Nimrod, 1926 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1926-01-01 / 1. szám
tisztviselőkkel. Szomorú jövő elé nézünk. Hogy mily szolgálatot tettem aktív szolgálatom alkalmával hazai vadászatunkérdekében, csak annyit jelzek, hogy kezdeményezésemből kifolyólag létesült a nagyszombati vad. védegyleti fiók, illetve ennek alapján fejlődött ki a pozsonyi vadvédegylet országos egyletté ! Ma fizetni nem tudok. Mindig csak gondoltam majd-majd lehetséges lesz megfizetnem tartozásomat, de mind hiába! Pedig de szívesen olvastam nagy objektivitással szerkesztett b. lapjukat.“ Ahol annyi a „kímélendő“ előfizető, ott a tehetősnek amerikáznia igazán nem volna szabad! . . . A rendező csengője ezennel megszólalt! . . . Kezdődik lapunk negyedik felvonása ! . . . Boldog új esztendőt! Bohrandt Lajos: A róka vadászata csalsíppal. Számtalan vadászt ismerek, akiknek minden örömük az őznek csalsíppal való hívásában összpontosul és annál kevesebbet ismerek olyanokat, akik rókát hívnak. Tekintetbe véve azt, hogy mai napjainkban az őzállományt a legnagyobb kímélet illeti meg, miért is az alábbi sorokban bátorkodom tapasztalataim alapján szerzett rövid sorokat ezen kedves szaklapunkban a t. vadászközönség elé bocsájtani. Mivel nem mindenkinek és mindenben áll módjában hajtóvadászatot rendezni és továbbá a téli hidegekben bizonytalan leseken fagyoskodni még a túlságos szenvedélyüeknek sem kellemes dolog, úgy legalkalmatosabb mód kínálkozik a vörös urakkal való találkozóra a síppal való hívás. A hívásra való terep lehet sokféle. Hívni lehet árokból, nádasból, sűrű erdőből, fenyvesből, borókásból, mindenesetre ott, ahol róka megszokott fordulni. A hely, ahonnét hívunk, ha csak lehet, mindig fán legyen, csak ennek hiányában leshelyre alkalmas sűrű bokor. A „fán“ ezt nagyon kiemelem, mivel így nem segítünk sem szaggal, sem pedig mozdulattal az érkező szemfüles ravaszdinak. Kitűnő érzés és látványosság az, midőn a hívásunkra jövő róka fondorlatos taktikáját, amely majd minden alkalomkor más és más, egy ilyen magas lesről néha már több száz lépésről élvezzük. A helyhez, illetve a fához, ahol el akarunk helyezkedni, csak egy egyenes nyomnak szabad vezetnie és pedig az ellenkező oldalról ahonnét a rókát várjuk, mert különben hó nélkül és hóval is egyaránt nyomunk árulónk lehet. A helyet mindenkor úgy válasszuk, hogy szemközt legyünk a hivás körletébe eső tereppel és odamenve a lehető legnagyobb csendben cserkészve foglaljuk azt el. Midőn mindez megtörtént, akkor várjunk körülbelül 10—15 percet, azután kezdjük a hívást, de ha teljesen csendben értünk a helyünkre, akkor mindjárt is hívhatunk. A hívás legyen a nyulsirás utánzása, tehát úgy hívjunk, mintha valóban róka fogott volna nyulat. Ez igen fontos!! Tehát először rövidebb éles, gyorsabb egymásután adjuk a sikításszerű hangot, azután átmegyünk a fojtottabb hangra és végül elnyújtott hörgő hangot adunk mégpedig lehetőleg tompítva. Ezen rendszert először otthon kell jól begyakorolni. A fojtást tenyerünkkel szabályozzuk, a hörgő hangot pedig a nyelvünk''segítségével. A három hangváltozat között legyen kis átmeneti időköz is. Ha a hívás jó volt és azt még be nem csapódott, vagy pedig nem öreg, kitanult, ravasz róka hallotta meg, úgy az biztosan jelentkezni fog. A minden gyanú nélkül jövő róka gyorsabb léptekkel, néhol szaladva egyenesen a hang