Népújság, 1979 (23. évfolyam, 1-48. szám)
1979-01-11 / 1. szám
MARIBOR A nyelvoktatás fontos feladat BESZÉLGETÉS LAKATOS LAJOSSAL, A MARIBORI PEDAGÓGIAI AKADÉMIA MAGYAR SZAKOS LEKTORÁVAL Találkozásunkat éppen a SZÉP VERSEK ÜNNEPE című irodalmi műsor előzte meg. E szerény, bensőséges, meleg műsort Lakatos Lajos a Pedagógia Akadémia magyar nyelvű lektora szervezte. Miként folyik a nyelvoktatás? — tettem fel neki azon nyomban a kérdést. — A nyelvoktatás számomra fontos feladat. 1977 szeptember 1.-től vagyok itt Mariborban. A pedagógiai Akadémia magyar nyelvű lektoraként dolgozom. A jugoszláv-magyar művelődési, azaz kulturális csereegyezmény szerint Szombathelyen szolvén nyelvű, itt Mariborban pedig magyar nyelvű lektorátus van. Mivel nem kötelező tantárgy a magyar, a hallgatókat szervezni kell. Tavaly még csak 15 hallgatóm volt, de az idén a hallgatók száma mindig több, sőt már elérte a harmincat is. A gyerekek nagyon szívesen járnak el órákra. Hetente két órán át foglalkozok velük. Főleg a beszédben előforduló hibákat és a rossz kiejtést javítjuk. Különféle nyelvi játékokat, szójátékokat állítok össze, amelyeket aztán közösen átdolgozzuk. A hallgatók egy része nem ismeri a helyes terminológiát, vagy pedig csak a tájszólást használja. A cél az, hogy megismerjék a hallgatók az irodalmi nyelvet, minél több helyes kifejezést sajátítsanak el és önmaguk is képesek legyenek a nyelvi botlások kijavítására. A fonetikus kiejtés és egybevetés igen vonzónak bizonyult és a gyerekek élvezik a játékot. A másik dolog az, hogy a magyar főiskolai hallgatók szívesen járnak el a Pedagógiai Akadémiára, vagy a lektorhoz órákra. A PA minden támogatást megad számunkra. Évente egyszer kirándulást szervezünk a hallgatók számára. A hallgatók jó kapcsolatokat teremthetnek a magyarországi egyetemistákkal. A tavalyi kirándulásra már a PR-n kívül a többi főiskolák is megadták a pénzt a kirándulásra. A nyelvi órákon kívül tavaly Ady centenáriumot tanítottunk, az idén jól sikerül az irodalmi műsorunk. Az idei iskolaévben is szervezünk kirándulást Magyarországra. A hallgatók segítségével igyekszem összegyűjteni a szavakat, kifejezéseket több évi gyűjtés útján szeretnénk egy szlovénmagyar (magyar-szlovén) útiszótárt készíteni. A fentieken kívül a lektornak még nagy szerep jut a két intézmény (maribori és szombathelyi) közötti kapcsolat fenntartásában. Ezenkívül jelen vagyok a két város közötti kapcsolatok kialakításánál is. Nagyon jók a kulturális kapcsolatok Szombathely és Maribor között. A lektornak tehát a nyelvoktatáson kívül hídépítő szerep is jut a két baráti ország között. Szunyogh Sándor Lakatos Lajos, professzor HIBAIGAZÍTÁS A Népújság újévi, december 28-án megjelent számában sajnálatos félreértés történt. A 6. oldalon megjelent AZ ÚJ ÉV ELŐTT című vers Sz. Kanyó Leona alkotása. A szerző és az olvasók szíves elnézését kérjük. A szerkesztőség Éppen zártak a boltok, mikor Ákos Ferenc, céltalan ténfergés közben, megállt egy nagy ékszerüzlet kirakata előtt, és nézegette a sok drága, csillogó holmit. Jobbra tőle, balra tőle, nagy durrogással zúdultak le a vasredőnyök. Most az ékszerész boltból is kijött egy segéd, és készült lerántani a kirakat redőnyét. Bizalmatlannak, barátságtalannak érezte a segéd pillantását Ákos Ferenc. Rögtön mozdult, és tovament a kirakat elől. Hát igen! Kicsikét kopottal volt a külseje, semhogy egy ilyen drága, elegáns üzlet alkalmazottja vásárlónak tekinthette