Nimród, 1922 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1922-01-01 / 1. szám

4 NIMRÓD-VADÁSZLAP 1922. JANUÁR HÓ 1. Hogy miért «remete»-kan ? Mert a vaddisznó is, mint egyébiránt a legtöbb nagyvad hímje, annál jobban elkülöníti magát a többi rokonától, minél Vénebb. Az ilyen roppantul erőssé fejlett hatalmas állat nem tűr meg maga mellett más konkurrenst sem a makkolásban, sem a csigavadászatban stb. Hát még amikor búg, azaz : az ő bizarr­ szerelmé­­nek áldoz. Ha ennek vége van, megint elvonul a legf­élreesőbb sűrűségekbe és zúgokba, ahol nem, vagy csak ritkán tart állandó vackot, mert a fek­vése helyét szereti változtatni. Igen kis háborgatás elég neki arra, hogy hosszas időre elriadjon heve­nyészett tanyája tájékáról; tudunk rá esetet, hogy annyira bizonytalanul csatangolt az ilyen remete­kan, hogy teljességgel hiábavalónak bizonyult a rá­­lesegetés ott, ahova vissza-visszavárta a vadász, pedig meglepetésszerűen a legkülönbözőbb pontokon és időben találkozott vele, de nem bírta a váratlan alkalmat felhasználni. A vaddisznó általában a legéjjelibb nagyvadunk. Kivételes eseteket leszámítva, rendszerint igen későn mozdul ki rejtőző helyéről és oda még hajnal előtt visszatér. Ám azért van rá eset, hogy úgy eszi, mint hajnali cserkészeten puskavégre kaphatjuk. Amikor a mezei földeken a zab tejesedik, meg a zsenge tengeri csöve megtelik szemmel, a vaddisznó ott bizonyosan megjelenik, ha van a környéken. Amikor pedig a malacok már jobban megerősöd­nek, — ősz felé,­­ akkor a krumpli- meg a répa­földekre hihetetlen távolságokról megjön, de ha jóllakott, még sötéttel igyekszik vissza oda, ahol biztonságban érzi magát. Ez a távolság sok kilo­méter is lehet, neki az meg sem kottyan. De ha alkalmasnak vélt búvóhelyet talál a közvetlen közelségben, akkor, amíg el nem riad valami komo­lyabb háborgatás folytán, egészen kis bokrosokban is, sőt vetéstáblákban is meghúzódik néha. De amilyen könnyen hűtelenné válik a vackához, olyan szívós vakmerőséggel tér vissza az ő éléstárai­hoz, kivált ha ez az éléstár valamely nagyobb kuko­ricatábla, amelynek erdőszerű sűrűjéből még kiza­varni sem lehet éjszaka. A szegény kerülő ott kur­­jogat, lövöldöz, hiába; a vaddisznó a tábla innenső oldaláról átkocog a túlsóra és ott folytatja a garáz­dálkodását. Volt rá eset, hogy a kukoricában les­­kelődő vadászt úgy körülvette a vaddisznófalka, hogy szorongó érzése támadt és lőni sem mert, minthogy a sebzéssel járható visítás nekibőszít­­hette volna a haragos vén kocát, amellyel sötétben bajos lett volna párbajozni. A vaddisznó természetrajza eléggé ismeretes és csak a köztudat felújítása végett említem meg, hogy télen, úgy december második felétől kezdve, de gyakran előbb is párzik, és kora tavasszal mala­­cozik. Az idén március legutolsó napjaiban, erdei szalonkázás közben, néhány fürge kis csíkos vad­malacka került elém a börzsönyi hegyekben. Az anyjuk nem mutatta magát, bántódása természe­tesen úgy sem esett volna. A vadmalacok száma, normális alomban, túl szokott lenni a féltucaton, el lehet tehát képzelni, mennyi rengeteg kárt tehet egyetlen koca is a malacaival valamely kultúrföl­­dön, ahova oda kapnak. Bizony ilyenkor nincs par­don, nincs kímélet számukra; elvégre az ember, kivált a szegény földművelő ember érdeke mégis csak előbbrevaló, mint az, hogy a vadmalacok hadd nőj­­enek meg. Erdei