Nyírvidék, 1883 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1883-01-14 / 2. szám

IV. évfolyam. Nyíregyháza, 2. szám. Vasárnap, 1883. január hó 14. A SZABOLCSMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. K' Megjelenik hetenkint egyszer vasárnapon. Egész évre...........................................................4 frt. Félévre.................................................................2 „ Negyedévre........................................................1 .. A községi jegyző és tanító uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő fölszólamlások Piringer János és Jóba. Elek­ kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debre­­czeni­ utcza 1551. szám) intézendők. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek bekü­ldetni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől fo­gadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek viszsza. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirde­tés után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajczár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó­ hivatalunkban (nagy-debreczeni­ utcza 1551. szám); továbbá: Goldbergert.A» Y. által Budapesten, Haasenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban, isi Burn Camp által Hamburgban.__________* * « Előfizetési feltételek: postán vagy helyben házhoz hordva. Hirdetési dijak: Minden négyszer halálozott petit-sor egyszeri közlése 5 kr; többszöri közlés esetében 4 kr. A kivándorlás okai: Az egész ország szive megdobbant a hírre, hogy a felvidéki lakosság tömegesen vándorol ki Amerikába, részint pénzt és megélhetési módot, részint új hazát keresendő­. Kivándorlások minden államból, országból tör­ténnek és történtek Amerikába, kivált mióta a ki­­juthatás oly rövid időbe és kevés költségbe kerül. Egyiket az anyagi szükség, másikat a meggazda­godási vágy, harmadikat az erkölcsi kényszer hajtja. Magyarországból az újabb időkben, szintén történtek kivándorlások. De annyian, mint 1879 óta, talán egy államból sem vándoroltak ki, ami mindenesetre igen szomorú állami és társadalmi viszonyokra mutat. Elhagyni a földet, ahol először láttuk meg a napvilágot; elválni kedveseinktől, szüleinktől, gyer­mekeinktől; elindulni egy bizonytalan, kétséges ki­menetelű útra; ismeretlen földre, idegen emberek közzé menni, akiknek még nyelvét sem értjük; rá­bízni életünket a szeszélyes tenger babjaira, ame­lyek már annyi kincset és emberéletet nyeltek el: nagy és lélekrázó dolog, amire csak a legutolsó szükség bírhatja az embert. A hazai hírlapok naponkint szellőztetik a ki­vándorlás szomorú tényét, kárhoztatva a kormányt, a fennálló állami intézményeket és az ország sze­rencsétlen politikáját, közigazgatását és tehetetlen­ségét. A hírlapoknak sok tekintetben igazuk van. A kormány igen sokat tehetne a kivándorlás meggátlására, ha kezei sok tekintetben nem vol­nának megkötve, részint az állam másik felével való kiegyezés, részint több belső közjogi és tár­sadalmi kalaiiitás által. A mostani viszonyok közt legfeljebb palliatív rendszabályok segélyével járulhat a bajnak nem végleges megszüntetéséhez, csak eny­hítéséhez Ezt teszi is, csakhogy igen kevés lát­szattal. Az állampolitikát és a társadalmat nem lehet rendszabályokkal átalakítani. Meggyőződhet­tünk ez állítás igaz voltáról a Bach-világban. Az államnak és a társadalomnak magának is akarni és