volna őt. Ákos Ferenc az ékszerek alatt látott árjelző cédulákat, amiken több ezer pengő szerepelt. Hát egy kopott külsejű egyénre minek pazarolta volna az ékszerészsegéd udvarias, hívó mosólyát? Tovament Ákos Ferenc éppen valahogy csodálkozva gondolta el: tényleg vannak emberek, akik egy fülbevalóért, gyűrűért, melltűért ennyi pénzt dobnak ki ilyen üzletben, amennyiből ő hónapokig remekül, boldogan megélne. Mi ez? Közvetlen a járda szélén csillogó holmi hevert. Ákos Ferenc rövidet, heveset szippantott a levegőből, és szíve dobogása megállt. Tökéletes jóhiszeműségére valótt, hogymáris hajolt is az ékszerért. Mellta volt, három nagy piros kő ékesítette a közepét. Ákos Ferenc gyorsan megállapította ezt, miközben felkapta az ékszert. Most ott volt a markában, és Ákos Ferenc megbénult, megbutult. Biztos érzése az volt: senki sem figyeltemeg őt, hogy ezt a drágaságot találta. Tisztára tőle függ, mit kezd vele. De mit kezdjen hát? Legyen ostobán becsületes, és igyekezzék azonnal visszajuttatni az elvesztett ékszert tulajdonosának? Menjen viszsza az ékszerüzlethez, és mutassa meg ott, mit lelt? Mert valószínű, hogy onnan származik ez a drágaság. Valami vásárló veszthette el. Sokat érhet ez a vacak! Jutalmat szoktak adni a megtalálónak. És becsülettel, könnyű szívvel marad. Ez nem csekélység! Viszont rémes marhaság, hogy magafajta küzdödő nyomoron egyszer lehetőséghez jutna, ésezt elveti magától. Vágja zsebre ezt a drágaságot, és majd elsózza valahol. Ropogós százasok nyomhatják érte a markát. Ez a két ellentétes gondolatsor szélvész módjára húzott át és vissza Ákos Ferenc eszméletén. A tekintete sandán, aggodalmasan révedezett félközben. Semmi gyanúsat nem észlelt. A járókelők jöttek-mentek. Rá sem hederítettek. Megfordult. Semmi különbség ... Állt tétován, hoszszú ideje a fal mellett. Ha valaki vár az utcán, persze, hogy a falmellé áll, hogy ne akassza meg a forgalmat a járdán. Ákos Ferenc látta, hogy a szomszéd ékszerüzletből a redőny leeresztése után vonulnak már kifelé. Egy idős úr. Nyilván az ékszerész. Egy kisasszony, két fiatalember. Még egy kisasszony. Nos hát! Ez az utolsó pillanat. Megy-e oda, és szólítsa meg őket vagy sem? Ákos Ferencet valahogy az az érzés tartotta vissza, hogy kínos az is, ha látszólag szegény ördög létére gavallérkodik az ékszer egyszerű átadásával, és kínos megmondania azt is, hogy igenis reflektál valami jutalomra becsületességéért. Az ékszerüzlet személyzetét Ákos Ferenc hagyta eltűnni az utca forgatagában. Akkor valami csiklandós röhöghetnék fogta el, és olyasfélét gondolt: ezzel bűnöző gazemberré lettem! Az ékszert becsúsztatta nadrágzsebébe. És tovaindult. —o — Ákos Ferenc legény ember volt. Lakása hónapos szoba. Amíg állását el nem vesztette, roppant rendesen fizette a lakbért. Csakis ez tette, szinte a múltakra tekintő kegyelet, hogy háziasszonya másfél hónapi lakbérhátralékkal sem dobta ki a lakásból. Ez a nyomorult lyuk volt úgyszólván egyetlen bázisa, ami a polgári élethez való tartozás illúzióját keltette Ákos Ferencben. Ez is ingott-lengett. Háziasszonya könyörületétől függött, hogy máról holnapra hajléktalan vagy nem. Reménye, hogy állást kapjon? Borzalmas kudarcsorozata után szinte nullává lett. Ismerőseit és barátait sem zaklathatta, traktálhatta már soká. A nélkülözés, gond olyan, mint a legfárasztóbb idegmunka, az egészségét fenyegette. A teljes, föltartóztathatatlan zülés réme kísérte Ákos Ferenc