Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1868-08-01 / 31. szám

•Szombat, au­gusz II. évfolyam. Szerkesztői és kiadó iroda: NYÍREGYHÁZÁN, Széna-tér 121 -ik szám­ alatti házban. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Nyílt tér alatt 30 kr. bélyegdijon kívül minden négyszer halálozott garmond-sorért 26 kr. o. o. pretendo. 31. szám. Elöli A kiadó-hivatalba Házhoz vagy po Félévre . . . Évnegyedre Hirdetések díj sor egyszeri i, rinél 4 ki SZABÓ LÉ 8IEG1E ÉS A MJi­l-KRIMT KÖZLÖNY Külföldre nézve kiadó-hivatalunk számára hirdetményeket elfogad : Zeisler M. Pesten. .. Egyházi élet. (Nyíregyháza, julius 19.) A nyíregyházi ág. ev. egyház mai napon tartott gyűlésében két neveze­tes határozatot hozott; az egyikben önálló orgonistát és énekvezéri állo­más szervezését fogadta el, melyre Nagy Lajos tanítóját választá meg, mint e részben különösen képesített szakférfiút, miáltal azon három belső tanító, ki eddig felváltva a templom­ban és temetéseken is szolgált, ezen tisztétől felmentetvén, egészen iskolája és az ifjúság nevelésének adatott ál­tal; Nagy Lajos ur helyét pedig, ed­digi fizetése meghagyásával, érdemdús tanítója Nagy Sámuel ur által töltvén be, azt ez úton mintegy félnyugalom­ba helyezé, ennek helyére végtére, a felső polgári, egyszersmind gymna­siumi előkészítő osztály számára egy 350 frtos segéddel, csőd útján új vá­lasztást írt ki. A másik határozat szerint az egy­ház, következő határozati javaslatot hozott, képviselői által, indítványba, a f. év és hó 29-én Iglón tartandó egy­házkerületi gyűlésen. Határozati javaslat: „A múlt 1867-ik évi egyházke­rületi gyűlési jegyzőkönyv 15-ik, a vallás-ügyet tárgyazó pontjánál, tör­tént indítvány folytán . Tekintetbe véve, hogy a kultusz­­miniszter ur, az 1848. XX. t. czikk érdekében hozzá intézett interpellá­­tióra, a képviseleti tábla előtt odanyi­latkozott, miszerint nincsen azon hely­zetben, hogy a különböző hitfeleke­­zetek egyenjogúságának életbelépte­tése, és igy a fentebbi törvényczikk gyakorlati érvényesítése tárgyában, már az országgyűlés jelen időszaka alatt, törvényjavaslatot tehessen a ház asztalára, mely az intraconfessionális súrlódásokat megszüntetné. Tekintetbe véve, — hogy azon vallási sérelmek,— melyek ezen gyű­lési­zavai arra határozák, hogy köve­tei által az egyetemes gyűlésen ez ügyet sürgetve, egyúttal maga is sür­gető feliratot, közvetlenül intézzen az országgyűlési képviselőházhoz, azóta ismét számos újakkal tetéztettek. Tekintetbe véve, hogy ily körül­mények között, a magyarhoni pro­testáns egyháznak, alig lehetne más feladata, mint magát, önmaga iránti kötelességénél és jogánál fogva, gya­korlati téren is, tettleg belehelyezni az 1848. XX. t. sz. birtokába, és azt mennyire lehet — az intraconfessio­nális téren legalább — nem csak elv­ben fenntartani, hanem életben is ér­vényesíteni. Határoztatik : 1) az egyetemes gyűlésre menen­dő képviselőink, ezen főhatóságot, kerületünk nevében és tavaly 15. szá­mú határozatunk értelmében újra is hívják fel, e tekintetbeni sürgős in­tézkedésre; —­mi ha a jelen ország­­gyűlési időszak alatt eredményhez nem vezetne, akkor 2) az egyetemes gyűlés által, most akkorra, határozatilag mondassák ki, hogy ez esetben, az 1848. XX. t. ez. 2. §. által biztosított „e hazában tör­vényesen bevett minden vallásfeleke­zetekre nézve, különbség nélkül meg­állapított tökéletes egyenlőség és vi­szonosság“ elvénél, s azon t. czikk adta jognál fogva, a magyarhoni ág. ev. összes papság, s az egyetemes gyű­lés garantiája mellett felhatalmaztatik, a)­hogy az 1869-ik évi január 1. napjától kezdve, az 1791. 