Nógrád, 1970. július (26. évfolyam. 152-178. szám)

1970-07-15 / 164. szám

fl Találkozás az olvasókkal Sztrájkok és­ gerillamozgalmak Latin-Amerkában (Folytatás az­­ oldalról.) víz, tehát újabb fúrással, tör­pe vízmű létesítésével, vagy­­ az Ipolyból vizet szállító re­gionális vízmű vezetékének leágaztatásával lehetne a víz­kérdést megoldani, de ehhez nagyobbára kis létszámú köz­ségeink nem rendelkeznek a szükséges anyagi fedezettel. Az újabb közigazgatási egye­sítések viszont biztatóak, mert lehetővé teszik az anyagi erő­források koncentrálását. Másik örök témái: az utak meghökkentően rossz állapo­ta.­ Nem egy olyan községben jártunk, ahol attól aggódtak, hogy már az autóbusz se köz­lekedik odáig, a bekötőutak kátyúi ugyanis nemcsak a járműveket rongálták, hanem közveszélyessé tették a köz­lekedést. Egyre több helyen kérték, hogy­­ szálljunk síkra egy Nógrád megyei központú útfenntartó vállalat létreho­zásáért. A kisebb községek­ben a művelődési otthon rossz állapota és hiánya fog­lalkoztatta a község lakossá­gát, főképpen a fiatalokat. Természetesen sok sajátos jellegű kérés és panasz is el­hangzott a tanács vezetői és a tanácstagok részéről, akik meggyőződésünk szerint a községek többségében min­dent elkövettek és elkövetnek, hogy valóra váltsák azokat az igényeket, amelyek a jelölő­gyűléseken és a fogadónapo­kon elhangzottak. Az olvasók bizalmáról azon­ban még meggyőzőbben ta­núskodnak az egyéni találko­zások, vagy a fogadóórák, amelyeken az újságírók, és a panaszokat gondosan intéző munkatársnőnk jegyezte fel füzetébe a szükségeseket. Köz­­ügyekkel és magánügyekkel egyaránt baráti őszinteséggel és bátorsággal kerestek fel bennünket, s lapunk mindent elkövetett, hogy a jogos sé­­relmek megoldásához tevé­keny segítséget nyújtson. Miért emeltünk szót a két esztendő leforgása alatt? Hoz­zájárultunk a földtörvény ne­hezen nyomon kísérhető, vi­tás ügyeinek tisztázásához, állást szereztünk, perecben vállaltuk a békéltetők szere­pét, kijártuk, hogy klubhelyi­séget kapjanak a község jobb sorsra érdemes fiataljai, tá­jékozatlan fiatalokat irányí­tottunk a mezőgazdasági pá­lyára, amely ma is várja a rátermett, betanított és szak­munkástanulókat. Elhagyott öregekre hívtuk fel hatóságok és szervek figyelmét, hálátlan gyermekeket kerestünk fel, hogy rávegyük­ őket szüleik kézzel fogható, anyagi támoga­tására. Ki tudná felsorolni azt az ezernyi ügyet, amelyet a bi­zalom hatáskörünkbe utalt! S elvétve bár, de olyan eset is előfordult, hogy méltatlan­­ügyhöz kérték­­ támogatásun­kat, amelyhez nem nyújthat­tunk segítséget, sőt bevalljuk, a vétkesek, a félrevezetők el­len foglaltunk állást. A problémák feltárása mel­lett nagy gondot fordítottunk a községbeliek örömeire, büszkeségeire is, nem titkol­tuk el a szocializmus építésé­nek, a lakosság közreműkö­désének sikereit sem. A szin­tézis, amely a sikerek és a gondok ellentmondásaiból lét­rejött, lényegében azonosnak bizonyult falvaink történel­mével, amely a felszabadulás óta — bukkanókon, félreérté­seken és ébvedéseken át is — mindig felfelé ívelt. Me­gyénkben is az állandó fejlő­dés forrásának bizonyultak a negyvenöt utáni politikai vál­tozások, s a későbbi közleke­dés a tisztább lenini elvek­hez. Lemérhettük a fejlődést a falu középületeinek építésé­ben, az új művelődési házak­ban, mozikban, könyvtárak­ban, párt- és tanácsházakban, parkokban és kulturált üzlet­­házakban is, de ennél is jel­lemzőbb az egyének, csalá­dok életének alakulása. A fal­vak csaknem valamennyiében új, nagy házakból lakónegye­deik, utcasorok épültek, a csa­ládi házakban — munkások­nál, parasztoknál egyaránt — megtalálhatók a korszerű háztartási gépek és a rádiók, televíziók, nem szólván a modern bútorokról, amiből ki­állítást lehetne rendezni vál­tozatosságuk alapján. Még meggyőzőbb a kultu­rális igény növekedése, ami falvainkban ugyancsak álta­lános, bár nem olyan mérvű, mint az anyagi, civilizációs fejlődés. A lét gyorsabban fejlődik, szoktuk mondani, mint a tudat, és ebben sok az igazság. Úgy érezzük, azért is tettünk valamit, hogy olvasó­ink változó, új életét tartal­masabbá tegyük. Nem titkol­juk a falubeliek igényét, sőt tápláljuk azt és fájlaljuk, ha kulturális téren megreked a sekélynél. Valahányszor megjelenik szerkesztőségünk brigádja va­lamelyik községben, mindig elsőként keressük meg a köz­ség párttitkárát, vagy párt­­szervezetének valamelyik tag­ját. Olyan ez nálunk, mint a meteorológusnál, vagy a geo­lógusnál a szeizmográf, itt tud­juk meg bizonyosan, hogy hol leng ki a műszer, hol jelez nyugtalanságot, bizonytalan helyzetet. Mert szeretnénk a bizonytalanság helyett bizo­nyosságot vinni. Ezt megkí­vánja több esztendős kapcso­latunk, és kapcsolataink őszintesége, elvhűsége min­denkor. Lakos György Négyszázezer négyzetméterrel több síküveg is Folytatás az 1. oldalról,­ és a termelékenység is meg­felelő ütemben emelkedett. A Zagyva I. üzem is több síküveget adott a tervezett, és vállalt mennyiségnél. Még ennél is jelentősebb eredmény, hogy a gyártási veszteséget, amit 9,9 százalékra kívántak csökkenteni, sikerült az első félévben 8,75 százalékra leszo­rítani. Szorgalmazták az év eltelt időszakában az­ új ter­mékek gyártásának bevezeté­sét. Bár a termelés a két új termékből — a csiszolt bú­torüvegből és az üvegmozaik­ból — a kívánt szintet még nem érte el, de a kilátások biztatók. Az első hat hónap­ban már hatezer-kilencszáz négyzetméter csiszolt bútor­üveget és 260 kilogramm más­félszer másfél centiméteres üvegmozaikot állítottak elő. Az év végéig a bútorüvegből még további húszezer négy­zetmétert, az üvegmozaikból pedig 1500—1600 kilogrammot adnak a kereskedelemnek. Az első félév még egy fi­gyelemre méltó eredményt ho­zott. A Zagyva II. kemence átépítését a tervezettnél — a testvérgyárak segítségével — 10 nappal hamarabb befejez­ték. Egynapos előnyre tettek szert az üvegcserép behordá­­sával, majd a kemence felfű­tésével is. Az üzem így tizen­két napi termeléssel adhat többet, ami — napi 13 000 négyzetméteres, mintegy 350 ezer forint értékű termelést alapul véve —, százötvenhat­ezer négyzetméter húzott sík­üveg, amelynek értéke megha­ladja a négymillió forintot. K. s. A városi gerillaharc új módszerei és jelenségei miatt fokozottabb nemzetközi ér­deklődés irányult Lattin-Ame­­rikára az elmúlt hónapokban. A látványos gépeltérítések, vagy dip­lomatana­b­lások ért­hetően nagyobb visszhangot váltottak ki, mint egy sikeres sztrájkakció. Számos nyugati lap részletesen elemezte a gerillataktika megváltozásá­nak okait, és olyan nézetek­nek adott helyt, hogy Che Guevara bolíviai akciójával lényegében lezárult a fegyve­res forradalmi harc időszaka. A polgári sajtóban közölt kommentároknak az a beállí­tása, hogy az erejében szét­forgácsolt baloldal most már csak elszigetelt szélsőséges ak­ciókra képes, nyilvánvalóan szándékos, a valóság tényei­­nek­ elferdítésével kívánja szolgálni az USA-barát propa­ganda céljait. Valójában azon­ban ma sem lehet csak a vá­rosi gerillaakció­kkal azonosí­tani a latin-amerikai balolda­li erők mozgalmait. Az elmúlt időszak tényei sokkal inkább arról tanúskodnak, hogy az erősödő munkásmozgalom, pá­rosulva az anti­imperialista nézeteket valló polgári, első­sorban értelmiségi törekvé­sekkel egyre reálisabb közel­ségbe hozza néhány országban a demokratikus forradalom perspektíváját. Erre a követ­keztetésre jutott a közelmúlt­ban a moszkvai Pravda cikk­írója, aki részletesen elemzi a latin-amerikai baloldali erők feladatait. 