tenni kell, h­a boldognak, megelégedettnek sze­retné látni magát. Ebben senki sem gátolja. Az alkotmány nemcsak megengedi ezt, de sőt megkö­veteli. Amely állam és társadalom nem képes saját jólétét előmunkálni, az nem méltó a szabadságra, nem méltó az önkormányzatra. Pedig fájdalom, ki kell mondanom az igazat, hogy t. i. a magyar társadalom szép keveset tesz saját jólétének­ előmozdítására, távol tartván ma­gát minden olyan mozgalomtól, amely képes volna a magyar társadalmat védeni az ellentétes áramla­tok és fondorlatok támadásai ellenében. Köztudomású dolog ugyanis, hogy a felvidék lakóit nem a meggazdagodási vágy, nem az erkölcsi megbélyegzéstőli félelem és óvatosság készteti kivándorlásra, hanem a megélhetési ösztön, a lét­ a fentartási kényszerűség. Ha tehát látjuk az okozatot, ha tudjuk az okot, miért nem igyekszünk elhárítani az okforráso­kat? Miért nem sietünk tehetségünk és nemesebb akaratunk összeségével visszatartani kivándorló honfitársainkat, keresztény felebarátainkat? Miért hunyjuk le szemeinket azon tendencziózus törek­vések előtt, amelyek a föld népének egyenes meg­semmisítésére ir­ányoznak? Miért nem szólalunk fel tömegesen a hírlapokban, a nyilvános helyeken, a közgyűléseken, az ország házában, a magyar tár­sadalmat és államot veszélyeztető intézmények és visszaélések ellen? Ha átlátta a magyar társadalom, hogy a ma­gyarosítás nagy munkájában az államot a társa­dalomnak is támogatni és segíteni kell, s e czél­­ból megye-szerte alakulnak a magyarosító egyletek: valóban megfoghatatlan az az indokolatlan közöny, amit a kivándorlás iránt tanusít a magyar társa­dalom. A magyarositó egyletek kétségkívül igen szükségesek. Távol van tőlem, hogy azokat akár kicsinyeljen, akár fölöslegesnek tartsam. De mire valók a magyarositó egyletek és magyar közművelődési egyesületek, ha ma­holnap nem lesz kiket magyarosítani? Éppen a felvidéki tótság, amelynek magyarosítása foglalkoztatja manapság a sajtót és a társadalmat, az, amely a legnagyobb tömegekben hagyja el az országot. Nincs tehát értelme, legalább ezen a vidéken a magyarosítási buzgólkodásnak akkor, amidőn a magyarosítandó elem csaknem falunként vándorol ki a hazából. Előbb akadályozzuk meg a kivándorlást; nyújt­sunk módot és alkalmat annak a kivándorló nép­nek a mindennapi kenyér megszerezhetéséhez; ku­tassuk az okokat, amelyek eme szerencsétlen népet a kivándorlásra kényszerítik; hozzunk törvényt s ne engedjük őket az uzsora által előidézett nyomor­nak áldozatul esni; neveljük, oktassuk, szóval sze­ressük őket. Alakítsunk oly egyleteket, amelyeknek czéljuk, feladatuk a kivándorlás megszüntetése; a felvidéki nép anyagi nyomorának enyhítése; szellemi képes­ségének mivelése és elősegítései « A „NYIRVIDÉK“ TÁRCZÁJA. Vörös Jula. (Humoreszk.) Fordították: Nagy Gizella és Klug Antal. (Folytatás.) — Minden áldozatkészséged gyü­mölcstelen marad­na. A téged Edithtől elválasztó sorompók áthághatat­­lanok. Öklével homlokára vágott. Hogy semmi sem jut eszembe ! — dörmögő maga előtt — Már látom, hogy veled nincs mit beszélni. Kénytelen voltam nevetni. Egy módot tudnék, de az bajosan lesz enyedre való, azonfelül oly frivol, — hogy egy magad-féle gondolkodású ember sem hagyná vé­gig beszélni. — Beszélj ! — kiáltá — előre adom becsületsza­­vamat, hogy bármely feltételt elfogadok. — Ne játszál oly könnyen becsületszavaddal, mert megbánhatod . . . — Nem soha! Csak hagyd abba erkölcsi predicatió­­dat s térj a dologra! Mit tegyek, hogy idvezüljek ? Szólj. — El kell venned Edith testvérét a »Vörös Julát.