Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1870-05-23 / 21. szám

IV évfolyam. Szerkesztői iroda: NYÍREGYHÁZÁN, N.-Kállói­ntczában 1018. sz. a. tUadú hivatal ifj. Csállfy Károly könyvkereskedéseiben Debreczen és Nyíregyháza. Bérmentetlen levelek el nem fo­gadtatnak. Vegyes tartalmú hetilap. 21. szám. Hétfő, május 23. 1870. Nyílt tér alatt minden három hasábos garn­ondsor 25 kr. és 30 kr. bélyegdij. Előfizetési dij: Kiadóhivatalban egész évre 5.50 Házhoz vagy postán küldve 6.— Félévre . . . . . . 3.— Évnegyedre........................1.50 Hirdetések dija : minden 5 ha­sábos petit sor egyszeri igta­­tásánál 5, többszörinél 4, — bélyegdij 30 kr. El "fizethetni Nyíregyházán és Debreczenben ifj. Csáthy Károly könyvkereskedéseiben, Pesten Grill Károly m. k. udvari könyvárusnál . S.-A.-Ujhelyben Löwy A. könyvkereskedésében, Bereghszászban Csauder Mórnál, hol egyszersmind hirdetések is felvétetnek. TARGIA. Egy őrült nő története. Eredeti rqatély. (Folytatás.) III. Ottilia egész tavasáig a legveszélyesebb betegségek egyikében szenvedett, majdnem öt hosszu hónapon ke­resztül nem láttam a kedves gyermeket; midőn atyját e rideg s minden fájdalmat leküzdeni bíró stoikust, szobám­ban olykor könyökűt láttam, s fájdalmas panaszait hallot­tam egyetlen leánya életéhezi csekély reménye felett: kí­nos lelkifurdalásokat éreztem, s egyedül kimélytelen el­járásomat, s ostoba őszinteségemet tartottam betegsége egyedüli okának, s az önvád kínzó körmei összetépték lel­ki nyugalmamat. Kínzó lelki gyötrelmeim csak akkor kezdettek némi szünetet tartani, midőn főnökömet nyugodtabb arczczal, s a felgyógyulás mind erősebb reményével szemlélhettem. Alig volt életemnek néhány keserűbb napja, mint midőn Otíliát először láthattam felüdülése után az ebédlő teremben ! ah nagyobb blintelést nem mérhetett volna ream szép rokonom, mint azt, hogy magát a betegség által szét­á lult arczával m­egnytilalá. Nem szerett egy hangot sem, szemeit sem­ emelte ream, de az meg így szólott: nézd mivé tettél engemet! Bár­hol találtam­ volna rokonomat, föl nem ismertem volna, oly irlözlaló pusztítást vitt rajta véghez a lázas be­­­tegség; elhervadt színtelen arczán az öleletek semmifelé nem mutatkozott, a csontos mélyedések közzü­l kiülő szín­telen szemekre aláhulló pillák motszanása jelezte csak az Idill «6 * törvn­ybífeági töm­ényjifálat kérdésében. (Némi felelet és felriligon­tós a Nyíri Közlöny 20-dik »imában megjelent vezérczikkre.)­­ Alig­ha van törvény mely a nemzet­nek minden tagját oly közvetlenül és szük­­ségkép érdekelné, mint a törvényhatóságok és községek rendezéséről szóló törvény, s el­­odázhatóan szükség ezt úgy az időszaki sajtó terén, valamint a megyei, városi, községi köz­gyűléseken beható tárgyalás alá­ venni, s azon nézeteket, melyekben végre e tárgyalások folytán a törvényhatóságok megállapodnak, annyival inkább tudomására juttatni a kor­mánynak és az ország képviseletének, mert a kormány még a javaslatnak az országgyűlés elé be­terjesztése alkalmával nem mondván ki végszavát, óhajtandó, hogy számba vegye a megalakulandó közvélemény indokolt köve­teléseit. Ezen a törvényhatóságok és községek rendezésének kérdése az, a­melyben a sine nobis, de nobis elvét elvetendőnek tartjuk, s épen ezen kérdés eldöntésénél óhajtjuk és kö­veteljük, hogy a törvényhatóságoknak gondos vitatás után határozott alakban kifejtett m­ega­­lapdásai a kormány és az ország képviselet részéről figyelembe vétessenek. Különben a mint jól értesült körökből hallottuk, a kormány elvi kérdésben semmi engedékenységre nem hajlandó, sőt e tör­vényjavaslatnak a kormány kívánsága szerint még ez ülésszak