4 „Szövetség a haladásért” kudarca A baloldali erők helyzetét, erejét és feladatait országon­­­ként külön-külön kell vizs­gálni. Hiszen eltérő célokat tűzhetnek ki azok a kommu­nista pártok, amelyek évek óta legális körülmények kö­zött tevékenykednek, illetve azok, amelyeket a fennálló rendszerek terrorral üldöz­nek. Az elmúlt évek igen bonyo­lult feladatok elé állították a latin-amerikai kommunista pártokat A kubai forradalom győzelmének időszakában, az­­az­ a hatvanas évek elején a haladó erők jelentős sikereket értek el a kontinensen. A for­radalmi fegyveres harc mel­lett a baloldali tömegmozgal­mak nyomásának volt tulaj­donítható, hogy számos polgá­ri kormány tett ígéretet re­formokra. A reakció azonban ellentámadásba ment át. A Kennedy-féle „Szövetség a haladásért” program, amelyet 1961-ben indítottak el, közve­tett célként a kubaihoz ha­sonló forradalmi fordulat megelőzését kívánta biztosíta­ni. Nem véletlenül írta a Washington Record, hogy a program a „kommunizmus el­leni leghatékonyabb fegyver­­exportját jelentette, amelyet az Egyesült Államok az adott helyzetben Latin-Amerikába küldhetett”. A „Szövetség a haladásért” céljainak nyilván­való kudarca, a haladó erők további térhódítása azonban még durvább módszerek be­vezetésére ösztökélte az impe­rialista-barát politikusokat. A demokratikus mozgalmak ka­tonai-rendőri erőszakos el­nyomása került előtérbe Bra­zíliában 1964-ben, Argentíná­ban 1966-ban zajlott le ellen­forradalmi katonai puccs, Dominikában pedig, sehol az Amerika-baráti csoportok nem rendelkeztek elegendő erővel a balratolódás megakadályo­zására, az Egyesült Államok tengerészgyalogsága avatko­zott be nyíltan. Harc a baloldal egységéért Számos országban a katonai kormányok a felforgatás vádja címén nemcsak a geril­lacsoportok felszámolására in­dítottak hadjáratot, hanem üldözték a szakszervezeti moz­galmak vezetőit, a haladó értelmiségieket és elsősorban a kommunista pártokat. A terror és teljes illegalitás kö­rülményei között több párt­ban szakadás következett be annak következtében, hogy egyes ultra­baloldali, maoista csoportok még a rendkívül korlátozott körülmények kö­zött is a fegyveres harc fel­tétlen folytatása mellett fog­laltak állást. A hivatalos, rendőrség részéről alkalma­zott erőszakra adandó erő­szakos válasz tétele oda veze­tett, hogy például Brazíliában öncélú, vagy legalábbis a po­litikai harctól messze eső, vég­ső soron a haladó erőkre ká­ros­ terrorakciókat is végre­hajtottak bizonyos csoportok. Ennek következményét egye­lőre még nem tudta teljesen kiheverni valamennyi kom­munista párt, a baloldali tö­megmozgalom. Ennek ellenére — a polgá­ri demokratikus államforma keretei között biztosított leg­alitás keretében — néhány pártnak, így a­ chileinek, az uruguayinak,­­ a martiniquei­­nek, a guadelopeinek befolyá­sa jelentősen megnövekedett. A Chilei KP napjainkban tö­megpárttá fejlődött. Gyakor­latilag a legerősebb pártja az ország baloldali blokkjának, az Unidad Popularnak. A helyesen értelmezett taktikát mutatja, hogy a párt a szep­temberben esedékes elnökvá­lasztásokra az Unidad Popu­lar többi résztvevőjével foly­tatott tanácskozás után visz­­szavonta saját jelöltjét, Pab­lo Net­udét, és támogatja Sal­vador Allendét, a baloldali tömörülés közös elnökjelölt­jét. Szintén a reális helyzet helyes értékelésének köszön­hető, hogy a venezuelai párt, amely