« — Mesteri­ mesteri ! De hát miért mindjárt nőül venni. Előbb tán eljegyezhetném. — Az nem elég bizalmuk megnyerésére. — Igazad van. Elhatározom magamat a végsőre. Tehát annál maradunk, hogy nőül veszem őt. — Megőrültél ? — kérdem ijedten. — A dolgot még mindig féltréfának vettem. — Semmiesetre sem. Gazembernek nevezz, ha négy hét múlva boldog vőlegény nem leszek. Te­ azt hiszem, hogy Afrika forró égöve alatt eszedet veszited. És ha Julia kisasszony m­egkosaraz ? — Pali! Azt nem teszi! Oly bizonyosan tudom, mint hogy kétszer X kettő = négy e­gész bizonyos vagy győzelmed felöl? — kérlek. A vén boszorkány hálát fog adni az Istennek, hogy a bizonyos ülve maradástól ily szép szer­rel megmenekül. — A szegény teremtés! Ha gyaníthatná. — Tu­dod mit? Figyelmeztetni fogom ! Kötelességem . . . — Ismered közelebbről? Vagy rokonod? sógor* nőd stb? — Nem! — No hát mit érdekelnek téged magán ügyeim ? Ke­reken kimondom, hogy minden beavatkozást kikérek, mert minden czéljaim elleni törekvést véres sértésnek veendek. — Tulajdonkép igazad van. Tégy, amint neked tetszik! Mit tesz az, ha itt gonoszságot követek el. Úgy is kipótolnád máshol húszszorosán. — Azt már szivesen hallom ! Hisz nem vagy Phi­­liszteusz. És most — apropos — becsületszavadat, hogy semmi beavatkozás. . . — Mire az? — Kérem, mert bizonyosat kell tudnom. — Jó! Szavamat adom. — Köszönöm! Isten veled! Eljösz este a »Her­­czegbe.« — Lehet, hogy igen. — Jó! Én is ott leszek, talán el is mondhatok egyet-mást az első lépés sikeréről. — Hová megysz most? — Az eljegyzéshez. Ha lehet, még ma hozzá fogok az ostromhoz Jó napot! Fejcsóválva néztem utána. A »Herczeg« végső termében vig vendégek gyűl­­tek egybe. Épen tizet ütött az óra, midőn a küszöböt átléptem. Akaratom ellenére késtem el munkám mellett, amiért mindnyájuk által megrovattam. Rudolf karon ragadott és monda: — Minden rendén van! Az első nehézségen túl vagyok. Hazamenet elmondom a többit. — Hát be akarsz titkodba avatni ? — kérdem elcsodálkozva. — Nem bírom becsület szavadat, hogy hallgatni fogsz? — Elég sajnos. Azonban esküszöm, hogy ujjaim hegyét sem mozdítom meg, hogy téged nemtelen terved kivitelében segítselek. — Nem is szükség. Te csak csodáld ügyességemet, diplomáczia taletumomat. Minden művész közönség után áhítozik. Légy te az enyém. — Ugyan mit fecsegtek ott egymással? — Szólalt meg egy erős hang az asztal mellől. — Bizonyosan ismét valami gaz­tett felett tanács­koznak. — Nevetett egy másik. — Azonnal gyóni! — parancsoló az első. — Es ti tévedésben vagytok ! Mi üzleti dolgokról beszéltünk. — Viszonzó Rudolf egykedvűen. — Mit ? mit ? Üzletről! — hangzik a karban. Ru­dolf ez a legjobb élet, melyet 14 nap óta hallot­tunk tőled. — Egész komolyan beszélek. — S szabad tudni . . . ? — Miért ne? Tegnap átvettem a »Családi lapok« szerkesztőségét s most barátom segédkezése végett alku­dozom. Általános nevetés. — Bolondok vagytok. — Monda Rudolf tekin­téllyel . — Igen le vagyunk kötelezve — mondá a bor­hang. — S azt hiszed, hogy mi elhis­szük e dajkamesét. ? — Tréfán kívül, íme olvassátok e levelet — Meg akartalak lepni benneteket, de elrontottátok örömömet Levelet vont ki zsebéből. Egyik barátunk elolvasa azt (Folytatása következik.)

Next