nappalait, éjjeleit. Ebben a szörnyű helyzetben jutott egy ilyen nagy értékű drágasághoz. Nemlehet nagyon csodálkozni, hogy megszédült. Haza tartott persze. És útközben gyötrő tépelődésbe mélyedt: hogyan értékesítse az ékszert? Zálogház? Ezeket hatóságilag ellenőrzik, és hátha azóta az ékszer tulajdonosa bejelentette a rendőrségen holmija elvesztését? Valószínű, ilyen nagy értékű drágaságnál, hogy megtette. Ékszerüzletbentegyen próbát? Ez ugyanis kockázat. Legvalószínűbb, ha afféle kis zugárushoz fordul a drágasággal. Ez esetleg becsapja, lenyúzza, de viszont nem firtatja az ékszer eredetét, és a hatósághoz sem siet följelentéssel. Egyelőre mindenesetre nagy óvatosságot ajánlott magának Ákos Ferenc. Napokig lagalábbis magánál kell tartania az ékszert, és valami kávéházban el kell olvasnia a lapokat, nincs-e bennük hirdetés vagy rendőri jelentés az ékszerről? Kicsikét mosolygott Ákos Ferenc önmagán annál a gondolatnál: lám, milyen öreg, megrögzött bűnöző lelkisége lakik benne, hogy ilyen elővigyázatos az első botlásnál. A hónap utolsó napjainál tartott éppen. Ákos Ferenc már nagy keserves sopánkodások, morgások közepette megállapodott háziasszonyával, hogy a következő hó 15-e az utolsó terminus a szobabér fizetésére, és ha nem tud fizetni, akkor kiköltözik, mert hát az elvesztett kéthónapi lakbérnél is nagyobb kár, hogy más, fizető lakó elől igénylipontján a szobát. A szoba egy hosszú, sötét élőszobából nyílt. Mellette még másik kiadott szobában Kakuk Marcella színművésznő lakott. Az Ákos Ferencinél világosabb, kényelmesebb szoba volt. Ő volt a régibb lakó. (Folytatjuk) +0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0 Tersánszky J. Jenő Az ékköves melltű 0 +0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0+0 4 NÉPÚJSÁG Danes Laci November elején még a tervekről beszélt. Azt mondta szeretné megfesteni a muravidéki táj jellegzetességeit, szeretné grafikákba foglalni népépítészetünk sajátosságait. Az év utolsó napjaiban még találkoztam vele. Az újév első munkanapján aztán váratlanul ért a hír: Danes Laci, festőművész meghalt. Ki hitte volna, hogy a halál ilyen gyorsan elragadja közülünk Lacit, a muravidéki táj egyik legtehetségesebb festőművészét. Szorgos keze örökre lelankadt. Némán, magányosan szoroskodnak az ecsetek, afestékek, a vázlatok. Laci nincstöbbé, nincs aki befejezze a megkezdett festményeket képeiket. Amikor még ifjúkorában Maks Kavčič, festőművész műhelyében dolgozott tudták róla, hogy e vidék legtehetségesebb művészi egyénisége. A három asszony című grafikáján a halványan pislákoló gyertya is »kialudt«. A megtört mély szemüregekből szúrós tekinteteik néznek a világra. A nehéz asszonyi kezek valamennyi földműves édesanya kérges kezére hasonlítanak. Laci számos festményében ott élt a Pannon táj, a muravidéki ember lelkivilága. A nyáron még Nyugat-Németországban állította ki műveit. Alkotásai még most is ott vannak valamelyik németországi városka galériájában. A kiváló alkotások értéke egyszerre felszökött. A gazdag festmények, grafikák italán még nem is sejtik, hogy művészük lehunyta szemét. Megrázó volt Laci halálának híte azon diákok számára, akiket tanított. Ezen a napon nem örültek adiákok, hogy elmaradt az óra. Mélységes fájdalom gyötörte gyermekeit, feleségét, testvéreit és mindazokat, akik szerették. Művészbarátjai sokáig fognak emlékezni aszelidszarú, őszinte barátra, aki mindig ráért beszélgetni szót váltani ismerőseivel. A halál