Népújság, 1979 (23. évfolyam, 1-48. szám)

1979-01-11 / 1. szám

MARIBOR A nyelvoktatás fontos feladat BESZÉLGETÉS LAKATOS LAJOSSAL, A MARIBORI PEDAGÓGIAI AKADÉMIA MAGYAR SZAKOS LEKTORÁVAL Találkozásunkat éppen a SZÉP VERSEK ÜNNEPE cí­­mű­ irodalmi műsor előzte meg. E szerény, bensőséges, meleg műsort Lakatos Lajos a Pedagógia Akadémia magyar nyelvű lektora szervezte. Mi­ként folyik a nyelvoktatás? — tettem fel neki azon nyomban a kérdést. — A nyelvoktatás számomra fontos feladat. 1977 szeptem­ber 1.-től vagyok itt Maribor­ban. A pedagógiai Akadémia magyar nyelvű lektoraként dolgozom. A jugoszláv-magyar művelődési, azaz kulturális csereegyezmény szerint Szom­bathelyen szolvén nyelvű, itt Mariborban pedig magyar nyel­vű lektorátus van. Mivel nem kötelező tantárgy a magyar, a hallgatókat szervezni kell. Tavaly még csak 15 hallgatóm volt, de az idén a hallgatók száma mindig több, sőt már elérte a harmincat is. A gyere­kek nagyon szívesen járnak el órákra. Hetente két órán át foglalkozok velük. Főleg a be­szédben előforduló hibákat és a rossz kiejtést javítjuk. Kü­lönféle nyelvi játékokat, szó­játékokat állítok össze, ame­lyeket aztán közösen átdolgoz­zuk. A hallgatók egy része nem ismeri a helyes terminológiát, vagy pedig csak a táj­szólást használja. A cél az, hogy me­gismerjék a hallgatók az iro­dalmi nyelvet, minél több he­lyes kifejezést sajátítsanak el és önmaguk is képesek legye­nek a nyelvi botlások kijaví­tására. A fonetikus kiejtés és egybevetés igen vonzónak bi­zonyult és a gyerekek élvezik a játékot. A másik dolog az, hogy a magyar főiskolai hallgatók szí­vesen járnak el a Pedagógiai Akadémiára, vagy a lektorhoz órákra. A PA minden támo­gatást megad számunkra. É­­vente egyszer kirándulást szer­vezünk a hallgatók számára. A hallgatók jó kapcsolatokat teremthetnek a magyarországi egyetemistákkal. A tavalyi ki­rándulásra már a PR-n kívül a többi főiskolák is megadták a pénzt a kirándulásra. A nyelvi órákon kívül tavaly Ady centenáriumot tanítot­tunk, az idén jól sikerül az iro­dalmi műsorunk. Az idei iskola­évben is szervezünk kirándu­lást Magyarországra. A hall­gatók segítségével igyekszem összegyűjteni a szavakat, ki­fejezéseket több évi gyűjtés útján szeretnénk egy szlovén­­magyar (magyar-szlovén) úti­­szótárt készíteni. A fentieken kívül a lektor­nak még nagy szerep jut a két intézmény (maribori és szombathelyi) közötti kapcso­lat fenntartásában. Ezenkívül jelen vagyok a két város kö­zötti kapcsolatok kialakításá­nál is. Nagyon jók a kultu­rális kapcsolatok Szombathely és Maribor között. A lektornak tehát a nyelvok­tatáson kívül hídépítő szerep is jut a két baráti ország kö­zött. Szunyogh Sándor Lakatos Lajos, professzor HIBAIGAZÍTÁS A Népújság újévi, decem­ber 28-án megjelent számában sajnálatos félreértés történt. A 6. oldalon megjelent AZ ÚJ ÉV ELŐTT című vers Sz. Ka­nyó Leona alkotása. A szerző és az olvasók szíves elnézését kérjük. A szerkesztőség Éppen zártak a boltok, mi­kor Ákos F­erenc, céltalan tén­fergés közben, megállt egy nagy ékszerüzlet kirakata e­­lőtt, és nézegette a sok drá­ga, csillogó holmit. Jobbra tőle, balra tőle, nagy durrogással zúdultak le a vas­redőnyök. Most az ékszerész boltból is kijött egy segéd, és készült lerántani a kirakat redőnyét. Bizalmatlannak, ba­rátságtalannak érezte a segéd pillantását Ákos Ferenc. Rög­tön mozdult, és tovament a ki­rakat elől. Hát igen! Kicsikét kopottal volt a külseje, semhogy egy ilyen drága, elegáns üzlet al­kalmazottja vásárlónak tekint­hette volna