Nővilág, 1860. július-november (4. évfolyam, 27-48. szám)
1860-07-01 / 27. szám
418 anélkül, hogy a leggyöngébb fűszált is panaszra fakasztaná. Idővel ezelőtt bezzeg nem volt ilyen zajtalan, és csendes Fekete Ferencz uram háztája... Hej mikor még pajkos fiuk futkoztak, zajongtak, zördöstek, romboltak házban, kertben, padláson, galambbúbban! Mikor még fürge gazdasszony pattogó nyelve volt a pacsirta, mely első üdvözölte a láthatár pírját! De már annak régen vége van. Fekete Ferenczné asszonyom nem riasztgatja többé legédesebb hajnali álomból sem Sára nénét, sem a jó Domokos gazdát. Alhatnák csöndesen, mig a disznó-pásztor kürtje meg nem szállal a lécz előtt. Ha átok fogna rajta, el is némitották volna rég. S a rakonczátlan, pajkos fiuktól most már nyugton lehet fecske, galamb, kandúr. Sára néne nem féltheti tejfeles csuprait, s bátran napra rakhatja jó aszalt szilváját. Mind elmentek messze, oly messze honnan vissza nem térhetni többé. Kit cholera vitt el, kit a choleránál roszabb ágyúgolyó. Fekete Ferencz uram maga maradt a kis Erzsikével Hét szomorú napok voltak azok, nagyon szomorúak! Mikor Fekete Ferencz uram haza térve a bús kertből, hasztalan kérése kedves Zsuzsikáját! Szobája üres volt; konyhában nem pattog; nem öntöz virágot hátul a kis kertben; pajta, pincze üres; csűrben nem zakatol. Templomból nem jön meg, s hasztalan múlt el dél, szomszédból sem térem friss újsággal haza! Zsuzsikám, Zsuzsikám kedves feleségem! Hát nem keserves álom, itt hagytál! elhagytál! Ki vigasztalgat majd édes reménységgel?! Bátor biztatással szivem kitáplálja ?! Elmentek, no bizony a jók mind elmentek. Nem restelnéd magad kuczkón látni őket. Szivem alatt hordtam, mégsem marasztottam. Sőt, büszke voltam rá, midőn menni láttam! Trombiták vezették harsány riadással. Zászlók csalogatták büszke lobogással. Sóhajok kisérték jót kérő áldással. Szemem -Esdira könnyét tele aggódással, szivembe fojcsa^ h°gy meg ле lássák. Csak ak- E^^^^g»isirtam ki, mikor már nem látták. Hír jót mond felőlük, szivem csak jót remél. Miért búslakodnál? Miért csüggedeznél Elmentek, megjönnek! No bizony! Ép a kezük, lábuk. Jól megtermett fiuk, daliás huszárok. Úgy neveltem őket, régen sem félteném; lettek volna mások, magam szégyelleném. Zsuzsikám, Zsuzsikám lelkem feleségem mért hagyál el engem, miért nem vártál rám? Harminczkét esztendőt ha éltünk csöndesen,illendő lett volna, hogy meg várj édesem, s együtt ballagjunk ki, hová mostan veled a szivem vitték ki. De nem sokáig leszesz magadra oda ki, tudom nemsokára engemet visznek ki. A kis Erzsikét bár maga nem tudta, miért kelljen sirni, könybe fakasztotta apja zokogása, fájó jajgatása. Az öreg Feketét a gyermek sirása szörnyű fájdalmából , őrjöngő lázából észre térítette. Ölébe ragadta, szivéhez ölelte a kis árvát, s esküvel fogadta, kétszeres erővel szereti ezután, s apja s anyja lesz egy személyben. Ne sírj hát Erzsikém, kis gyönyörűségem Jó anyád ne sirasd, meglátjuk az égben. S a kis bohó csakhamar megvigasztalódott : nem tudta még akkor he, hogy minő messze a földtől az ég! Aztán majd haza jön a Jóska meg a Gyuri. Szép virágot hoznak, aranyos madarat, meg sok piros gyöngyöt, no csak ne sirj kis bohóm. De sem a Jóska sem a Gyuri nem jött meg, s az öreg Feketének meg a kis Erzsikének sokszor kellett még egymást kölcsönösen vigasztalgatni. Na de csak hogy elmúltak e szomorú napok, most már ismét vidámság és nyugalom lakozik a házban. Nyári szombat este van. A hazatérő munkások dala elhangzott. A tehén megfejve, tornácz kisöpörve. Sára asszony pihen, s guggolva dalolgat a konyha küszöbén, s gyönyörködve nézi, vidám kisasszonya a kis Erzsike mint szedi az epret vén apja számára. — Bizony még leesik s letöri az ágat.