26. t. czikk 15. §-át, a gyermekek nevelése tekin­tetében akként alkalmazza, hogy ve­gyes házasságokban a protestáns apát valamennyi gyermek kövesse, a pro­testáns anyát pedig leánygyermekei, s igy a kath.egyházzal e téren teljes vi­szonosság és jogegyenlőség álljon be; b) ha vegyes házasságok mellett azoknak protestáns lelkész előtt, az 184:1/4. Hl. t. ez. 2. §-sa alapjáni meg­kötés kívánása esetében, a r. k. lel­kész akár a hirdetési bizonyítványt, akár magát a hirdetést is megtagad­ná ; az evang. lelkész az esketé­st, hir­detési bizonyítvány nélkül is, a pol­gári hatóságnak teendő bejelentés mellett — a r. k. lelkész felelősségére — megtehesse; c) a r. kath. egyházból, az evang. egyházba való áttérést szabályozó 184­1/4. ül. törvényczikk 2-ik §-sa kötelezése alól, az 1848. XX. t. czikk 2-ik §-sa a protestáns lelkészt fel­mentvén, ez felhatalmaztatik, hogy az áttérésre jelentkező rom. katholikuso­­kat, az említett törvényczikk formái mellőzésével, a protestáns egyházba ép úgy vegye fel, mint az jelenleg a római katholikus lelkészeknél gya­korlatban van; d) az 1791. 26. t. ez. 6-ik §-ának e szavai : „nisi Evangelici, opera die­­torum parochorum sponte usi fuerint“ megengedvén, hogy a r. kath. lelké­szek, evangélikusoknál is végezhesse­nek vallási functiókat, ha arra az evan­gélikus felek által önkint felhivatnak : az 1848. XX. t. ez. 2. §. által biztosí­tott tökéletes egyenlőség és viszonos­ság elvénél fogva, evang. lelkészeink felhatalmaztatnak, hogy rom. kath. személyeknél — felhívás esetében — viszont ők is papi szolgálatokat te­hessenek. “ Közli Bartholomaeidesz János lelkész és főesperes. Küzvizsgai értesítés. A nyíregyházi r. k. főelemi négy osztályú fi­ s külön osztályú leány­tanodában julius 27-én s következő TÁRCZA. A varsói menekültek. Történeti beszély Gyöngyösy Sámueltől. (Folytatás.) XV. Midőn Vladiszláv és Arthur mint azonnal gondolhattuk, a Babilas és Febronia utasításuk folytán a cserkesz ifjak által megszabadittat­­ván, az ismeretlen vidék sivatagjain eltűntek , azon pontra jutottunk, midőn történetünk fősze­replőit elvesztettük szemeink elöl, s hogy őket újból feltalálhassuk, el kell hagynunk a sivár, zordon vidékeket, a szolgaság és emberietlen üldözések hazáját, átrepülnünk a száz, meg száz mérföldnyi tért, melyet már eddig keresztül utazunk, s oda sietni, hol még szabadság ural­kodik, s egy hős nemzet kezében fegyverrel küzd dicsőséges harczokat. A szabadság ezen hazája Magyarország! Midőn átlépjük határait, a komor tél már rég elmúlt, bórvirágaikat elhullatták a lombta­lan fák s az élet hajoló zöld mezőbe öltözze­­nek; derült ég ragyogott a föld felett, melyet szabadságért elhullott hősök vére öntözött; már a meleg nyár forró sugarai érlelek a vetéseket s mig a lmrczosok fegyverrel közökben állották ki a gyilkos csaták öldöklő tü­zét; a honnma­­radottak az aratásra készitgeték sarlóikat! 1849 junius havában Európa forradalmai már lecsendesültek, vagy végső vonaglással küz­döttek még csupán; a franczia királyság rom­jaira épített köztársaság elnöke saját alapítan­dó dynastiája érdekében megcsalta a reménye­ket, s hideg közönyével megbuktatta a szabad­ságot; még a tengerek királynéja Velencze daczolt csupán; fegyverrel kézben már csak Magyarország vivta az egyenetlen harczok leg­­dicsőségesbikét s diadalmas fegyverével irta tör­ténelmének legfényesebb lapjait. A hatvani, tá­­pió-bicskei, isaszegi, váczi, nagysarlói győzedel­­mek dicsőségéről beszélt egész Európa.