őt. Ákos Ferenc az ékszerek alatt látott árjel­ző cédulákat, amiken több e­­zer pengő szerepelt. Hát egy kopott külsejű egyénre mi­nek pazarolta volna az éksze­részsegéd udvarias, hívó mo­sólyát? Tovament Ákos Ferenc ép­pen valahogy csodálkozva gon­dolta el: tényleg vannak em­berek, akik egy fülbevalóért, gyűrűért, melltűért ennyi pénzt dobnak ki ilyen üzlet­ben, amennyiből ő hónapokig remekül, boldogan megélne. Mi ez? Közvetlen a járda szélén csil­logó holmi hevert. Ákos Ferenc rövidet, heve­set szippantott a levegőből, és szíve dobogása megállt. Tökéletes jóhiszeműségére valótt, hogy­­máris hajolt is az ékszerért. Mellta volt, há­rom nagy piros kő ékesítette a közepét. Ákos Ferenc gyor­san megállapította ezt, miköz­ben felkapta az ékszert. Most ott volt a markában, és Ákos Ferenc megbénult, m­egbutult. Biztos érzése az volt: senki sem figyelte­­meg őt, hogy ezt a drágaságot ta­lálta. Tisztára tőle függ, mit kezd vele. De mit kezdjen hát? Legyen ostobán becsületes, és igyekezzék azonnal vissza­juttatni az elvesztett ékszert tulajdonosának? Menjen visz­­sza az ékszerüzlethez, és mu­tassa meg ott, mit lelt? Mert valószínű, hogy onnan szárma­zik ez a drágaság. Valami vá­sárló veszthette el. Sokat ér­het ez a vacak! Jutalmat szok­tak adni a megtalálónak. És becsülettel, könnyű szívvel marad. Ez nem csekélység! Viszont rémes marhaság, hogy magafajta küzdödő nyo­moron­ egyszer lehetőséghez jutna, és­­ezt elveti magától. Vágja zsebre ezt a drágaságot, és majd elsózza valahol. Ro­pogós százasok nyomhatják érte a markát. Ez a két ellentétes gondo­latsor szélvész módjára hú­zott át és vissza Ákos Ferenc eszméletén. A tekintete san­dán, aggodalmasan révedezett félközben. Semmi gyanúsat nem észlelt. A járókelők jöt­­tek-mentek. Rá sem hederítet­tek. Megfordult. Semmi kü­lönbség ... Állt tétován, hosz­szú ideje a fal mellett. Ha va­laki vár az utcán, persze, hogy a fal­­mellé áll, hogy ne a­­kassza meg a forgalmat a jár­dán. Ákos Ferenc látta, hogy a szomszéd ékszerüzletből a re­dőny leeresztése után vonul­nak már kifelé. Egy idős úr. Nyilván az ékszerész. Egy ki­sasszony, két fiatalember. Még egy kisasszony. Nos hát! Ez az utolsó pil­lanat. Megy-e oda, és szólítsa meg őket vagy sem? Ákos Ferencet valahogy az az érzés tartotta vissza, hogy kínos az is, ha látszólag sze­gény ördög létére gavallérko­dik az ékszer egyszerű átadá­sával, és kínos megmondania azt is, hogy igenis reflektál valami jutalomra becsületes­ségéért. Az é­kszerüzlet személyzetét Ákos Ferenc hagyta eltűnni az utca forgatagában. Akkor valami csiklandós rö­höghetnék fogta el, és olyas­félét gondolt: ezzel bűnöző gazemberré lettem! Az ékszert becsúsztatta nad­rágzsebébe. És tovaindult. —­o — Ákos Ferenc legény ember volt. Lakása hónapos szoba. Amíg állását el nem vesztet­te, roppant rendesen fizette a lakbért. Csakis ez tette, szin­te a múltakra tekintő kegye­let, hogy háziasszonya más­fél hónapi lakbérhátralékkal sem dobta ki a lakásból. Ez a nyomorult lyuk volt úgyszólván egyetlen bázisa, ami a polgári élethez való tar­tozás illúzióját keltette Ákos Ferencben. Ez is ingott-len­g­ett. Háziasszonya könyörüle­­tétől függött, hogy máról hol­napra hajléktalan vagy nem. Reménye, hogy állást kap­jon? Borzalmas kudarcsoroza­ta után szinte nullává lett. Is­merőseit és barátait sem zak­lathatta, traktálhatta már so­ká. A nélkülözés, gond olyan, mint a legfárasztóbb idegmun­ka, az egészségét fenyegette. A teljes, föltartóztathatatlan zülés réme kísérte Ákos Fe­renc nappalait, éjjeleit. Ebben