Nimrod, 1931 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1931-01-01 / 1. szám
és megbízható oly egyéneknek adható stb.. Ebből a contrario következtették, hogy feddhetetlen és megbízható egyénnek az engedélyt ki kell adni, mert ez az igény folyománya a fentemlített anyagi jognak. Ezzel az állásponttal szemben könnyebb volt felvenni a küzdelmet. A szabályrendeletnek fent említett szavai egyáltalában nem szólnak önmagukban a fegyverviselésre való jogigény létezéséről, hanem csak negatív megkötöttséget tartalmaznak a hivatal részére, amenynyiben kifogás alá eső egyéneknek a fegyverviselési engedély ki nem adható az anyagi jog sérelme nélkül. (Itt nem hagyhatom megemlítés nélkül azt a közismert tényt, hogy soraink között úgy helyben, mint vidéken vannak büntetett előéletű vadászkollegáink, amit nemcsak a vadászerkölcs, de maga a törvény is tilt). Ezek szerint ex lege nálunk sohasem származtatható le a fegyverviselésre való jogigény, mert szabályrendeletünk ilyen rendelkezést nem ismer. Nehezebb volt azonban a másik interpretáció ellen harcolni, amelyik a fegyverviseléshez való jogigényt az alkotmányilag biztosított polgárjogokból származtatta s állította, hogy a feddhetetlen polgártól a fegyverviselési engedély meg nem tagadható alanyi jogainak megsértése nélkül, amelyek az alkotmányilag biztosított polgári szabadságjogból erednek. Természetes, hogy ennek az álláspontnak megváltoztatására irányuló törekvés egyes személyek részéről leküzdhetetlen akadályokkal találkozott és a discretionális jogi elv harcosának tűrnie kellett a demokrácia alapelveinek és az állam alkotmánya negligálásának ódiumát. Meg kellett várni, amíg a legfelsőbb fórum nyilvánítja az álláspontját ebben a kérdésben, ami megtörtént. A legfelső közigazgatási bíróság kimondotta, 1929 november 7-iki 16053-29. számú döntvényének indokolásában azt a jogi elvet .Az alkotmánylevélből sem lehet semmiképen levezetni, hogy a fegyverviselés joga az alkotmányilag biztosított szabadságnak folyománya lenne, mivel a „jogok“ rendelkezésnél a fegyver viseléséhez és tartásához stb. a rendőri közbelépéssel szemben nem áll semmiféle polgári jog vagy polgári szabadság“. Megszűntek tehát a kételyek afelől, hogy nálunk nem támaszthat senki igényt fegyverviselési enge-' délyre és ilyen engedélyt csak oly személy kaphat, akinek körülményei és tettei elegendő biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy a fegyvert úgy fogja használni, hogy az általános közbiztonsági szempontokon kívül a nemzetgazdasági és egyéb vadászati közérdek semmiféle sérelmet ne szenvedjen. Ezek természetesen csak oly személyek, akikről joggal feltehető, hogy szükség esetén készek a vadállomány fejlesztése és a természet faunájának megvédése érdekében áldozatot hozni úgy anyagiakban, valamint azáltal, hogy vadászszenvedélyüket legyőzik, ha a lövési idő korlátozásáról van szó; továbbá akik aktív közreműködést is kifejtenek a vadászterületek védelmében és a ragadozók s vadorzók üldözésében. Sajnálkozva kell tapasztalnunk, hogy a fenti elvek nehezen mennek át a köztudatba és sem a vadászszervezetek sem pedig a hivatalok nem fogták fel a legfelsőbb közigazgatási bíróság által kinyilatkoztatott elvi álláspontnak rendkívül nagy jelentőségét és fontosságát. Éppen ez a körülmény késztetett arra, hogy kevés helyet és türelmet kérjek ezen szaklap hasábjain, hogy felhívjam a széleskörű nyilvánosság figyelmét azokra a várható eredményekre, amelyekkel ezen új alapokra helyezett eljárás kecsegtet s amelynek a közeljövőben ki kellene épülnie a vadász szakszervezetek és a hivatalok legszorosabb együttműködésének elve alapján. A fent említett konkrét esetben ugyanis nem történt kevesebb, mint az, hogy egy teljesen feddhetetlen előéletű polgár, midőn az összes instanciákon el lett utasítva fegyverviselési kérvényével, végeredményben a legfelsőbb közigazgatási bíróság által is el lett utasítva azzal az indokolással, hogy a fegyverviselésre való jogigényt sem a törvények, sem az állam alkotmánya nem biztosítják. Távol áll tőlem az a szándék, hogy a vadászközönséget ijesztgessem, vagy hogy a hivataloknak korlátlan hatalmat magasztalva magamnak érdemet szerezzek. Ellenkezőleg meg vagyok róla győződve, hogy a vadásztársadalomnak bőségesen meg vannak az eszközei ahhoz, hogy a hivatalok által esetleg elkövethető visszaélések ellen minden időben megvédje a közérdeket (utalok a szaklapokra, szervezetekre, panaszjogra stb.). Meg vagyok azonban arról is győződve, hogy a vadászati viszonyokra kedvezően fog hatni az a körülmény, ha a kérelmező már azzal a tudattal járul a hivatal elé, hogy a hivatalnak jogában áll a feddhetetlenség megállapítása után még más bizonyítékokat is követelni annak a valószínűvé tételére, hogy a fegyver tényleg igaz vadász kezébe kerül, aki a természet kincseinek megőrzése iránt kellő felfogással és érzéssel bír s kötelességeinek ezen a téren mindenkor és teljesen eleget tud tenni. Szükséges azonban, hogy a vadászszervezetek szintén kivegyék részüket ebben a megtisztító munkában,, mert ha a hivataloknak nem lesz állandóan az oldaluknál egy megbízható szaktanácsadó, nem várhatunk a jövőben sem lényeges javulást a vadászati viszonyainkban. Itt legyen szabad még utalnom a jelenlegi rendszernek helytelenségére és tarthatatlanságára, amely éppen a szakképviselet elégtelensége folytán állott elő. A hivatalok a kérelmezők vadász-megbízhatóságát közegeik útján nyomoztatják, tehát nem szakemberek által. Ezek a közegek azután a hivataloknak tulajdonképen judikálnak, amennyiben a kérelmezőt erkölcsileg „feddhetetlennek és megbízhatónak“ minősítik, a hivatalok minden további nyomozás vagy érdeklődés mellőzésével kiadják a fegyverviselési engedélyt, holott a megbízhatóságot vadászati szempontból, tehát szakszerűen a hivatalnak kellene megállapítani, nem pedig a nyomozó szakértelemmel nem bíró közegnek.