Nimrod, 1931 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1931-01-01 / 1. szám

és megbízható oly egyéneknek adható stb.. Ebből a contrario következtették, hogy feddhetetlen és meg­bízható egyénnek az engedélyt ki kell adni, mert ez az igény folyománya a fentemlített anyagi jognak. Ezzel az állásponttal szemben könnyebb volt felvenni a küzdelmet. A szabályrendeletnek fent említett szavai egyáltalában nem szólnak önmagukban a fegyvervise­lésre való jogigény létezéséről, hanem csak negatív megkötöttséget tartalmaznak a hivatal részére, ameny­­nyiben kifogás alá eső egyéneknek a fegyverviselési engedély ki nem adható az anyagi jog sérelme nélkül. (Itt nem hagyhatom megemlítés nélkül azt a közismert tényt, hogy soraink között úgy helyben, mint vidéken vannak büntetett előéletű vadászkollegáink, amit nemcsak a vadászerkölcs, de maga a törvény is tilt). Ezek szer­int ex lege nálunk sohasem származ­tatható le a fegyverviselésre való jogigény, mert szabályrendeletünk ilyen rendelkezést nem ismer. Nehezebb volt azonban a másik interpretáció ellen harcolni, amelyik a fegyverviseléshez való jog­igényt az alkotmányilag biztosított polgár­jogokból származtatta s állította, hogy a feddhetetlen polgártól a fegyverviselési engedély meg nem tagadható alanyi jogainak megsértése nélkül, amelyek az alkotmányilag biztosított polgári szabadság­jogból erednek. Termé­szetes, hogy ennek az álláspontnak megváltoztatására irányuló törekvés egyes személyek részéről leküzdhe­tetlen akadályokkal találkozott és a discretionális jogi elv harcosának tűrnie kellett a demokrácia alapelveinek és az állam alkotmánya negligálásának ódiumát. Meg kellett várni, amíg a legfelsőbb fórum nyilvánítja az álláspontját ebben a kérdésben, ami megtörtént. A legfelső közigazgatási bíróság kimon­dotta, 1929 november 7-iki 16053-29. számú döntvé­nyének indokolásában azt a jogi elvet­ .Az alkot­mánylevélből sem lehet semmiképen levezetni, hogy a fegyverviselés joga az alkotmányilag biztosított szabad­ságnak folyománya lenne, mivel a „jo­gok“ rendelkezésnél a fegyver viselé­séhez és tar­tásához stb. a rendőri köz­belépéssel szemben nem áll semmiféle polgári jog vagy p­o­l­g­á­r­i s­z­a­b­a­d­s­á­g“. Megszűntek tehát a kételyek afelől, hogy nálunk nem támaszthat senki igényt fegyverviselési enge-' délyre és ilyen engedélyt csak oly személy kaphat, akinek körülményei és tettei elegendő biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy a fegyvert úgy fogja hasz­nálni, hogy az általános közbiztonsági szempontokon kívül a nemzetgazdasági és egyéb vadászati közérdek semmiféle sérelmet ne szenvedjen. Ezek természetesen csak oly személyek, akikről joggal feltehető, hogy szükség esetén készek a vad­állomány fejlesztése és a természet faunájának meg­védése érdekében áldozatot hozni úgy anyagiakban, valamint azáltal, hogy vadász­szenvedélyüket legyőzik, ha a lövési idő korlátozásáról van szó; továbbá akik aktív közreműködést is kifejtenek a vadászterületek védelmében és a ragadozók s vadorzók üldözésében. Sajnálkozva kell tapasztalnunk, hogy a fenti elvek nehezen mennek át a köztudatba és sem a vadász­szervezetek sem pedig a hivatalok nem fogták fel a legfelsőbb közigazgatási bíróság által kinyilatkoztatott elvi álláspontnak rendkívül nagy jelentőségét és fon­tosságát. Éppen ez a körülmény késztetett arra, hogy kevés helyet és türelmet kérjek ezen szaklap hasábjain, hogy felhívjam a széleskörű nyilvánosság figyelmét azokra a várható eredményekre, amelyekkel ezen új alapokra helyezett eljárás kecsegtet s amelynek a közel­jövőben ki kellene épülnie a vadász szakszer­vezetek és a hivatalok legszorosabb együttműködésének elve alapján. A fent említett konkrét esetben ugyanis nem történt kevesebb, mint az, hogy egy teljesen feddhetetlen előéletű polgár, midőn az összes instan­ciákon el lett utasítva fegyverviselési kérvényével, végeredményben a legfelsőbb közigazgatási bíróság által is el lett utasítva azzal az indokolással, hogy a fegyverviselésre való jogigényt sem a törvények, sem az állam alkotmánya nem biztosítják. Távol áll tőlem az a szándék, hogy a vadász­közönséget ijesztgessem, vagy hogy a hivataloknak korlátlan hatalmat magasztalva magamnak érdemet szerezzek. Ellenkezőleg meg vagyok róla győződve, hogy a vadásztársadalomnak bőségesen meg vannak az eszközei ahhoz, hogy a hivatalok által esetleg elkövethető visszaélések ellen minden időben megvédje a közérdeket (utalok a szaklapokra, szervezetekre, panaszjogra stb.). Meg vagyok azonban arról is győ­ződve, hogy a vadászati viszonyokra kedvezően fog hatni az a körülmény, ha a kérelmező már azzal a tudattal járul a hivatal elé, hogy a hivatalnak jogában áll a feddhetetlenség megállapítása után még más bizonyítékokat is követelni annak a valószínűvé téte­lére, hogy a fegyver tényleg igaz­ vadász kezébe kerül, aki a természet kincseinek megőrzése iránt kellő felfogással és érzéssel bír s kötelességeinek ezen a téren mindenkor és teljesen eleget tud tenni. Szükséges azonban, hogy a vadász­szervezetek szintén kivegyék részüket ebben a megtisztító munkában,, mert ha a hivataloknak nem lesz állandóan az oldaluknál egy megbízható szaktanácsadó, nem várhatunk a jövőben sem lényeges javulást a vadászati viszonyainkban. Itt legyen szabad még utalnom a jelenlegi rendszernek helytelenségére és tarthatatlanságára, amely éppen a szakképviselet elégtelensége folytán állott elő. A hiva­talok a kérelmezők vadász-megbízhatóságát közegeik útján nyomoztatják, tehát nem szakemberek által. Ezek a közegek azután a hivataloknak tulajdonképen judikálnak, amennyiben a kérelmezőt erkölcsileg „fedd­hetetlennek és megbízhatónak“ minősítik, a hivatalok minden további nyomozás vagy érdeklődés mellőzé­sével kiadják a fegyverviselési engedélyt, holott a megbízhatóságot vadászati szempontból, tehát szak­szerűen a hivatalnak kellene megállapítani, nem pedig a nyomozó szakértelemmel nem bíró közegnek.

Next