­­ E győzelmek után a nemzet lelkesedése határta­lan lesz, elnémul a pártok szava, elkábul az örömittas nemzet, s e kábultságából születik a függetlenségi nyilatkozat; a győzelmes honvé­dek előtt fut az ellenség, és Buda vára véres küzdelem után kaput tár édes fiainak! Min­denütt győzelem, mindenütt dicsőség ! De nekünk ha történetünk folyamán tovább akarunk haladni, félre kell vonulnunk a dicső­séges harczok főszinhelyeitől, mellőznünk a na­gyobb eseményeket s oda mennünk felső Ma­gyarországra, hol nem harsog a harczi trombita nem száguldanak nyerítő mének, nem csattog­nak öldöklő fegyverek. Itt találjuk fel Túróczmegye egyik mező­városában Szent-Mártonban, mely a megye szék­helye, egy csinos kisded lakban a menekült grófnőket, a kiket már félév óta nem láttunk. Ide vonultak ők részint azért, mert komornájuk a szolid Jozefina szülőföldje volt, részint azért hogy a harczok véres küzdhelyeitől távol le­gyenek. Jóllehet minden előintézkedéseket megtet­tek arra nézve, hogy ha férjeik megérkeznek, a hadparancsnokságoktól azonnal megtudhassák azoknak szabadulásokat : még mind ez ideig nem jutott hozzájuk semmi megnyugtató hír. A kínzó bizonytalanság csak növelte hontalan­ságuk fájdalmait. A büszke Hedvig egy liliom­hoz hasonlított, mely megtört szárán sárgulni kezd. Adelt ágyba fektette a nem szűnő fájda­lom, mely életvirágának mindennap egy-egy le­velét tépte szét; a virág levelei már nemsokára mind le­ lesznek szakgatva, a hervadt kórót majd eltakarja fátyolával a sir tele. Nem kis mértékben tetézte a grófnők ag­godalmait anyagi helyzetük is. — A magokkal elhozott pénz már elfogyott s legbecsesebb családi ékszereiktől egyenkint kellett megvál­­niok. Mi fog történni, ha az utolsó darabot is el kell adniok? Ilyenkor a hű Jozefina biztatta őket, kérvén, hogy ne aggódjanak, ő majd dol­gozni fog érettek, s keresményéből gondosko­dom­ róluk, mig Isten elküldi szabadító an­­gyalát ! De a Jozefina nemeskeblű biztatásai nem voltak képesek megadni a bánatos lelkek kívánt nyugodalmát. Adel hervadt betegágyában, Hed­viget leverte a lelki vád, miszerint mind e nyo­mornak egyedüli oka ő; erejét kimerítették a testvére ágyánál átvirasztott éjszakák s hogy még össze nem roskadott, azt csak azon kis­dednek köszönheté, a kis Vladiszlávnak, kinek néhány hét előtt adott életet. E gyermek volt egyedüli vigasza, reménye, egyetlen boldogsága , ha emlőin elaltatá, gyakran merült el az alvó angyal szemléletében, s ha atyja nemes voná­sait felfedezte gyermekén , egy pillanatra elfe­ledte minden szenvedéseit. Az Add kórállapota naponkint kétségbe­ejtőbb lett; az orvos aggódva vizsgálgatta be­tegét s a közeli őrülés előjeleit észlelgetvén, határozottan kinyilatkoztatta Hedvig elött, hogy ha ezen csüggedt lelket valami véletlen öröm fel nem villanyozza s a hamvadó életszikrákat fel nem éleszti, néhány nap múlva beáll előbb a lélek halála s utána nemsokára a test is összeroskadand. Szegény szenvedő Adel, ébren és lázas ál­maiban folytonosan Arthurral foglalkozott, most vérpadon látta azt, majd Szibéria ónbányáiban megfagyott tagokkal, s az ily látások alkalmá­val iszonyúan szenvedett. Nem csoda, hiszen Arthur volt lelkének egyetlen gondolata, szivé­nek egyetlen érzete. Sokszor voltak Adélnak nyugodtabb per­­czei, s ezeket Hedvig rendesen vigasztalására szokta felhasználni, pedig már maga is rég megszűnt remény­em. „Kedves testvérem! légy nyugodt — szokta neki ilyenkor mondani — e hosszas fájdalom megöl, mert veszted el reményedet, hisz ők bizonyosan megjönnek, meglehet, már Magyar­­országon is vannak, de még nem találhattak fel; bízzunk a jó Babitás Ígéretében, e nemes szív el fog követni minden áldozatot, de nem mondá-e, miszerint meglehet, hogy az ő meg­szabadítások csal­ hónapok múlva lesz eszkö­zölhető? Várjunk nyugodtan édesem !