs haja a fiatalembernek. Ezért nem is mennek a vendégurak éj­jel a szobáikba aludni, ha­nem együtt mulatnak az ivó­szobában, s csak a harma­dik kakaskukoritás után fe­küsznek le. Már tudniillik az olyan urak, akik leánynéző­be jönnek ide. — Én pedig leánynézőbe jöttem — mondá Jónás urfi. — Az ivók közé azonban nem megyek, mert inni nem tanul­tam, abban nincsen tudomá­nyom. Tehát majd csak ott aluszom, ahol a szép kisértet jár. — Kegyelmed talán nem hiszi, hogy sirava valósággal itt jár a kastélyban? — De nagyon hiszem. Csak­hogy én tudom, hogyan kell vele beszélni. — Hát hogyan kell? Mond­ja meg, igen szépen kérem. — Hát megfordítva! — Megfordítva? Hogyan megfordítva? — Nem tudom jobban meg­magyarázni. Megfordítva! Éjfélre várván az idő, Jó­nás bég elment lepihenni ab­ban a nagy puszta szobában, ahol ágyat vetettek a számá­ra. A kardja, puskája (amit Feuerstein bárótól vett el) oda volt téve az ágya mellé. Mikor az éjfél ütötte az óra, egyszerre nagy zsivaj riasztja fel, mindeféle állati hangok, bömbölés, visitás, ördögök röheje. Nosza felkapja a puskát: akkor veszi észre, hogy az a cső végig tele van öntve szu­rokkal, rángatja a kardját, az meg nem jön ki a hüvelyé­ből, meg van babonázva. Azután jön az, hogy látha­tatlan kerekek gördülnek gör­dülnek végig a szobájában, csörömpölés hangzik körülöt­te, s mintha patkós macskák nyargalnának végig csapatos­tól. Mikor ez is elmúlik, kisér­­tetes nyögés támad a tornác­ban, feltárul az ajtó és sír­­bolti világosság dereng át a sötéten. Jónás urfi egy hosz­­szú fehér ruhába öltözött hölgyalakot lát lassú csoszo­­gásal közeledni, akinek a fe­jét körös-körül leomló me­nyasszonyi fátyol takarja. A nyakából vékony ezüstlánc csüng alá, egy nagy világító kő, ami a sötétben megától sugárzik, az derengeti azt a sírbolti világot. Jónás urfi tudta azt nagyon jól, hogyha a megátogat fér­fi olyan erős szivű, hogy nem retten meg a kisértő alaktól, aztán bátran odamegy hozzá, és felveti a fátyolt a fejéről, hát egy csontkoponyát lát meg alatta, s akkor aztán a rémülettől igazán ónossá vá­lik. Ennyi ismerete volt ne­ki a tulviági dolgokról. Ellen­ben boldogult édesanyjától megtanulta azt, hogy ha kí­sértet jön ellene, azzal ho­gyan kell beszélni. Szemközt kell menni rá, csakhogy meg­fordítva, nem a talpaival, ha­nem a tenyereivel a földön s a fejével lefelé. Nem minden ember tudja ezt megcsinálni, de Jónás urfinak ez volt a ke­nyere nagy időn keresztül. Nosza hirtelen a két tenye­rére vetette magát, s a talpai­val az ég felé, elkezdett a tenyerein lépegetni a kisértő lélek felé. A kisértő lélek er­re a fogadtatásra nem volt elkészülve. Amint a halandó embernek a két sarkát látta maga előtt a levegőben billegni, egészen megkonfundálódott: nem jött előbbre. Jónás rufi viszont lefelé lé­vén fordítva a feje, megpil­lantó a szemeivel kísértő lé­lek fehér uszálya alól kikan­dikáló papucsokat, azok vol­tak a szép igazgyönggyel és rubinttal kivárottak. (Folytatjuk)) Jókai Mór:(11) Cigánybáró és­­kössük! A NISPIJ­JSAGOT A kétnyelvű oktatás előszob­ájában LÁTOGATÁS A GYERTYÁNOSI ÓVODÁBAN — JÖVŐRE ELŐRELÁTHATÓLAG MÉG EGY TAGOZAT NYÍLIK — Gyertyánosban tizenegy évvel ezelőtt nyílt meg az óvoda. A lendvai községben ez volt az első, újonnan felépített óvodaépület; olyan létesítmény tehát, amelyet kizárólag erre a cél­ra építettek. A gyertyános­ óvodának azonban fontos küldetése is volt: lehetővé kellett ten­nie, hogy a környék gyermekei felkészülten lépjenek a kétnyelvű iskolába. Ha emlékezetem nem csal, a kétnyelvűségi területeken ezután még Domonkosfán épült új óvoda, majd ta­valy