Népújság, 1980 (24. évfolyam, 1-51. szám)
1980-01-10 / 1. szám
Hol vannak már a régi nagy telek, amikor... És itt történetek következnek a hatalmas, kéményekig érő hóról, megfagyott emberekről és ki tudja, még miről nem. Aztán melléjük csatolva jön az elmélet is a mai tudós világnak címezve. íme: az atomrobbantások, a szennyezettség, a kemizálás, az űrutazások úgymond átrendezték az időjárást. Tudálékosság, ráérő fantázia próbálja kitalálni a magyarázatot, hogy évek óta miért is nincs igazi, havattába csomagolt tél. Nézem a sűrű hóesést. »Ma hull a hó, és álom hull a hóban«. Idézet és igézet együtt. A pillanat valóság és Juhász Gyula szép sorainak összecsengése. Jó nézni a természet meggyőző válaszát a botcsinálta természettudósoknak. Végre hó, igazi, amiről már szinte lemondtunk. Megjött örömével, gondjával együtt! Egy nagy, vakító ünnepi vásár a tér. Ábrándozva sétáló, szánkókkal rohanó, kipirult arcú emberek élvezik a tiszta levegőt, a puha csendet, és csillogó szemmel köszöntik egymást. Lám igazolva a tétel: a természet hangolja az embert. Fiatal, magas férfi domború mellel feszül neki az emelkedőnek, mögötte zajos örömmel kapaszkodik egymásba és a ródli keretébe a két apróság. Apjuk, aki harminc éves sincs, már nem látta az igazi háborút, az élelmiszerjegyeket, a millpengőt, a régi nagy telek meghatározó tartozékait, ők, a 3—4 évesek még nem találkoztak a valódi hóval. S a nagyobbak, az iskolások is alig. Eddig csak a felnőttek elbeszéléseiből, képekről, a televízióból tudhattak róla, sóvároghattak az északi népek, meg a magas hegyek lakóinak hóöröme láttán. A zúzmara, a jégvirág, a hóhalál, a zimankó kifejezés idegenül ütődött fülüknek, nem tudták saját tapasztalatokkal behelyettesíteni a fogalmakat. Tétován olvasták a Puszta télen gyönyörű sorait, és hallgatták tanítójuk magyarázatát a költőről, aki soványan, hóviharral birkózva, echós szekér ponyvái mögül kilesve, pusztai kármentők melegénél élt együtt a téllel, s alkotta halhatatlanná verseiben a hóvilág természeti csodáit. S ez a másik tétel, az oly sokszor igazolt. Sorsából ítél az ember, környezetéből tákol össze viskót, vagy emel magasba katedrálist. Furcsa. Igazi hó nélkül ezt is nehezebben értik gyermekeink? Úgy látszik. Talán ezért is vártuk a nagy havat. Ezért vettünk reménykedve szánkót, ródlit, silécet már évek óta ajándékba, hogy siettessük megérkezését, hogy hitelesebbé tehessük gyermekeink előtt a régi nagy telekről szóló történeteket. Sokáig vártunk rá, s most itt van, megjött. Helyrebillent a világ! »Ma hull a hó ...«, és a meteorológia újabb hóesést jelez, helyenként hófúvással. Az utak csúszósak, az autósok fokozott figyelemmel vezessenek, az útügyelet őrködik, a hóekék egy része dolgozik, a többi 2—3 készenlétben áll, a fővárosban hómunkásokat vesznek fel, a vonatok általában 80 percet késnek, mert az elektromos váltókat ellepte a hó ... Zuhog mindenfelől az információ áradat. Mert most már sorsunk ez is, és életünk is. Hó és tűnődés. A havas táj messze viszi a tekintetet, nosztalgiába billenti a gondolkodást. Többször megyünk az ablakhoz, türelmesebbek vagyunk a gyerekkel, eszünkbe jutnak régi versek, meg tanítások arról, hogy a hó alatt melegszik a jövő évi