irányába szalad, de az olyan, amelyiknek már a hang gyanús, az vagy lassan, szaglászva, figyelve és hallgatózva jön felénk, vagy a helyünket lőtávolon kívül vagy belül a legnagyobb vigyázatossággal megkerüli és nyomunkat megérezve, vagy pláne még havon meg is látva, gyorsan elillan. Amelyik koma már tisztában van a csalhang eredetével, az az ellenkező irányba elrohan, vagy pedig messzire elmegy és ott leülve élvezi a szerencsétlen vadász művészi nyulsirásutánzatát, mely ebben az esetben az ő részéről, de nem az ő A vadászat eredete és fejlődése. Irta: Zsilinszky Győző. I. Őskor. Az ujabbkori ásatások, melyekkel a tudomány a történelem előtti időket fedő fátyolt kívánja félrelebbbenteni, feltárták előttünk az ősember szerszámait, ékszereit és fegyvereit, melyek örök nyugvóhelyén a csontleletek mellett hevertek, támpontot szolgáltatva azokhoz a következtetésekhez, melyek alapján ma már csaknem világos képet alkothatunk magunknak arról, hogy kőkorszakbeli őseink, a barlanglakó emberek milyen életmódot folytathattak. Amilyen mostohán bánt a természet az embert illetőleg, mert hiszen semmiféle természetes védőfegyverrel sem ruházta fel, úgy annyira, hogy még mezítelen csupasz testét sem fedte be az időjárás viszontságai ellen védő ruhával, viszont azonban épp oly bőkezű volt ott, ahol a találékonyságot, a leleményességet juttatta az ő részére, fölébe emelvén őt ezzel minden más állatnak, a természet urává avatva őt. Ez a találékonyság volt az az isteni szikra, az a szellemi fegyver, mellyel fenntarthatta magát, küzdve ezernyi ellensége, sőt még saját fajtája ellen is, s ennek a fegyvernek a birtokában vált lehetségessé fajának fennmaradása a jövő évezredekre. Midőn a barlangi medve, — mely az ásatások alkalmával felszínre került csontmaradványokból rekonstruálva — még az amerikai szürke medvénél (ursus horribilis Ord.) is jóval hatalmasabb volt, — rettentő torkát kitátva vérfagyasztó bömböléssel vetette magát biztosra vélt zsákmányára a fehér-puha testű védtelen emberre, valószínű, hogy az a futásban keresett csak menekvést mindaddig, amíg egy napon tudatára ébredt annak, hogy a teljes erejéből elhajított s biztosan célt találó súlyos éles kődarab megmenti őt vérengző ellenségétől. Nem kereste a találkozást, de nem is kerülte s a legközelebbi alkalommal, felharsant az erdőn az ősember rettentő szavú diadalordítása az elejtett medve hullája fölött. Ez egy fordulópont, egy határkő az ősember életében, ezentúl önérzet, büszkeség még jobban tüzelik a harcra. A győzelem feletti öröm elmondatja vele diadalát társainak is, kissé talán túlzottan, dicsekedve — (talán még innen az örökség, hogy ma is akadnak nagyotmondó követők) — felkeresték újból a harc színhelyét, hogy annak eredményét hasznukra fordíthassák. Talán a időjárás, talán a testét megvérező ágak-tövisek juttatták eszébe ugyanakkor, hogy zsákmányától elvegye csuháját s felhasználja azt saját teste védelmére. A nyúzókést megtette egy éles kőszilánk, talán valami obszidián darab, s a munka közben megéhező ember készen találta a friss húst is melyet ezideig csak a ragadozók zsákmányából visszahagyott maradékokból ismert. Íme a vadászat két indító oka, az élelemszerzés és ruházat. A megizlelt friss húst ízletesnek találja s felébred benne a vágy ismét táplálékot szerezni. A növényi táplálék nem elégíti ki, — hús kell!