Nimrod, 1926 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1926-01-01 / 1. szám

tisztviselőkkel. Szomorú jövő elé nézünk. Hogy mily szolgálatot tettem aktív szolgálatom alkalmával hazai vadászatunk­­érdekében, csak annyit jelzek, hogy kez­deményezésemből kifolyólag létesült a nagyszombati vad. védegyleti fiók, illetve ennek alapján fejlődött ki a pozsonyi vad­­védegylet országos egyletté ! Ma fizetni nem tudok. Mindig csak gondoltam majd-majd lehet­séges lesz megfizetnem tartozásomat, de mind hiába! Pedig de szívesen olvastam nagy objektivitással szer­kesztett b. lapjukat.“ Ahol annyi a „kímélendő“ elő­fizető, ott a tehetősnek amerikáznia igazán nem volna szabad! . . . A rendező csengője ezennel megszólalt! . . . Kezdődik lapunk negyedik felvonása ! . . . Boldog új esztendőt! Bohrandt Lajos: A róka vadászata csalsíppal. Számtalan vadászt ismerek, akiknek minden örömük az őznek csalsíppal való hívásában összpontosul és annál keve­sebbet ismerek olyanokat, akik rókát hívnak. Tekintetbe véve azt, hogy mai napjainkban az őzállományt a legnagyobb kímé­let illeti meg, miért is az alábbi sorokban bátorkodom tapasz­talataim alapján szerzett rövid sorokat ezen kedves szak­lapunkban a t. vadászközönség elé bocsájtani. Mivel nem mindenkinek és mindenben áll módjában hajtóvadászatot rendezni és továbbá a téli hidegekben bizony­talan leseken fagyoskodni még a túlságos szenvedélyüeknek sem kellemes dolog, úgy legalkalmatosabb mód kínálkozik a vörös urakkal való találkozóra a síppal való hívás. A hívásra való terep lehet sokféle. Hívni lehet árokból, nádasból, sűrű erdőből, fenyvesből, borókásból, mindenesetre ott, ahol róka megszokott fordulni. A hely, ahonnét hívunk, ha csak lehet, mindig fán legyen, csak ennek hiányában leshelyre alkalmas sűrű bokor. A „fán“ ezt nagyon kiemelem, mivel így nem segítünk sem szaggal, sem pedig mozdulattal az érkező szem­füles ravaszdinak. Kitűnő érzés és látványosság az, midőn a hívásunkra jövő róka fondorlatos taktikáját, amely majd min­den alkalomkor más és más, egy ilyen magas lesről néha már több száz lépésről élvezzük. A helyhez, illetve a fához, ahol el akarunk helyezkedni, csak egy egyenes nyomnak szabad vezetnie és pedig az ellenkező oldalról ahonnét a rókát várjuk, mert különben hó nélkül és hóval is egyaránt nyomunk árulónk lehet. A helyet mindenkor úgy válasszuk, hogy szemközt le­gyünk a hivás körletébe eső tereppel és odamenve a lehető legnagyobb csendben cserkészve foglaljuk azt el. Midőn mindez megtörtént, akkor várjunk körülbelül 10—15 percet, azután kezdjük a hívást, de ha teljesen csendben értünk a helyünkre, akkor mindjárt is hívhatunk. A hívás legyen a nyulsirás után­zása, tehát úgy hívjunk, mintha valóban róka fogott volna nyu­­lat. Ez igen fontos!! Tehát először rövidebb éles, gyorsabb egymásután adjuk a sikításszerű hangot, azután átmegyünk a fojtottabb hangra és végül elnyújtott hörgő hangot­ adunk még­pedig lehetőleg tompítva. Ezen rendszert először otthon kell jól begyakorolni. A fojtást tenyerünkkel szabályozzuk, a hörgő hangot pedig a nyelvünk''segítségével. A három hangváltozat között legyen kis átmeneti időköz is. Ha a hívás jó volt és azt még be nem csapódott, vagy pedig nem öreg, kitanult, ravasz róka hallotta meg, úgy az biztosan jelentkezni fog. A minden gyanú nélkül jövő róka gyorsabb léptekkel, néhol szaladva egyenesen a hang