alatt keresztül kell hajtatni. Ha tehát a törvényhatóságok és ezek képviselete által a nemzet elég erél­lyel nem tiltakozik az új törvény létesítése ellen, lesz reform a közjogi­­ téren, lesz, de is hiszen minél kevesebb köszönet lesz benne, mert e törvényjavaslat szerint rövid időn csak nevei ha meg­maradnak Magyarországon a törvény­hatóságoknak. A törvényhatósági képviseletek oly ele­mekből lesznek össze­alkotva, melyek érde­kei egészen külömbözők és szétágazók, min­denek felett a vagyon foglalja el majd a fő­szerepet, míg a polgárságnak, a népnek legfel­jebb is csak az uszályhordozás jut. it a vak­szerencse földi javakkal áldott meg, hiányoz­zék nála bár a képesség és jóakarat, döntő befolyással fog bírni a közügyek­ elintézésé­ben, s igy a nép bizalmát a vaksors, s a nép­­képviselőt a birtok­képviselet fogja helyettesí­teni. Csaknem az osztálykülönbség helyreállí­tása ez, melynek eltörlése egyik legnemesebb vívmánya volt az 1848-diki dicső napoknak. Képzeljük ehhez még a főispáni omni­­potentiát, mely­­tél élők és holtaik felett, el­csaphatja a már a nélkül is igen kevés vagy semmi bizalmat nem gerjesztő módon alko­tott képviselet által választott tisztikart, s azt tetszése szerint helyettesítheti; s ha tudjuk azt, hogy a főispán ismét egyenesen a minis­­tertől veszi utasításait, mint a­melynek fele­lős csupán, akkor tisztán áll előttünk az ön­magából kifordított alkotmányos haza képe, melyben eddig a törvényhatóságok, mint ön­álló testületek az alkotmányos szabadság véd­­bástyái voltak, mig igy nem lesznek azok egyebek végrehajtó közegeknél, melyek be fog­ják hajtani az adót, csináltatják az utakat, megszabják a bus árát, minden önállóság, minden önakarat nélkül, figyelve a fölébök helyezett hatalmas ur szavára, pillantására, ki legmagasabb kedélyének egyik ingerült pillanatában ajtót mutathat nekik, s helyette­sítheti őket, törvényesen, így tisztviselőinkből hivatalnokok lesznek, s az országból rendőri állam, s ma 1848-diki élelel, közel oly ’ovinyak és elaszottak rab­nak, hogy nem mertem reájuk tekinteni. Alig hittem hogy a kínzó talál­kozásnak vége legyen. Egész délután futottam egyik helyről a másikra, kín­zó lelkiism­erelem rémei üldöztek mindenütt, horbta akar­­tam­ fojtani fájdalmamat, de csak ü­ldöző rémeim növekedtek; végre is lázas álmaim után azon gondolatban nyugodtam meg, hogy Otília minden veszélyen túl van, a válságot ki­állotta, s ezután bizonyosan javulni fog, s szépéségét vissza­nyerendi. Otíliának légváltoztatásra volt szüksége, s az orvos még a korai tavasz kezdetén a m­ehádiai földet ajánlotta használat véget, s pár napi készülődés után édes­anyjával el is utaztak. Ezen szomorú napok alatt, midőn még a cselédség kedélye is oly bus, oly csüggedt vala, csak Lenkém sze­relmet lehelő sorai nyújtottak vigasztalást és boldogító reményt. Otíliának a mehádiai fürdőre történt utazása után pár nappal, azon meglepő tudósítást kaptam Lenkétől, hogy mivel édes­anyja gyógyítása véget főrdőbe kelletett utaznia, leveleimet ezután Szobránczra utasítsam, mivel pár holnapot ott fognnk tölteni. Megvallom, hogy e hir annyival meglepőbb volt reám nézve, mert Lenke soha sem említette leveleiben anyjának betegségét, s nagyon is egészségesnek gondoltam azt. Semmi okom azonban nem lévén, leveleimet Szob­­ranczra czimeztem, és én viszont onnan kaptam tőle azok­ra feleletet, tele szerelemmel, tele rajongással, tele a jövő boldogságával. Ugyan azon botok valának ezek, ugyan­azon kézzel írva, de le nem küzdhetném lelki aggodalmi­­mat, melyeknek nevet adni nem valók képes: éreztem hogy e sorok, szerelm­e többé nem oly éltető, nem oly fé­nyes