még néhány éve — ép­pen a fegyveres gerillaharc aktualitásáról vallott nézetel­térések miatt — nehéz hely­zetben volt, a válságot le­küzdve, az 1969 áprilisi vá­lasztásokon több mint 100 000 szavazatot kapott, öt alsóházi és egy szenátori helyet mond­hat magáéinak. Az egyes pártok követendő taktikájának kidolgozásánál feltétlenül figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a kon­tinensen növekszik a munkás­­osztály ereje, sőt egyes álla­mokban, mint Argentínáiban a szakszervezeteknek jelentős tradíciói vannak, követelései­ket sok esetben kénytelen teljesíteni a kormány. Csu­pán 1968-ban Latin-Ameriká­­ban 1200 nagyobb sztrájk volt, amelyben több mint ötmillió ember vett részt J de a munkásosztály ereje A latin-amerikai kommu­nista pártok taktikájuk kidol­gozásakor a munkásosztály mellett potenciális szövetsé­gesként számolnak az anti­­imperialista beállítottságú nemzeti­ burzsoáziával, s ahogy a chilei példa mutatja, a többi baloldali párttal­ lét­rehozandó szövetséggel A polgári demokratikus célkitű­zések eléréséért folytatott harcban a baloldal szövetsé­gesei lehetnek a kontinens több országaiban radikalizá­­lódó katolikus egyházi körök is, s ennek jelentőségét Latin- Amerikáiban nem szabad le­becsülni. Lovas Gyula Hírek szerint július 23-án döntött a nyugatnémet mi­nisztertanács arról, hogyan és mikor kezdjék meg a tárgyalá­sokat a Szovjetunióval­ az erő­szakról való kölcsönös lemon­dás nagyon aktuális kérdéséről. A szociáldemokrata—szabad­demokrata koalíció ezzel új utat nyithat meg az NSZK és az európai szocia­lista országok viszonyában. Brandt és Scheer, a koalíció megszemélyesítői — úgy tű­nik — a korábbi nyugatnémet politikával szemben valami új­szerűt akarnak letenni az „eu­rópai asztalra.” A tárgyalási készség, az, hogy már megkezdődött a párbeszéd Bonn és Moszkva, Bonn és Varsó, valamint a két német állam között. Önmagá­ban igen szép haladást jelent a mintegy két évtizedig tartó merev elzárkózás után. Arra mutat ez a tény, hogy nap­jainkban már lehetetlen Eu­rópában olyan politikát foly­tatni, amelyik nem számol a szocialista országok gazdasági és politikai erejével, nem ve­szi figyelembe ezeket az or­szágokat, mint kontinensünk békéjének és biztonságának fontos szavatolóit. Ha megvizsgáljuk a mai nyu­gatnémet kormány törekvé­seit, felmerül a kérdés: milyen vonalon jutott el odáig a Brandt-kabinet, hogy felelős képviselőit elküldje Moszkvá­ba, s tárgyaljon azokról a kér­désekről, amelyekről a hivata­los Nyugat-Németország né­hány éve még hallani sem akart. A jó szándékot nem sza­bad kétségbe vonnunk. Ez azonban a dolognak csak a ki­sebbik része, hiszen olyan or­szágról van szó, amely aktív tagja a háborúra spekuláló NATO-nak, s tevékeny része­se a nyugati gazdasági integ­rációnak. Függősége az Egye­sült Államoktól közismert. Ezért nyom kevesebbet a lat­ba ennek vagy annak a­ bonni politikusnak az egyéni jó szán­déka. Sokkal inkább arról van szó, hogy a Brandt— Scheer-kettősre nem maradt hatástalan — nem is maradha­tott — az európai szocialista országok súlyának és politiká­juk népszerűségének növeke­dése. Különösen vonatkozik ez a Szovjetunióra, amelynek ve­zetői — híven a békés egymás mellett élés lenini elvéhez — mindent elkövettek és elkövet­nek a vitás kérdések tárgyalá­sok útján történő rendezésé­ért. Bonn előtt két választás le­hetősége állt. A tavaly ősszel hivatalba lépett Brandt— Scheer-kabinet vagy megmarad a korábbi kormányok állás­pontja mellett és akkor lekési Európában az „utolsó vonatot”, vagy pedig figyelembe veszi a földrészen kialakult valóságos helyzetet, és tárgyalásokat kezd