Nimród, 1922 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1922-01-01 / 1. szám
|iJZlAi .TAKjÁK íió|l.\t t ]vr p a D-VADAS V. LAT*3 J /YAKil A VADDISZNÓ. Irta Bársony István. Minél inkább otthonos valaki a régi magyar vadászat egészének az ösmeretében és minél több alkalma volt arra, hogy a vadászat minden terén kivegye a részét az elsőrendű vadász-élvezetekből, annál jobban érzi ebben az irányban is azt a kétségbeejtő veszteséget, amely szörnyű megcsonkításunkkal és feldaraboltatásunkkal ért bennünket. Megint csak az a folyvást emlegetett siralmunk vezeti ezúttal is a tollamat, hogy: íme, legszebb vadászterületeink, gyönyörű erdőségeink színe-java, hegyvidékünknek majdnem az egésze, ma nem a miénk, ha még úgy fenntartjuk is elévülhetetlen jogunkat a területi integritásra, amiről természetesen sohasem is fogunk lemondani. Hiába minden, ma egyelőre koldusokká lettünk, és számtalanon vannak közöttünk, vadászok közt, akik a golyós puskásokat talán örökös nyugalomra kénytelenek kárhoztatni, mert nagyvadas területeiktől megvannak fosztva, és ha talán őzet még lőhetnek is, de már szarvasról meg vaddisznóról legfeljebb csak álmodniok lehet. Pedig éppen ez a két remek vadunk pezsdíti meg bennünk legjobban a nagyobb igényű vadászkedvet. Régi tapasztalatom, hogy az olyan vadászok, akiknek módjukban van nagyvadra vadászni és a golyós puskásokat állandóan gyakorlatban tartani, kevés kivétellel lassan kint mind arisztokratáivá válnak a vadászatnak abban az értelemben, hogy a plebejusi kisvadat magokban lenézik és ha — mint szenvedélyes vadászok, — vadásznak is rájuk, mégis, amikor alkalmuk van a golyós puskájokkal szerezni meg magoknak a legnagyobb vadászörömöket, olyankor a kisvadra rá sem néznek, hanem feltétlenül a nagyvadat választják. Semmi sem természetesebb ennél. Hisz már az, hogy a nagyvad igazi hazája az erdő, mégpedig rendesen a nagy kiterjedésű változatos erdőség, megmagyarázza ezt. Az erdő hasonlíthatatlanul nagyobb érdekessége a pusztai síkságokkal szemben, sőt még a síksági és a hegyi erdők közt levő igen nagy különbség is a kíváncsiság annyi ingerével hat mindenkire, — nemcsak a vadászra, — hogy az erdőben bolyongás gyönyöre akkor is bizonyosan megvan, ha a vadászat egyáltalában nem sikerül, sőt még ha nem is láttunk vadat. Erről a témáról magáról külön tanulmányt lehetne írni. Most csak pedzem ezt, minthogy az erdő egyik legtipikusabb lakójáról, nagyvadjáról, azerdm-nek is nevezett (Erdélyben így hívják) vaddisznóról volna mondani valóm, benne lévén a vaddisznóvadászat főévadjában. * Aki sohasem látott életében egy olyan igazi remete kant, annak halvány fogalma sem lehet arról, hogy mi az. Sem képekről, sem a házi disznófélék legfejlettebb példányairól sem bír kellően következtetni. A legnagyobb berkshirei fekete kanok harmadfél méter mázsa körül járó góliátjai közelítenék meg testarányokra legjobban, — de ezek a hengerestörzsű, bambán szelíd felalkotású, nehéz mozgású monstrumok teljesen nélkülözik a vén vadkan félelmességét, megdöbbentően ijesztő mivoltát, hallatlan rugalmasságát, zordonul őslényi külsejét, a vadságáról, hihetetlen erejéről és támadó kedvéről nem is szólva. A roppant nagy test harmadrésze a fej és a nyak , de milyen fej! Sűrű durva feketeszürke, vagy szürke fekete sörtével borítva (a homlok fölött, a fejbúbon szinte tarajosan vonul hátrafelé ez a magas kefe-sörte), félelmes állkapcsából arasznyinál is hosszabb agyarral, gonosz-mogorva pisla kis szemmel (amellyel nem is valamit kitűnően lát), erős, inas, el nem botló oszloplábakkal, a marja fölött a gerinc szinte púpos a magas sörtétől, a dereka lefelé csapzik a hátuljába, amely alacsonyabb az elejénél, a zord állat egész teste esetleg fenyőszurokkal impregnálva, úgy hogy a sörte már maga is páncélszerű rajta ; az alatt pedig egy centiméter vastagságú bőre, amelyben holmi kisebb erejű lövedék megakad, át nem bír hatolni rajta. — Tessék ezt a csinos legényt elképzelni, amikor gőzmozdonyszerű előretöréssel támad ! Igazán nem csodálom — amit már többször tapasztaltam — hogy vannak igazi nagyvad-vadászok, akik az ilyen remete kant eléje teszik a medvének is, amely pedig mégis csak a legnagyobb jutalma lehetett a régi Nagymagyarországon minden vadászfáradságnak és bátorságnak. (A mai Magyarországon nincsen medve.)