Nimród, 1922 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1922-01-01 / 1. szám

|­iJZlAi .TAK­jÁK íió|l.\t t ]vr p a D-VADAS V. LAT*3 J /YAK­il A VADDISZNÓ. Irta Bársony István. Minél inkább otthonos valaki a régi magyar va­dászat egészének az ösmeretében és minél több alkalma volt arra, hogy a vadászat minden terén kivegye a részét az elsőrendű vadász-élvezetekből, annál jobban érzi ebben az irányban is azt a kétségbe­ejtő veszteséget,­ amely szörnyű megcsonkításunk­kal és feldaraboltatásunkkal ért bennünket. Megint csak az a folyvást emlegetett siralmunk vezeti ezúttal is a tollamat, hogy: íme, legszebb vadászterületeink, gyönyörű erdőségeink színe-java, hegyvidékünknek majdnem az egésze, ma nem a miénk, ha még úgy fenntartjuk is elévülhetetlen jogunkat a területi integritásra, amiről természete­sen sohasem is fogunk lemondani. Hiába minden, ma egyelőre koldusokká lettünk, és számtalanon vannak közöttünk, vadászok közt, akik a golyós puskásokat talán örökös nyugalomra kénytelenek kárhoztatni, mert nagyvadas területeiktől megvan­nak fosztva, és ha talán őzet még lőhetnek is, de már szarvasról meg vaddisznóról legfeljebb csak álmodniok lehet. Pedig éppen ez a két remek vadunk pezsdíti meg bennünk legjobban a nagyobb igényű vadászkedvet. Régi tapasztalatom, hogy az olyan vadászok, akik­nek módjukban van nagyvadra vadászni és a golyós puskásokat állandóan gyakorlatban tartani, kevés kivétellel lassan kint mind arisztokratáivá válnak a vadászatnak abban az értelemben, hogy a plebe­­jusi kisvadat magokban lenézik és ha — mint szen­vedélyes vadászok, — vadásznak is rájuk, mégis, amikor alkalmuk van a golyós puskájokkal szerezni meg magoknak a legnagyobb vadászörömöket, olyan­kor a kisvadra rá sem néznek, hanem feltétlenül a nagyvadat választják. Semmi sem természetesebb ennél. Hisz már az, hogy a nagyvad igazi hazája az erdő, még­pedig rendesen a nagy kiterjedésű változatos erdőség, meg­magyarázza ezt. Az erdő hasonlíthatatlanul nagyobb érdekessége a pusztai síkságokkal szemben, sőt még a síksági és a hegyi erdők közt levő igen nagy különb­ség is a kíváncsiság annyi ingerével hat minden­kire, — nemcsak a vadászra, — hogy az erdőben bolyongás gyönyöre akkor is bizonyosan megvan, ha a vadászat egyáltalában nem sikerül, sőt még ha nem is láttunk vadat. Erről a témáról magáról külön tanulmányt lehetne írni. Most csak pedzem ezt, minthogy az erdő egyik legtipikusabb lakójáról, nagyvadjáról, az­­erdm-nek is nevezett (Erdélyben így hívják) vaddisznóról volna mondani valóm, benne lévén a vaddisznóvadászat főévadjában. * Aki sohasem látott életében egy olyan igazi remete­ kant, annak halvány fogalma sem lehet arról, hogy mi az. Sem képekről, sem a házi disznófélék legfejlettebb példányairól sem bír kellően következ­tetni. A legnagyobb berkshirei fekete kanok harmad­­fél méter mázsa körül járó góliátjai közelítenék meg testarányokra legjobban, — de ezek a hengeres­törzsű, bambán szelíd felalkotású, nehéz mozgású monstrumok teljesen nélkülözik a vén vadkan félel­­mességét, megdöbbentően ijesztő mivoltát, hallatlan rugalmasságát, zordonul őslényi külsejét, a vadsá­gáról, hihetetlen erejéről és támadó kedvéről nem is szólva. A roppant nagy test harmadrésze a fej és a nyak , de milyen fej­! Sűrű durva fekete­szürke, vagy szürke fekete sörtével borítva (a hom­lok fölött, a fejbúbon szinte tarajosan vonul hátra­felé ez a magas kefe-sörte), félelmes állkapcsából arasznyinál is hosszabb agyarral, gonosz-m­ogorva pisla kis szemmel (amellyel nem is valami­t kitűnően lát), erős, inas, el nem botló oszloplábakkal, a marja fölött a gerinc szinte púpos a magas sörtétől, a dereka lefelé csapzik a hátuljába, amely alacso­nyabb az elejénél, a zord állat egész teste esetleg fenyőszurokkal impregnálva, úgy hogy a sörte már maga is páncélszerű rajta ; az alatt pedig egy centiméter vastagságú bőre, amelyben holmi kisebb erejű lövedék megakad, át nem bír hatolni rajta. — Tessék ezt a csinos legényt elképzelni, amikor gőz­­mozdonyszerű előretöréssel támad ! Igazán nem csodálom — amit már többször ta­pasztaltam — hogy vannak igazi nagyvad-vadászok, akik az ilyen remete­ kant eléje teszik a medvének is, amely pedig mégis csak a legnagyobb jutalma lehe­tett a régi Nagymagyarországon minden vadász­fáradságnak és bátorságnak. (A mai Magyarországon nincsen medve.)

Next