Lendván. A gyertyánosi óvodaépület tehát a legrégibb, amely a kétnyelvű oktatás beve­zetése óta épült. A tizenegy év nyoma ter­mészetesen meglátszik az é­­pületen, jóllehet a belső beren­dezés, az ízléses díszítés arra enged következtetni, hogy itt mindig arra törekedtek, kelle­mes, barátságos környezetet teremtsenek a gyermekek szá­mára. A gyertyánosi óvodában jelenleg 20 gyermek van egyet­len tagozatban, óvónénijük, Pahor Metka elmondta, hogy közülük 11-en jövőre iskolá­ba kerülnek. Miközben beszélgettünk, ér­keztek a kis óvodások, volt aki egyedül, volt akit anyu­kája kísért be. Amikor ti­zenegy évvel ezelőtt a gyertyá­nosi óvoda megnyílt két ta­gozatot terveztek és jó ideig ez így is volt. Az idén azon­ban megcsappant a gyerekek száma jóllehet Pahor Metka elmondta, jövőre ismét szá­­molnuk kell azzal, hogy két tagozatra való gyermek gyű­lik össze. A gyertyánosi óvoda a hely­ben gyermekeket, valamint a kapcai, kéti és a két lakosi óvodáskorúakat öleli fel. Ha mindezt tudjuk, és ha tud­juk azt is, milyen nagy ez a körzet, bizony csekélynek tű­nik a gyermek száma. Erre két magyarázatot is hallot­tam. Az egyik az, hogy a la­kosi, a kóti és a kapcai gyer­mekek számára messze van az óvoda, a szülők nem szívesen engedik el egyedül őket a for­galmas Lendva-Muraszombat után, különösen ilyenkor té­len, amikor a reggelek még sötétek. A másik ok az, hogy az óvodai ellátás díját sokal­ják. Ottjártamkor elmondták, hogy a jelenlegi 20 gyermek közül 3­4-en fizetnek maxi­mális összeget (valamivel több mint 300 dinárt havonként), a többiek kevesebbet. A gye­rekek közül 5-en származnak földművescsaládból, a többiek esetében legalább az egyik szülő munkaviszonyban van. Úgy gondolom, a felsorolt két ok közül mind a kettő érthető és elfogadható. S ha tudjuk, hogy a kétnyelvű óvo­da előkészítő szerepe meny­nyire fontos a későbbi, isko­lai oktatás során, akkor ok­vetlenül felmerül a megálla­pítás, valamint tenni kelle­ne annak érdekében (és nem csak a gyertyánosi óvoda ese­tében), hogy a szülők számára vonzóbbá tegyék az óvodát. Ezúttal szeretném felhívni is­mét a figyelmet a lendvai köz­ség nemzetiségi érdekközös­sége közgyűlésének egyik ész­revételére, nevezetesen arra, hogy mivel a kétnyelvűségi területeken két évvel az is­­kolábalépés előtt kötelező az óvodai oktatás, ezt lényege­sen olcsóbbá kell tenni a szü­lők számára. Ezzel valóban megvalósulna az óhaj, hogy a gyermekek egyforma tudás­sal induljanak az iskolába A megoldás e téren, természe­tesen, nemcsak a lendvai óvo­da igazgatóságán múlik, úgy gondolom, itt közös akció megszervezéséről kellene gon­doskodni, amelybe a helyi és községi tényezőkön kívül be kellene kapcsolódniuk az il­letékes köztársasági fórumok­nak is, amelyek a kétnyelvű oktatás körüli többletkiadá­sokhoz az eszközöket biztosít­­ják. A kétnyelvűségi területe­ken ugyanis az óvodát nem pusztán gyermekvédelmi in­tézményként kell számon tar­tanunk, hanem mint az okta­tás lényeges és pótolhatatlan tényezőjét. Ha a gyakorlat­ban sikerül ezt megvalósíta­ni, akkor a gyertyánosi óvo­dakörzetben lakó szülőket sem lesz nehéz meggyőzni ar­ról, hogy csakis gyermekük javát szolgálják azzal, ha ide­jében óvodába adják. A gyere­kekkel bizonyára nem lesz baj az óvodábajárás körül, ment mint Pahor Metka el­mondta, az újévi télapóün­nepség alkalmával meghívót küldtek azoknak a gyerme­keknek is, akik nem járnak óvodába. Akkor bizony nem egy kislány és kisfiú mondta szégyenlősen, vagy éppen kö­vetelőzve, hogy ő mindig óvo­dába szeretne járni, nem csak akkor, amikor a télapót kö­szöntik ... B.K.Zs.! NÉPÚJSÁG 3

Next