azokkal az országokkal, amelyekkel egy sereg rendezet­len problémája van, s ame­lyeket nem lehet elintézni sem önelszigeteléssel, sem fenyege­téssel, sem pedig azzal, hogy nem­ vesznek róluk tudomást. Amikor hétfőn Brandt kan­cellár VI. Pál pápánál járt, azt mondotta, nincs más tö­rekvése, mint hogy hozzájá­ruljon az európai bék­e és biz­tonság megteremtéséhez. Az ehhez vezető út kétségtelenül egyik legfontosabb állomása a küszöbön álló moszkvai tár­gyalás. Ha a szövetségi köztár­saság valóban képesnek bizo­nyul az európai realitások tu­domásulvételére, akkor az vál­tozásokat hozhat a kelet—nyu­gati kapcsolatokban földré­szünkön, s ugyanakkor nagy lépéseket jelenthet a biztonsági értekezlet felé vezető úton is. A tárgyalások előkészítése, az arra vonatkozó dokumentu­mok összeállítása,és egyáltalán az előzetes belső megállapodá­sok­ azonban korántsem zökke­nőmentesek. A nyugatnémet jobboldali ellenzék —, amely erősödött a hozzád csatlakozó neofasisztákkal — támadásba lendült a „nyitás kelet felé” politika ellen. A júliusi tar­tományi választásokat köve­tően megtorpant a szociálde­mokrata—szabaddemokrata ko­alíció. Választania kellett: mokrata párt ultráival és a lavírozáshoz folyamodik, vagy pedig nyíltan nemet mond a tárgyalások ellenzőinek. Vé­gül azonban magukra találtak a szabaddemokraták, s erélye­sen visszautasították a párt jobbszárnyának követeléseit. Korántsem szabad azonban feltételezni, hogy­­ az NSZK- ban most már teljesen „vágá­nyon van” a tárgyalások ügye. A jobboldal továbbra sem mon­dott le a megbeszélések megtorpedózásáról. Különösen azt nehezményezik, hogy vár­hatóan színt kell vallani az Odera—Neisse-határról, az NDK-val szemben követett po­litikáról. Az sincs ínyükre a revansra vágyó erőknek, hogy Brandt kancellár az utóbbi időben a korábbinál nagyobb érdeklődést szentel az európai biztonsági konferenciának. Ez kétségtelenül a Varsói Szer­ződés tagországai külügymi­nisztereinek értekezletén elfo­gadott memorandum hatása. Bonnban tehát július 23-án dönt a minisztertanács a tár­gyalásokról. Ez a nyugatnémet haladó erők győzelmét­ jelen­ti. Azt, hogy két évtized soha nem szünetelő küzdelmeiben azok kerekedtek felül, akik kezdettől fogva világosan lát­ják a Szovjetunió és az euró­pai szocialista országok tiszta szándékait. Az elkövetkező időszakról azonban nem lehet­nek­ mégsem illúzióink: a tár­gyalások vonata csak most in­dul, s a szövetségi köztársa­ságban jelentős tényezőt kép­viselő jobboldal miatt a vég­állomás még igen messze van. ✓ Szolnoki István Ilon­a­ az utolsó vonat előtt 2 NÓGRÁD - 1970. július 15., szerda vagy számot vet a szabadde-t Megkezdődött a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának ülésszaka­­ A Kremlben kedden meg­kezdte munkáját a Szovjet­unió Legfelsőbb Tanácsának ülésszaka. Helyi idő szerint délelőtt tíz órakor nyitotta meg a szövetségi tanács ülését Konsztantyin Fegyin író, a tanács egyik legrégibb tagja. A szovjet parlament jelen­legi képviselőit egy hónappal ezelőtt, június 14-én válasz­tották meg. A Legfelsőbb Tanács szövet­ségi tanácsa ma délelőtti ülé­sén egyhangúlag Alekszej Si­­tyikovot választotta a szövet­ségi tanács elnökévé. Alekszej Sityikovot ez év januárjában negyedszer vá­lasztották meg a Legfelsőbb Tanács képviselőjének. Az SZKP Központi Bizottságának tagja. A szovjet parlament szövet­ségi tanácsa délelőtti ülésén megválasztotta a mandátum­­vizsgáló bizottság 31 tagját. A bizottság elnöke Vitalij Tyitov karagandai küldős­ lett. Szervizek figyelem! HŰTŐSZEKRÉNYEKHEZ aggregátort és minden egyéb alkatrészt raktárról szállít a HŰTŐGÉPGYÁR I I

Next