irányába szalad, de az olyan, amelyiknek már a hang gyanús, az vagy lassan, szaglászva, figyelve és hallgatózva jön felénk, vagy a helyünket lőtávolon kívül vagy belül a legnagyobb vigyázatossággal megkerüli és nyomunkat megérezve, vagy pláne még havon meg is látva, gyorsan el­illan. Amelyik koma már tisztában van a csalhang eredetével, az az ellenkező irányba elrohan, vagy pedig messzire elmegy és ott leülve élvezi a szerencsétlen vadász művészi nyulsirás­­utánzatát, mely ebben az esetben az ő részéről, de nem az ő A vadászat eredete és fejlődése. Irta: Zsilinszky Győző. I. Őskor. A­­z ujabbkori ásatások, melyekkel a tudomány a tör­ténelem előtti időket fedő fátyolt kívánja félreleb­­­b­benteni, feltárták előttünk az ősember szerszámait, ékszereit és fegyvereit, melyek örök nyugvóhelyén a csontleletek mellett hevertek, támpontot szol­gáltatva azokhoz a következtetésekhez, melyek alapján ma már csaknem világos képet alkothatunk ma­gunknak arról, hogy kőkorszakbeli őseink, a barlanglakó emberek milyen életmódot folytathattak. Amilyen mostohán bánt a természet az embert il­letőleg, mert hiszen semmiféle természetes védőfegyver­rel sem ruházta fel, úgy annyira, hogy még mezítelen csupasz testét sem fedte be az időjárás viszontságai ellen védő ruhá­val, viszont azonban épp oly bőkezű volt ott, ahol a találékony­ságot, a leleményességet juttatta az ő részére, fölébe emelvén őt ezzel minden más állatnak, a természet urává avatva őt. Ez a találékonyság volt az az isteni szikra, az a szellemi fegyver, mellyel fenntarthatta magát, küzdve ezernyi ellensége, sőt még saját fajtája ellen is, s ennek a fegyvernek a birtokában vált lehetségessé fajának fennmaradása a jövő évezredekre. Midőn a barlangi medve, — mely az ásatások alkalmával felszínre került csontmaradványokból rekonstruálva — még az amerikai szürke medvénél (ursus horribilis Ord.) is jóval ha­talmasabb volt, — rettentő torkát kitátva vérfagyasztó bömbö­­léssel vetette magát biztosra vélt zsákmányára a fehér-puha testű védtelen emberre, valószínű, hogy az a futásban keresett csak menekvést mindaddig, amíg egy napon tudatára ébredt annak, hogy a teljes erejéből elhajított s biztosan célt találó súlyos éles kődarab megmenti őt vérengző ellenségétől. Nem kereste a találkozást, de nem is kerülte s a legközelebbi al­kalommal,­­ felharsant az erdőn az ősember rettentő szavú diadalordítása az elejtett medve hullája fölött. Ez egy forduló­pont, egy határkő az ősember életében, ezentúl önérzet, büsz­keség még jobban tüzelik a harcra. A győzelem feletti öröm elmondatja vele diadalát társainak is, kissé talán túlzottan, di­csekedve — (talán még innen az örökség, hogy ma is akadnak nagyotmondó követők) — felkeresték újból a harc színhelyét, hogy annak eredményét hasznukra fordíthassák. Talán a idő­járás, talán a testét megvérező ágak-tövisek juttatták eszébe ugyanakkor, hogy zsákmányától elvegye csuháját s felhasználja azt saját teste védelmére. A nyúzókést megtette egy éles kő­szilánk, talán valami obszidián darab, s a munka közben meg­éhező ember készen találta a friss húst is melyet ezideig csak a ragadozók zsákmányából visszahagyott maradékokból ismert. Íme a vadászat két indító oka, az élelemszerzés és ruházat. A megizlelt friss húst ízletesnek találja s felébred benne a vágy ismét táplálékot szerezni. A növényi táplálék nem elé­gíti ki, — hús kell!

Next