a szörnyű helyzetben ju­tott egy ilyen nagy értékű drágasághoz. Nem­­lehet na­gyon csodálkozni, hogy meg­szédült. Haza tartott persze. És út­közben gyötrő tépelődésbe mé­lyedt: hogyan értékesítse az ékszert? Zálogház? Ezeket hatósági­lag ellenőrzik, és hátha azóta az ékszer tulajdonosa bejelen­tette a rendőrségen holmija elvesztését? Valószínű, ilyen nagy értékű drágaságnál, hogy megtette. Ékszerüzletben­­tegyen pró­bát? Ez ugyanis kockázat. Legvalószínűbb, ha afféle kis zugárushoz fordul a drága­sággal. Ez esetleg becsapja, lenyúzza, de viszont nem fir­tatja az ékszer eredetét, és a hatósághoz sem siet följelen­téssel. Egyelőre mindenesetre nagy óvatosságot ajánlott magának Ákos Ferenc. Napokig lagaláb­­bis magánál kell tartania az ékszert, és valami kávéház­ban el kell olvasnia a lapokat, n­incs-e bennük hirdetés vagy rendőri jelentés az ékszerről? Kicsikét mosolygott Ákos Ferenc önmagán annál a gon­d­olatnál: lám, milyen öreg, megrögzött bűnöző lelkisége lakik benne, hogy ilyen elő­vigyázatos az első botlásnál. A hónap utolsó napjainál tartott éppen. Ákos Ferenc már nagy keserves s­opánkodá­sok, morgások közepette meg­állapodott háziasszonyával, hogy a következő hó 15-e az utolsó terminus a szobabér fizetésére, és ha nem tud fi­zetni, akkor kiköltözik, mert hát az elvesztett kéthónapi lakbérnél is nagyobb kár, hogy más, fizető lakó elől igényli­­pontján a szobát. A szoba egy hosszú, sötét élőszobából nyílt. Mellette még másik kiadott szobában Kaku­k Marcella színművésznő lakott. Az Ákos Ferencinél világo­sabb, kényelmesebb szoba volt. Ő volt a régibb lakó. (Folytatjuk) +0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0 Tersánszky J. Jenő Az ékköves melltű 0­ +0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0 4 NÉPÚJSÁG Danes Laci November elején még a ter­vekről beszélt. Azt mondta szeretné megfesteni a muravi­­déki táj jellegzetességeit, sze­retné grafikákba foglalni nép­­építészetünk sajátosságait. Az év utolsó napjaiban még ta­lálkoztam vele. Az újév első munkanapján aztán váratla­nul ért a hír: Danes Laci, fes­tőművész meghalt. Ki hitte volna, hogy a halál ilyen gyorsan elragadja közü­lünk Lacit, a muravidéki táj egyik legtehetségesebb festő­művészét. Szorgos keze örök­re lelankadt. Némán, magá­nyosan szoroskodnak az ecse­tek, a­­festékek, a vázlatok. Laci nincs­­többé, nincs aki be­fejezze a megkezdett festmé­nyeket képeiket. Amikor még ifjúkorában Maks Kavčič, fes­tőművész műhelyében dolgo­zott tudták róla, hogy e vidék legtehetségesebb művészi egyénisége. A három asszony című grafikáján a halványan pislákoló gyertya is »kialudt«. A megtört mély szemüregek­­ből szúrós tekinteteik néznek a világra. A nehéz asszonyi ke­zek valamennyi földműves é­­desanya kérges kezére hason­lítanak. Laci számos festményében ott élt a Pannon táj, a mura­­vidéki ember lelkivilága. A nyáron még Nyugat-Németor­szágban állította ki műveit. Alkotásai még most is o­tt van­nak valamelyik németországi városka galériájában. A kiváló alkotások értéke egyszerre fel­szökött. A gazdag festmények, grafikák italán még nem is sejtik, hogy művészük lehuny­ta szemét. Megrázó volt Laci halálának híte azon diákok számára, a­­kiket tanított. Ezen a napon nem örültek a­­diákok, hogy elmaradt az óra. Mélységes fájdalom gyötörte gyerme­keit, feleségét, testvéreit és mindazokat, akik szerették. Művészbarátjai sokáig fognak emlékezni a­­szelidszarú, ő­­szinte barátra, a­ki mindig rá­ért beszélgetni szót váltani is­merőseivel. A halál mindig ott tizedel, ahol legkevésbé kellene. Laci­nak élni kellene, élnie e táj művészeti megfogalmazásáért, a megkezdett út folytatásá­ért. E fájdalmas pillanatban mégis úgy érezzük, hogy Déncs László festőművész él, él műveiben, művészi alkotá­saiban.