tanyáját a vaddisznó rendesen valamely igazi sűrűségben, árkos patak (víz nélkül a vad­disznó el nem lehet­ nehezen hozzáférhető zugai­­ban, minél eldugottabb helyeken választja; de ugrott fel már én előlem egészen ritka szálerdő­ben teljesen takaratlanul fekvő vén kan is, amely ott úgy el talált szunyókálni, hogy csak akkor vett észre, amikor megdöbbenve a nem várt találkozás­tól, szinte a nyakán voltam. Ez­ is szalonkázáskor történt, csakhogy ősszel, söréttel töltött puskám­mal bizony nem lőttem rá a nagymarha állatra, amelyben komoly kárt úgy sem tehettem volna. Hogy a vadászat érdekességét és izgalmát mennyire fokozza az, ha az erdei hajtásokban vaddisznót is várhatunk magunk elé, ezt nem kell bizonyítanom. Aki olyan szerencsés, hogy Diana istenasszony kegyé­ből őrá megy a vaddisznó, jól teszi, ha nem lövi szemközt, mert az így sebzett sörtésvad nagyon könnyen válhatik veszedelmessé. Még a koca is, amelynek zúzó harapása néha rosszabb sebeket ejt, mint a kan agyara, amely hasít; igaz, hogy ezt azután alaposan cselekszi. Gyakran csüngenek a belek az ilyen sérülés helyén. Ellenben az oldalt lőtt vaddisznó olyan ritkán támad, hogy ennek a minimális lehetősége a vala­mire való vadászt vissza nem tarthatja a jó esélyű lövéstől. Az így lőtt erős kan is tovább rohan, ha bír. Ha elesett a lövésre, de még talpra állhat, akkor más a helyzet, mert akkor akárminek neki­megy, amiben vagy akiben ellenségét sejti. A vaddisznó rendkívül hajlamos a kóborlásra és így elég gyakori eset az, hogy valahol, ahol már régen nem láttak a fajtájából, egyszerre csak meg­jelenik. Különösen ha valami neki való csemege kí­nálkozik számára. Például jó makktermés. Éppen ezért még a mai Csonkamagyarországon is sokkal elterjedtebb a vaddisznó, mint a szarvas, amely erdős hazáját vándorcigány módjára és a maga jó­szántából sohasem cseréli fel holmi csepetésekkel, gazosokkal, bozótosokkal stb., ahol a vaddisznó akárhányszor vendégszerepel, kisebb erdőkben is. Erdei hajtásokban a megriasztott nagyvad álta­lában meglehetős zajjal közeledik, minthogy futtá­ban kénytelen-kelletlen megzörrenti a bokrokat, ame­lyek közt keresztülfurakodik, sőt a haraszton is sokkalta jobban neszez ilyenkor, mintha csak lép­ked rajta. De olyan zajt semmi más vad sem okoz, mint az erdei hajtásban levő vaddisznó, amely sem­mit sem ugrik át, mint a szarvas, sőt az őz is, hanem mindenen áttöri magát, minden az útjába kerülő bokorhoz hozzádörzsölődik, és a hullott lombon, ha üget, valósággal barázdás árkokat von lomhán von­szolt lábával, amiközben zizeg-sistereg a talaj alatta, mintha száraz szalmával volna borítva. Gyakorlott­sággal nem nehéz az ilyen neszeket megkülönböz­tetni és következtetni belőlök, hogy milyen vad zörög odabent. A vaddisznó ezenkívül, amikor meg­áll, nagyokat fúj is. Azok az emlegetett vén remete-kanok rendesen sokat kiállott, viharedzett bajnokok. Hogy egymás közt vad párbajokat vívnak, amelyek nyomait szé­les forradások mutatják rajtuk, ez természetes , de mire az ilyen vadkan megéri teljes kifejlődését és igazi remete-kan válik belőle , akkorra sok ólmot durrogatnak a bőre alá, hol vadászatokon, hol le­seken a csőszök, úgy hogy némelyik ilyen mogorva vénségnek a bőre tele van söréttel, postával, sőt még golyóval is, amelyet persze nem modern ismétlő­puskából lőttek bele, hanem holmi lőcslábból. Hogy

Next