kenyér. Békés örömünk hát, ezért sem oktalan. És csak »hull a hó«. — Ha tudtam volna, hogy nem magamnak húzlak ki! Ej! Régen volt az! Akkor még a »dorozsmai malom« nótáját sem dalolták. — Új nótát hoztál? — kapott rajta a leány. S azzal oda kuporodott a legény mellé a padra. — Dalold el nekem, hadd tanulom meg tőled. Az már fele útja a kibékülésnek, ha a legényt rá lehet bírni, hogy dalolja el az új nótát. Decsi Sándor a falnak vetette a hátát, s az egyik kezét a kalapjára, a másikat az asztalra téve, rákezdé azt a mélabús dallamú nótát, amely úgy hozzáillik a vers tartalmához. Nem fúj a szél, megállóit a dorozsmai szélmalom. Hova tűntél, hová lettél, kedves édes galambom? Hűtlen lettél, mással éled világod. Ez az oka... — ez az oka, hogy a malom megállóit. Ez is olyan pusztában pusztában termett nóta, mint a katángkóró, amit kitép a szél, s aztán végigtáncoltatja határról határra. A leány utána próbálta dalolni a nótát. Egyszerre a fülébe ment az. Ahol nem tudta, a legény kisegítő, szájába adta a hangot, máskor is így tették, azután együtt daloltak, míg beletaláltak, s ha készen voltak vele, megcsókolták egymást: ez volt a vége. Most azonban Decsi Sándor csak megint a szájába dugta a makrapipáját, mielőtt Klári az utolsó taktust elénekelte. — Hát ezt a csúnya pipát már megint a szádba kellett dugnod? — mondta duzzogva a leány. — Magam is olyan csúnya vagyok. — Az már igaz. Cudar, förtelmes vagy. Ilyen legény mint te, csak gazsalyszárnak való, az is az ajtó mögé támasztani való. S egyet taszított rajta a könyökével. — Hát akkor mit söntörködöl körülöttem? — Én söntörködöm körülötted? Kellesz is énnekem! Tucatszámra árulnának, akkor sem vennék belőled. Bolond voltam, vak voltam, amikor szerettelek. Olyan legényt mint te, kapok minden ujjamra kettőt. Olyan elevenen adta a perlekedőt a lány, hogy még Bodri kutyát is megtévesztette vele. A komondor azt hitte, hogy asszonya igazán haragszik arra csúnya emberre, és keményen megugatta. Erre a lány aztán elnevette magát. De a legényre sem magától nem jött a nevetés, sem a leányról nem ragadt rá. Csak ült ott nagy komolyan, az agyarára vágott pipát szortyogtatva. Pedig nem is égett. Meg sem volt tömve. Akkor aztán a leány elkezdte körülcirógatni. — Úgy! Úgy, gyönyörűségem! Tudod te, hogy milyen szép vagy. Világért el nem rontanád szépségedet azzal, hogy elnevetnéd magad. Ez a te két bogárszemed hogy összehúzódna, ez a te piros szád hogy, hogy kétfelé törne, ha nevetni találnál, elveszne a szépséged bele. — Nem is azért fizet engem Debrecen város, hogy szép legyek. — De én azért fizettelek. Nem jól fizettelek? Kevés volt a béred? — De olyan sok volt, hogy másnak is jutott belőle. Azon az egy szál sárga rózsán. — Már megint ott kezded? Hát már irigykedel a jó pajtásodra? A kenyeres társadra? Mit tehet róla szegény? Ha egy városi gavallérnak megfájdul a szíve a rózsákra, ott áll előtte az egész virágoskert, válogathat benne: fehér rózsa, piros rózsa, sárga rózsa, tejszín rósza, százféle fajta. Nem tudod a nótát: »De a parasztlegény baján — Nem segít csak a parasztlány«. — Még pártjád fogod? — Hát ki a hibás? A leány-e, aki azt dalolja: »Tunná róla, tönné róla! Hogyha tunná, tenné róla!