­ ­OGH Pista bácsi munka közben Pista bácsi festészete Lendván mindenki ismeri Persa Pista bácsit. Festményei ott díszelegnek a szobák falain. Részben neki is köszönhető az, hogy Lendván annyian sze­retik a festészetet, és annyian érdeklődnek a képzőművészet iránt. Pista bácsi érkezésem pilla­natában ott állt a dolgozószo­bája közepén és éppen egy csendéletein dolgozott. Amikor ismertettem látogatásom cél­ját, jókedvű volt, és sörrel kí­nált. — Már 1928 — óta festege­­tek, mondotta. Nagyon sok képet megcsinál­tam. Képeimet elvitték Kana­dába, Ausztriába, Ausztráliába, Amerikába, Belgiumba és ki tudja még hová. Amikor a ki­vándoroltak itthon vannak, mindig van valamilyen kíván­­ságuk, mindig magukkal sze­retnének vinni egy-egy táj­képet, vagy hazai csendéletet, emléket, amely emlékezteti őket a szülőföldre. Most is sok megrendelésem van, de nincs munkakedvem. Pedig időm az van bőven, hiszen már 11 éve nyugdíjas vagyok. A lendvai kataszterben­­dol­goztam 33 évig. Amikor a pol­gári iskolát látogattam Lend­­ván volt egy Vecskó nevezetű rajztanár, aki észrevette tehet­ségemet és megtanított feste­ni. Azóta mindig olaj­festékek­kel dolgozok. Lendva tájképet i­s egy régi fénykép alapján festettem meg. Lendváról több tájképet készítettem. Volt kiállításom Lendván és Mura szombaton is, ahol elismerés­ben részesítettek. Az emberek becsülik a munkáimat. Hoz­nak hozzám egy-egy fényké­pet, vagy régi képet, hogy én fessem meg. A képet aztán megnagyobbítom, a vászonra viszem és elkezdek festeni. Most például Ljubljanába ké­szítek két képet, pedig ott bi­zonyára nagyon sok jó festő él és munkálkodik. Én soha sem hagyok fel ezzel a munkál­kodással, mert benne lelem örömömet, és az időmet is ily módon értelmesebben kihasz­nálhatom. Egyébként szeretek sakkozni is. Járatom a VEČER újságot, olvasok és sétálok. Decemberben múltam 65 éves, és még mindig jól érzem ma­gamat. Beszélgetésünk közepette a szomszéd szobából is behozza a festményeit. Fürkészően te­kint rám, amikor a képeket szemlélgetem. Pista bácsi szerény nyugdí­jasként éldegél, alkot és ké­szíti a vásznakat. — Hozzon bármilyen­­színes fényképet, vagy régi képet majd én átfestem. Pontos ki­mért, élénkszínű festményei­ben mindig a lendvai táj domi­nál. Csendéletei leginkább meg­rendelésre készülnek. Amikor TITO elnök itt járt Lendván, az én festményemmel ajándé­kozták meg a községi vezetők, örülök annak, hogy az em­berek érdeklődnek munkáim iránt. Számomra a festészet nem csak szórakozás, hanem munka i­s. Talán nem múlik el egy nap sem, hogy ne fes­tenék. Pista bácsi munkakedve te­hát még nem lankad, élete eggyé lett a festészetével. A lendvai amatőr festőművészek egyesületének tagja. Részt vesz a közös tárlatokon is. A gyermekei is megörökölték tő­­lőle a festészeti tehetséget. A három közül egyikük rajzta­nár lett. Jancsi már magasabb színvonalon műveli a festésze­tet. Az első ecsetvonást, az el­ső lépést azonban a gyerekek tőle kapták. Pista bácsi igazi lenndvainak számít. Az emberek egytől­­egyik mind ismerik. Ő is is­meri a vidék valamennyi fal­­vait, hisz a kataszteri térképe­zés idején bejárta Lendva ha­tárát. Pi­sta bácsi szorgalmas fes­tészeti munkásságához jó erőt és egészséget, és sok sok ötle­tet kívánunk. Szunyogh L.

Next