Evangélikus Leánygimnázium, Nyíregyháza, 1921
IIV. Károly, s Nagy Magyarország utolsó királya távol száműzetésben meghalt. Ez a név, ez az esemény az, amely hangtalan komor nagyságban mögöttünk állva, elfödi előlünk a szenvedéseknek azt a kínos, meredek útját, amelyen nyolc hosszú év alatt végighajszoltak bennünket s amelyen életerőnket s lelkünk, bizalmunk javarészét odahagytuk. Úgy tűnik fel, mintha álom volna minden más elmúlt szenvedésünk, csak az utolsó volna valóság, betetőzve egy évezred óta ismétlődő magyar sorsunk egész tragikumát. Idegenben, elhagyottan halt meg, ugyanaz a részvétlen, távoli nyugat zárta le koporsóját, amely nekünk elárvult magyaroknak megásta a nagy trianoni temetőt. Gyászoljunk és imádkozzunk, mert temető a magyar föld, amely felett négyszázados kísértetek suhogtatják komor szárnyaikat. Az ország feldarabolása, a királyválasztás miatt pártokra szakadt nemzet, a mohácsi mező emléke: ki ne rémülne túl, amint felismeri új életre ébredt régi átkainkat! Gyászoljunk és imádkozzunk és tartsunk távol lelküktől minden olyan gondolatot, amely kicsinyességekkel megzavarná gyászunk nagyszerűségét ! És gondoljunk fájdalmas, hűséges kegyelettel meghalt királyunkra, akinek koporsójával nemzeti egységünk egyik nagyszerű kora zárult le!