« Avagy a legény, aki azt megérti? — Még magadra veszed a hibát? — Azt mondtad, hogy a megbocsátasz. — Tartom a szót. — Hát szeretni fogsz? — Majd. — A »majd« nagy szó. — Most is szeretlek. — Így szeretsz, hogy mutatod? — Erre a legény is felállt az asztal mellől, s a makrapipáját a kalapja magas karimája mögé tette. Aztán átölelte a leánynak a vállát, úgy beszélt a szeme közé nézve. — Tudod, galambom, kétféle a hideglelés: forró láz, meg hideg láz. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Kétféle a szerelem is. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Az egyik elmúlik, a másik visszajár. De hát nem cifrázom a szót, magyarán beszélek. Én voltam a hibás. Ha én rá nem lehettem volna a sárga rózsára, nem nyiltott volna ki, más sem szagolhatta volna az illatát, darázs, lepke meg nem szállat volna. Most másképpen kezdelek el szeretni: eljárok én hozzád hűségesen, mint aharmadnapos hideglelés, s »olyan igaz leszek hozzád, mint tulajdon édesanyád«. S amint egyszer számadó csikós leszek, megyünk együtt a paphoz. S aztán élünk nagy hűségben. De ha addig itt találok valakit körülötted legyeskedni, annak, Isten engem úgy segéljen, ha az édesapám legkedvesebb fia lesz is, betöröm a fejét. Itt a kezem. Decsi Sándor odanyújta a kezét a leány elé. A leány azzal felelt rá, hogy kiakaszta a füléből az aranyfüggőket, s odatette a legény tenyerébe. — De csak viseld, azt mondtad, az én vettem ezüstfüggők ezek, megfuttatva arannyal. Hinnem kell a szavadban. A leány ismét feltette a függőit, s azzal együtt a szivébe az tért vissza, amíg eddig ott lakott. Nem volt kedve szerint való ez a harmadnapos hideglelés képében ellátogatós szerelem. A forró lázhoz volt szokva. Egyet gondolt. Levette a szűrt a legény nyakából, s beakaszta a söntésbe, mint mikor zálogban ott fogják a fizetni nem tudónak a szűrét. — Ne siess, hát. Ráérsz. A doktor délnél előbb nem kerül vissza a mátai tanyára, mert előbb az eladott marhákat kell neki vizitálni, s passzust írni róluk. Csak a vén gazdasszonyát találnád meg otthon. Itt jó helyen vagy, nem ázol meg. Se zápor nem ér, se a szeretőd könnyhullatása. Látod, milyen jó kedvet csináltál azzal, amit most mondtál? Egész nap az lesz a fejemben. — Hát, hogy lássad, milyen messziről, gondoltam én arra, amit most mondtam neked, amhol én is hoztam neked egy ajándékot. Ott van a szűröm ujjában, eredj, keresd ki belőle. Volt abban a szűrujjban sok mindenféle: acél, kova, bükkfa tapló, dohányzacskó, pénzes erszény, a sok között rátalált a leány az újra. Selyempapirosba volt takarva. Mikor kibontotta, akkor látta, hogy az egy hajfeltüzőfésű, sárga teknősbékahéjból. A leány arca ragyogott az örömtől, mikor ezt meglátta. — Nekem hoztad ezt? — Hát kinek másnak. Mikor a parasztlány a befont haját feltűzi a fésűre, az már azt jelenti, hogy van vőlegénye, akkor az már nem »édes mindnyájunké« azt már nem illeti meg a nóta, hogy azt sem tudom, ki babája vagyok. A tükör elé állt, feltűzte a haját a konytba a fésűre, így aztán még szebb volt. — Hát most sem csókolsz meg? Maga kínálta a csókját, a karját is széttárta. A legény kezével visszatartó. — Majd ha melegem lesz. Mostan fázom. A leány összehúzta a szemöldökeit. A visszautasítás megszégyenítő. Valami forrott