mint ezelőtt vala, virágai mintha sírokon nőttek volna­­ szépek és élénkek voltak ugyan, de nem takarhatók éli törvények pedig egy elmúlt szép korsóknak 1 boldog álmát fogják képezni csak. T. laptársunk a Ny. K. városunk szempont­jára­ térve át, irja, hogy e törvényjavaslat ha nem oldozza is fel tökéletesen, a rendezett tanácsú községeket a megyei befolyás alól, nyújt kétségtelenül anyi előnyt hogy a me­gyei és községi hatáskör szigorú kör­vonalo­zása által a mostani sok tekintetben lealázó, s önkormányzatot sértő helyzetnek határt szab. Téves e felfogás már csak azon tekin­tetben is, mert éppen az önkormányzat ellen van a legsúlyosabb, csapás mérve ezen tör­vényjavaslatban, és habár e törvényjavaslat a rendezett tanácsú községeknek saját házi ügyeik intézésében több tért engedne is, mint a­minővel eddig bírtak, félre kell tennünk a particu­láris érdekeket ott, hol országos érde­keknek veszélyeztetéséről, egy dicső és nagy korszak legszebb és legértékesebb vívmánya­inak elveszítéséről van szó. Az, hogy Nyíregyháza előrehaladási tö­rekvéseiben mint czikkíró állítja vajmi ritka esetben volt szerencsés találkozni Szabolcs megye jó­indulatával, s hogy pártfogás és tá­mogatás helyett, mostoha bánásmóddan és részvétlenséggel találkozott a megye részéről, a fájdalom nem egészen alaptalan állítás, de a midőn az új törvényjavaslat a megyei köte­­­­lékből — mi reánk nézve valóban nyűgöző volt, s most is az — kibontakozni reményl­­­ tet bennünket, ez nem lehet ok arra, hogy ezen az egész ország jóllétte kérdése mellett eltörpülő particuláris előny miatt hozsannát kiáltsunk az uj törvényjavaslatnak, mely köz­jogi életünket tökéletes megsemmisítéssel lé­nyeged. Adja isten, — bár ez a tapasztalás szerint hiú remény, — hogy a törvényhatóságok föl­egészen « halál tanyáját. Végre is őrülteknek tartom této­vázó gondolataim«t, s aggodalmai leküzdötte­n. Májusnak egy szép férgesén nagyb­átyám nyitott szo­bámba, midőn épen öltözködéssemet elvégeztem, s érté­semre adá hogy pár heti szabadság időt eszközölvén ki, azonnal indulni akár családja után, s nekem is tetszésemre bizá, hogy vagy hazamenjek rokonaim látogatására, vagy kisérjem el Mehádiába; s ha ez utóbbit választom, azon­nal podgyászoljak mert a kocsi fél óra múlva várakozni fog reánk, mely az egy óra múlva induló gőzhajóhoz vzend bennünket. Bármikor jött volna e szabadság, tul boldoggá teen­­dett legalább alkamam lett volna Lenkét megláthatni :­de most, miért menjek haza, és miért menjek Mehádiába? Otthon nem találom szivem angyalát, és a Iá­vokfürd­őben> minek okozzak én látásommal talán újabb gyötrelmeket az üdülő Otíliának? Válaszomban haboztam nagybátyám előtt s kinyilatkoztatám, hogy inkább szeretnék hon maradni. De bátyám, hajtatlan maradt, vagy haza vagy vele kellett mennem! Én tehát nagy lelki küzdelem u­tán, de engedve egy ismeretlen belső ösztönnek, a Mehádiába menetelt vá­lasztottam. A szükségeseket utazó táskámba hirtelen bepakol­ván, íróasztalomhoz ültem, hogy Lenkét eltávozásomról értesítsem; de midőn a tollat kezembe fogtam, jött bátyám s intett, hogy kövessem, mert már a kocsi kapunk előtt várakozik. Le kelle a tollal lennem, bőründk­iHel az inas­nak átadva siettem nagy­bátyám­ után, s alig félóra mulva a Duna hullámai felett ringatott bennünket a gőzhajó. Utazásom éleményeiről s kellemetlenségéről nem szólok előtted, minek untatnálak, oly aprólékos esemé­nyek leírásával, melyek a tárgyhoz nem tartoznak. Orso­­váig a gőzhajón utaztunk, innen pedig fogadott kocsin ér­keztünk czélunkhoz. De el nem hallgathatom a nagyszerű meglepetést, melyet éreztem, midőn Mehadio gyönyörű panorámáját

Next