Katolikus gimnázium, Nyitra, 1873
Az összehasonlító nyelvtudomány és az indogermán nyelvfajról/) I. Az összehasonlító nyelvészet, melynek feladata a különféle nyelveket a közöttük levő rokonság feltüntetése céljából összehasonlítani, csak a mi századunkban lett komoly tudománynyá, és ifjúsága dacára nagy hasznot ígér tenni a történettudománynak is. Mert először oly korra, melyből a történet emlékek s feljegyzések hiánya miatt semmi bizonyosat nem állíthat, csak az deríthet némi világosságot: az ősidők történetét a régi nyelvmaradványokból lehet — legalább megközelítőleg — kibetűzni, vagy a történelmi sejtelmet a biztosabb tudás fokára emelni. A fejlődés korszakában ugyanis egyedül a nyelv az elért műveltség eszköze és hű képe; benne van, mint valamely levéltárban, az anyagi és szellemi revolutiók emlékezetével megőrizve. — S másodszor annak fonalán lehet egymástól távol lakó népek nyelvrokonságából nemzeti rokonságra, a közös eredetre és a rokonság fokozatára is következtetni, ha a történelem nem tudná is, hogy miképen lehettek azok valamikor egymással érintkezésben. Vájjon Európa területe lakatlan s csupa erdő volt-e, vagy laktak-e itten idő folytán hit nélkül elhalt népek ? Erről a történet nem tud semmit, a nyelvtudomány sem adhat felvilágosítást. Mit egyáltalában tudhatni, az Kr. előtti kétezer és 1000 közötti időből való. Akkor keletkezett ama óriási népvándorlás, mely Európát bevezette a történelembe. Ázsia belsejében t. i. a Himalaya völgyeiben lakott régente egy hatalmas néptörzs, mely még eddig ismeretlen okokból s évszámmal meg nem jelölhető időben több részre oszolván, némelyek délfelé vonultak (szanszkrit és zend népek), mások nyugatnak tartottak s újra megoszolván részint Európa déli vidékein telepedtek le (görög s itáliai népekül, részint pedig e földrész éjszaki táját keresték fel (kelták, germánok, lithvánok, szlávok). Ezek közül először a görögök tűntek fel az európai történelemben Kr. el. körülbelül 1800 évvel. Nyelvjárásaik (dialectus) az attikai, róniai és az ezeknél ódonabb aeoliai s rómiai; az irodalomban az attikai vergődött túlsúlyra. Későbben fejlődik Róma építésével Kr. el. 754-ben a rómaiak befolyása, kiknek nyelve — a latin — nem leánya a görögnek, mint sokáig tartották, hanem édes testvére , sőt némely dologban tisztább és ódonabb amannál. A latin nyelv az umbriai, marsi, volszk és szamnit vagy oszk szójárással, mely utóbbi legközelebb áll a latin nyelvhez, teszi az itáliai nyelvet. A latin irodalmi nyelv általában véve nem változott s egészen más volt, mint a nép között élő latin nyelv, mely folyvást változásoknak volt alávetve, míg végre az írodó nyelvet épenséggel nem értették. E nép latinból származtak a román nyelvek (olasz, francia, spanyol, oláh). A harmadik nép Európa történetében voltak a kelták Kr. el. 6. században ; igen művelt és jelentékeny nép, mely Galliát, Belgiumot, Hollandot, a britt szigeteket, Németország nagy részét és felső Itáliát bírta. Brennus alatt (Kr. el. 388.) bevették Rómát; idővel azonban a rómaiak és németek által nyomatva a britt szigetekre vonták meg magukat. Nyelvük még mai napig él Izlandban az ir és Walesben a wói nyelvjárásban. E három nép egyidőben szakadt el az ázsiai közös törzstől:*) **) de maguk közt még tovább is maradtak együtt. Későbben a görögök váltak el, míg a többiek még egy ideig folytatták közösségöket. Azért a kelta nyelv közelebb viszonyban van az itáliai nyelvvel, mint bármelyikök a göröggel. A kelták után a tágabb érteményben vett németek (germánok) teszik a 4. európai népet. Nagy Sándor idejéből van első említésök, de Tacitus (Kr. ut. 1. szd.ban) bejövetelükről mit sem tud, s azért bennszülötteknek mondja, mit ezen esetben csak igen régi itt lakásukról kell érteni. Kr. el. 113—102 vonultak a cimberek és teutonok délfelé az alpokon át. 5. nép a lithvánok, kik hatalmas szomszédjaik mellett nagyon alárendelt szerepet játszottak. Dialectusai a porosz-lithván, a kihalt óporosz és a lett nyelv. 6. európai nyelvcsalád a terjedelmes szláv, mely hihetőleg az előbbivel együtt már a németekkel egyidejűleg jött Európába. A szláv nyelvhez tartoznak 1) az ószláv, bolgár, orosz, illír nyelvek; 2) lengyel, cseh, szerb, tót és vend. *) Ezen értekezés főleg a fejlettebb és törekvő felsőbb osztályú hallgatók számára írva, az összehasonlító és történeti nyelvtudományról fogalmat s tájékozást akar adni és a nyelvtudomány buzgóbb felkarolására serkenteni. Ki a nyelv belső életének phasisaival és az itt felemlítendő dolgok terjedelmesebb s behatóbb leírásával akar foglalkozni, annak egyelőre a következő műveket ajánlom, melyek jelen értekezésnél is forrásul szolgáltak: Riedl Szende magyar hangtana, Buda-Pesten Lampelnél; Jac. Grimm Gesch. der deutschen Sprache, 3. aufl.; A. Schleicher D. deutsche Sprache, 2 aufl.; Th. Mommsen Röm. Geschichte I. kötet 8—311. Utóbbi most magyar nyelvre is fordittatik, Buda-Pesten Rathnál. Ugyanitt jelennek meg : „Müller Miksa felolvasásai a nyelvtudományról.“ **) Ez az úgy nevezett indo-germán nyelvtaj, mely névvel az ebbe tartozó nyelvek két végpontját (keleten ind, nyug, német) akarták jelezni. Későbben azonban a még nyugatibb kelta nyelvet is ide tartozónak ismerték fel, azért új elnevezéseket indítványoztak, (ind-európai, árja, szanszkrit, jápheti), de ezek sem kifogástalanok.