a szivében. Erőltette a nyájasságot, szelídséget. Pedig inkább inkább harag és szerelem forrott a szivében. Harag a szerelem miatt. — Hát amíg a halat kisütöm, eldaloljam a kedvenc nótádat? — Nem bánom. A leány a tűzhelyhez ment: a haltartó hordóból kivett a Hortobágyban fogott kárászok közül egyet, a konyhakéssel száz vágást tett a két oldalán, behintette sóval, paprikával, aztán cserepcsikra tűzve odatette a parázs mellé, s amellett elkezdte szépen danolni. (Folytatjuk) Jókai Mór Sárga rózsa (5) A AA*AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAfAAA - Az igazgató elvtárs üzeni, hogy köszöni az őszinte bírálatot és kéri, vizsgáljam meg magát... 4 NÉPÚJSÁG Népünk múltja, de jelene is elevenen bizonyítja, hogy — más nemzetekhez hasonlóan — nálunk is különös gondot fordítottak az emberek minden időben egymás illő üdvözlésére, vagy ahogy közhasználatú szóval szoktuk emlegetni, a köszönésre. Sok példa utal arra, hogy— fiatalságunk nevelése közben — talán mert más, fontosabb kérdések kötik le figyelmünket — megfeledkezünk erről a látszólag jelentéktelen nevelési problémáról, s csak akkor figyelünk oda, ha az efféle zsörtölődéseket halljuk. »Egy lépcsőházban lakunk tíz éve, s szüleivel jó barátságban vagyok, és mióta udvarolni jár, nem köszön«. Vagy: »Négy évig tanítottam, ő volt az osztályban s legtisztelettudóbb s most átnéz rajtam«. Ilyenkor aztán meghallgatunk egy két »bezzeg-példát«, és elhatározzuk, hogy a továbbiakban mindent megteszünk ... stb. Bizonyára sokan meg is tesznek mindent. Ezt bizonyítja az a sok tisztelettudó, »jó köszönő« fiatal, akivel naponta öröm a találkozás. De ellenkező példa is akad éppen elég. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy fiatalokról van szó, olyan emberekről, akiket naponta sokféle hatás ér. A »gyorsuló idő« — Marx György találó kifejezése — érthető módon — éppen az ő sebességüket fokozza a legnagyobbra, s ebben a modern szédületben, kevesebb idő jut az »illemtanra« mind a családban, mind az iskolában. S talán azt is érdemes még megemlíteni, hogy fiatalságunk egy bizonyos rétege nehezen közelíthető meg, kioktatásnak, felesleges időtöltésnek tekinti az ilyen »formaságokról« való beszélgetést. Mi hát a teendő? Mit tegyen a szülő, a család az iskola, a társadalom felnőtt rétege, hogy a köszönés, a kollektív együttélés egyik szép megnyilvánulása újból »elterjedjen« fiatalságunk körében? A zsörtölődés bizonyára nem elég, hiszen az elvárás közismerten csak egyik, a sorban későbbi fázisa (mozzanata) a nevelésnek, mint a példaadás, a következetes és türelmes értelmi és érzelmi ráhatás, s a pozitív személyiség vonások kialakításának még számtalan módja, eszköze. Ezeket kell érvényesítenünk szeretettel és kitartással, mindig figyelve arra, hogy a köszönés csak egyik és nem is legsarkalatosabb problémája ifjúságunk nevelésének. Olyan rész viszont, amelynek alakításával az egész is formálódik. Közös segítéssel kell eljuttatnunk fiataljainkat oda, hogy önmaguktól jöjjenek rá, a köszönés nemcsak szép hagyomány az emberiség történetében, de hozzátartozik a normális társadalmi együttéléshez is. Különösen a mi társadalmunkban, amelynek erejét éppen a kollektív gondolkodás, a jó társadalmi közérzet adja.