“ „Várni, és mindig csak várni? — szokta válaszolni Adel. — Várni addig, míg a szív meg nem szakad! Mondd a virágnak, midőn a meleg napfény elhagyá­s az ősz fagyasztó he­rétől fonyadozni kezd, mondd neki, hogy várjon tavaszig, akkor eljő ismét az éltető napsugár s életét visszaadandja! Várna ő szegényke, de mit tehet róla, ha gyenge alkata ki nem bírja a fagyos telet viharaival állani s várakozásában elhervadván, eltemeti a fergeteg ; és midőn eljő a szép tavasz meleg sugaraival, a hervadt kórót életre nem leöltheti. Hiszem, hogy majdan eljő az én Arthurom is, de e tavasz sugarai, az ő szép szemei, ha még soká késik — csak sirom órái felett fognak ragyoghatni a bánat kényei­­en! Oh én soha, soha nem látom őt !­.. Ilyenkor rendesen keservesen sírva szokta magát vánkosai közzé temetni, vele sirt Hedvig is, nem tudott többé mit szólani, mert látta, hogy testvérének igazsága van. Most, midőn feltaláltuk őket e rövid pár­beszéd után Adel elszunyadott, a kis lak csen­des volt, s csak a beteg nehéz lélekzése s az ápoló hű testvér sóhajai zavarták meg a néma­ságot. De im Adel hirtelen felriad, kipirult arczczal felül ágyában, hálóöltönyeit rendezi magán s szokatlan erővel sikolt fel, a Hedvig kezeit erősen megszorítván : „Hedvig! ők jönnek, igen igen, lelkem látja őket, ők itt vannak közel hozzánk, erre tarta­nak. Oh Istenem, adj erőt, elbírni ez örömöt ! Míg a kitörő öröm e szavait hallata Ad?!, szokatlan zaj hallatszott a kisded városban, a lakosok elhányták munkáikat és siettek a fő­­utcza felé. Harczi trombiták harsogtak, dobok peregtek, s mind e hangok katonaság érkezését jelezték. Barát-e vagy ellenség, senki sem tudta, ugyanazért siettek biztos tudomást szerezni; csak Hedvig nem mehetett ki, mert Jozefia vá­sárlás végett épen távol volt, sőt már leesett is, ugyanazért nehezen várták megérkezését. Jozefina nem soká váratott maga után, mint a­kit üldöznek, oly sietve rohant be az ajtón, utána két huszártiszt sietett, de a­kiket csak kardjaik csörgése árult el, mert kívül ma­radtak; a jó leány annyira el volt a sietéstől feladva, hogy alig tudott szóhoz jutni. „Jaj Istenem! — szólal meg végre — nagy örömöt hozok, oh jaj, hogy már nem csak sze­rencsétlenség, de öröm hírnöke is lehetek egy­szer. Oh Istenem! nem is tudom, hogyan kezd­jem ___a hogy kimentem, hát katonák, magya­rok jöttek___­„És közöttük mi voltunk!“ — szólal meg egy erős férfihang, miközben az ajtó feltárult és a két déli huszártiszt a szobába lépett. Most egy szívatható látványnak leszünk ta­núivá, a­mint a grófnők meglátják a belépő tiszteket, egy örömkiáltás tölti be a kis lakot, a szemekbe ürömkönyek tolulnak, a karok öle­lésre tárulnak s négy név lebben el egy hang gyanánt az ajkakról: Hedvig! Adel! Wladisz­láv ! Arthur! azután az ajkak a viszonttalálko­­zás hosszú csókjában főznének, a keblek egy­máson dobognak. Majd egy óranegyed telt el mély hallgatásban, mialatt csak a szivek do­bogtak erősen, lázasan, s a dobbanások voltak az egyedüli csendzavaró hangok; egyik sem akart kibontakozni a szerető karok ölelésiből, mintha félnének, hogy egymástól ismét el fog­nak szakittatni! A Hedvig bús arcza azonnal felvidult, az életszin kezdett bele visszaszivá­rogni, s mily öröm volt neki, midőn férjét a kis bölcsőhöz vezetve az alvó kisdedet apjának megmutatá, a ki csajaival halmozta el még nem látott gyermekét, mily boldog volt a férj, az apa, midőn megtudta, hogy neki fia van; Adél

Next