Evangélikus Leánygimnázium, Nyíregyháza, 1924
akaró magyarság Széchenyiben megtalálja azt a vezetőt, aki az eddig elszigetelt erőket egy nagyszerű egésszé kovácsolta össze , amikor az országgyűlés eredményei megmutatják, hogy a nemzet életre ébredt és élni akar, egyidejűleg, váratlanul, nem sejtett erővel jelenik meg Vörösmarty komor pompájú költészete, mintegy bizonyítva, hogy a magyarságnak szellemi erejénél fogva is joga van ahhoz az élethez, amelyet magának az európai államközösségben követel. Mire volt szüksége a nemzetnek ebben a korban, mire volt szüksége a félszázados nehéz küzdelemben ? Egy szóval kifejezzük ezt: idealizmusra. A Kárpáthy Zoltánok generációjára volt szükség és olyan vezetőkre, akik a lángelme szuggesztív erejével megteremtsék azt a közszellemet, amely átsegítette a nemzetet a veszedelmek között. És a Gondviselés mikor megmentésünkre jött, a nagyszerű célhoz nagyszerű eszközöket is választott magának. A gondviselés ilyen eszköze volt Jókai. Jókai megítélésénél csak akkor leszünk igazságosak, hogyha ezt a szempontot soha szem elől nem tévesztjük. A l’art pour l’art léha elve kevés művésztől állott olyan távol, mint Jókaitól. Munkásságának felbecsülhetetlen összhatása a nemzeti érdekeknek és olyan hatalmas védője volt, akár Deák törvényhozó bölcsesége. Minden regénye egy-egy politikai tett, amelynek végcélja a nemzeti exisztencia erősítése volt, s e fő cél érdekében az esztétikai hatás csak eszköz. Bizonyos, hogyha Jókai az alakok és cselekmények rajzában mérsékli magát; ha páratlan elbeszélő készségét Kemény kínos önkritikájával egyesíti, a magyar regény páratlanul állana a külföld csodálatában s Jókai munkássága átment volna a világszellemben, mint Dickens, Hugó Viktor, vagy Dosztojevszkij költészete. Ezt sejtette a közönség, ezt tudták a szakemberek és ennek a tudata fűti Gyulai és Péterfy kíméletlen, sokszor gúnyos kritikáit. Kimutatták lélektani képtelenségeit, jellemei túlzottságát, képzeletének irrealitását, de a Jókai-probléma legmélyébe egyik se látott bele. A művész pedig nem alkalmazkodott, hanem dolgozott tovább. És a költő ösztönös megértése itt sokkal mélyebb és igazabb volt, mint az esztétikai okfejtések logikus, de többé-kevésbbé sekélyes eredményei. Jókai érezte a maga elhivatottságát és érezte, hogy munkásságát tisztán művészi szempontoknak alávetnie nem szabad. Az angol regény kiszámított, hideg objectivitását követelték tőle, de nem lett volna-e szívtelenség ez a hang a világosi katasztrófa után, a nagytragédia romjain, amikor úgyszólván nem volt ember Magyarországon, akinek ne lett volna siratni valója. Vagy kelthetett volna-e visszhangot a nemzeti lélekben a francia romantikus regény általános, emberi problémákkal foglalkozó, szociális szelleme, amikor a magyar jövő kétségbeejtő bizonytalansága az őrületbe hajtotta Széchenyit,, Keményt és mindenki remegve várta, mit hoz a holnap? Nem. Jókainak igaza volt, mikor a szigorúan vett realitásról lemond és azideált tárja a magyarság elé; olyan alakokat, amelyek nem léteznek, nem is létezhetnek soha, de kellene, hogy létezzenek. Széchenyi és Vörösmarty tanítványa volt ő, s mint mesterei, úgy ő is tudta.