mindig ott tizedel, ahol legkevésbé kellene. Lacinak élni kellene, élnie e táj művészeti megfogalmazásáért, a megkezdett út folytatásáért. E fájdalmas pillanatban mégis úgy érezzük, hogy Déncs László festőművész él, él műveiben, művészi alkotásaiban. OGH Pista bácsi munka közben Pista bácsi festészete Lendván mindenki ismeri Persa Pista bácsit. Festményei ott díszelegnek a szobák falain. Részben neki is köszönhető az, hogy Lendván annyian szeretik a festészetet, és annyian érdeklődnek a képzőművészet iránt. Pista bácsi érkezésem pillanatában ott állt a dolgozószobája közepén és éppen egy csendéletein dolgozott. Amikor ismertettem látogatásom célját, jókedvű volt, és sörrel kínált. — Már 1928 — óta festegetek, mondotta. Nagyon sok képet megcsináltam. Képeimet elvitték Kanadába, Ausztriába, Ausztráliába, Amerikába, Belgiumba és ki tudja még hová. Amikor a kivándoroltak itthon vannak, mindig van valamilyen kívánságuk, mindig magukkal szeretnének vinni egy-egy tájképet, vagy hazai csendéletet, emléket, amely emlékezteti őket a szülőföldre. Most is sok megrendelésem van, de nincs munkakedvem. Pedig időm az van bőven, hiszen már 11 éve nyugdíjas vagyok. A lendvai kataszterbendolgoztam 33 évig. Amikor a polgári iskolát látogattam Lendván volt egy Vecskó nevezetű rajztanár, aki észrevette tehetségemet és megtanított festeni. Azóta mindig olajfestékekkel dolgozok. Lendva tájképet is egy régi fénykép alapján festettem meg. Lendváról több tájképet készítettem. Volt kiállításom Lendván és Mura szombaton is, ahol elismerésben részesítettek. Az emberek becsülik a munkáimat. Hoznak hozzám egy-egy fényképet, vagy régi képet, hogy én fessem meg. A képet aztán megnagyobbítom, a vászonra viszem és elkezdek festeni. Most például Ljubljanába készítek két képet, pedig ott bizonyára nagyon sok jó festő él és munkálkodik. Én soha sem hagyok fel ezzel a munkálkodással, mert benne lelem örömömet, és az időmet is ily módon értelmesebben kihasználhatom. Egyébként szeretek sakkozni is. Járatom a VEČER újságot, olvasok és sétálok. Decemberben múltam 65 éves, és még mindig jól érzem magamat. Beszélgetésünk közepette a szomszéd szobából is behozza a festményeit. Fürkészően tekint rám, amikor a képeket szemlélgetem. Pista bácsi szerény nyugdíjasként éldegél, alkot és készíti a vásznakat. — Hozzon bármilyenszínes fényképet, vagy régi képet majd én átfestem. Pontos kimért, élénkszínű festményeiben mindig a lendvai táj dominál. Csendéletei leginkább megrendelésre készülnek. Amikor TITO elnök itt járt Lendván, az én festményemmel ajándékozták meg a községi vezetők, örülök annak, hogy az emberek érdeklődnek munkáim iránt. Számomra a festészet nem csak szórakozás, hanem munka is. Talán nem múlik el egy nap sem, hogy ne festenék. Pista bácsi munkakedve tehát még nem lankad, élete eggyé lett a festészetével. A lendvai amatőr festőművészek egyesületének tagja. Részt vesz a közös tárlatokon is. A gyermekei is megörökölték tőlőle a festészeti tehetséget. A három közül egyikük rajztanár lett. Jancsi már magasabb színvonalon műveli a festészetet. Az első ecsetvonást, az első lépést azonban a gyerekek tőle kapták. Pista bácsi igazi lenndvainak számít. Az emberek egytőlegyik mind ismerik. Ő is ismeri a vidék valamennyi falvait, hisz a kataszteri térképezés idején bejárta Lendva határát. Pista bácsi szorgalmas festészeti munkásságához jó erőt és egészséget, és sok sok ötletet kívánunk. Szunyogh L.