Muszter örökmozgóképújság, 2004 (2. évfolyam, 1-12. szám)

2004-01-01 / 1. szám

Tanner Gábor Mindenki szidja a karácsony előtti bevásárlási lázat. Sosem értettem, mi ezzel a baj. Én kifejezettem szeretem. Kellemes átalakuláson megy keresztül a város. A karácsonyi standokkal körülzárt Vörösmarty tér késő délutánra barátságos, meleg katlanná változik, aranysárga és barna fények törik fel a sugárutak sötétjét. Az utcák és a terek megtelnek emberekkel. Én ezt a tömeget sosem láttam ideges, hajszolt gyülekezetnek. Éppen ellenkezőleg - ilyenkor mindenki egy kicsit összetartozik. Nem csupán vásárol, de készül a karácsonyra. Ez a „közös cselekvés" még ha egészen lazán, szinte alig érezhetően, de összefűzi az embereket. Mennyire más a hangulat ilyenkor még egy plázában is, mint mondjuk egy átlagos hétvégén, amikor az emberek csak úgy őgyelegnek egymás mellett! Ki tudja, ki miért jött. Karácsony előtt másképpen vásárolunk. Egymást csak pillanatra látó embereket is összefűzi az ünnep. Ugyanarra készülünk, összetartozunk. Szeretek lődörögni a karácsonyi tömegben, mert mindig találkozom ismerősökkel, nincs időnk megállni most sem, hogy váltsunk pár szót, de azért jó látni egymást, jó tudni, hogy itt vagyunk, messze egymástól, de mégis együtt. Ilyen kellemesen laza közösségi hangulat fog el akkor is, ha belépek a moziterembe. Egymásra tekintünk a többi nézővel. Mindnyájan ugyanazért vagyunk itt. Bizonyos szempontból összetartozunk. Valószínűleg nem ismernénk fel egymást, ha újra találkoznánk, de ott és akkor a teremben közünk van egymáshoz. Semmilyen kötöttséget nem jelent ez az együttlét. Szinte súlytalan, de ott van mindnyájunkban. Múlékony, néhány percig mégis kellemes érzés. Emlékszem, mikor a 90-es évek elején azért álltunk sorban a Puskin mozi pénztára előtt, hogy bejussunk a Sose halunk megre. Mindenki forgolódott, nézelődött. Mintha lopva azt kutattuk volna, miben hasonlítunk egymásra. Hiszen eljöttünk ugyanakkor, ugyanoda, hogy ugyanabban az élményben legyen részünk. Hogy megnézzük ugyanazt a filmet. Ráadásul a mi filmünket. Vannak olyan kivételes pillanatok, amikor jó érzés sorban állni. Sajnos utoljára ilyet majdnem tíz évvel ezelőtt éltem át, amikor a Metró moziban a Sztracsatellára várakoztunk jegyért. Előfordul mostanában is, különösen péntek vagy szombat esténként, hogy sor alakul ki a multiplexek pénztáránál. De ki tudja, hogy a nyolc-tíz terem közül ki melyikbe vált jegyet. De nem is érdekes. A lényeg, hogy gyorsan túllegyünk a jegyvásárláson. Saját magunkra koncentrálunk, el ne felejtsünk pecsétet kérni a jegyre, mert akkor kifele menet fizetnünk kell majd két órát a parkolásért. Ma gépiesen és lendületesen megy minden a pénztáraknál. Ha már rutinos plázamoziba járók vagyunk, és túllendül­tünk azon a bénító félelmen, hogy megfelelő ütemben tudunk-e odalépni az éppen szabaddá váló pénztárhoz, némi kárörömmel vehetünk elégtétetelt a meditatív alkatunk miatt korábban ért rosszalló pillantások vagy morgások miatt, mégpedig úgy, hogy számlát kérünk. Egyből megakad a gépezet. Mint a Modern időkben. Döbbenetes, hogy az összes multiplexben kézzel töltik ki a számlát. A pénztáros nem tudja, mit, melyik rubrikába kell írni, sokszor az előadás után vissza kell menni a pénztárhoz, mert csak a főnök szignálhatja, és egy ilyen értékes autogramra ugye várni kell. Hát persze, mi sem természetesebb, végül is én csak a kliens vagyok. De még ennél is meglepőbb, hogy egyik multiplexben sem kaptam még szabályosan kitöltött számlát. Kapnának a könyvelőmtől, Juditkától! Mindegy. A terembe is csak az utolsó pillanatban megyünk be, mert kihasználunk minden szabad percet a film kezdetéig, hogy bevásároljunk popcornból, kólából, túrórudiból. Örültem, hogy két magyar közönségfilmet is ígértek a mozik ezekben a hetekben. Azt reméltem, hogy ugyanaz a régi, kellemes érzés fog eltölteni, mint egykor a Sose halunk meg, a Sztracsatella, vagy legutóbb a Moszkva tér és a Valami Amerika vetítésén. Ha nem is a pénztár előtt sorban állva, de majd a terembe lépve. A Kontrollnál biztosra mentem. Hallottam és olvastam, hogy nagy siker a film. Végre ismét egy magyar produkció, aminek a vetítésén majd jó lesz együtt lenni másokkal! Idegenekkel, akik azonban ugyanúgy szeretik a magyar filmet, mint én. Élvezni akartam a helyzetet. Van jegyed? Hogy ne lenne, haver, mutattam be a filmplakátnak a Mammutban! Ruganyosan felkocogtam a lépcsőkön, és a bársonyfotelbe vetettem magam: na, nyomjátok fiúk! Akkor vettem csak észre, hogy tök egyedül vagyok. Gondoltam, hogy a többiek még vásárolnak. Hosszú a film, kell a kukorica dögivel. Először a BKV vezér­­igazgatója olvas fel egy szöveget, hogy amit látni fogunk, az kicsit ciki rájuk nézve, de a film a rendező művészi terméke, nem a metró valós állapotát tükrözi. Papírjaiba pillantva felfedi, hogy gondolkodott is sokáig, engedélyezze-e a forgatást. Próbálták lebeszélni, de végül győzött a jobbik, a szponzori énje. Próbálok vigyorogni, mert ez biztos valami jópofáskodás. Fityisz úgy a régi elvtársi, mint az önelégült technokrata mentalitásnak. De ez a duma sem nem vicces, sem nem szatirikus, egy cseppnyi önirónia sincs benne, nincsenek itt képzeletbeli idézőjelek. Arcomra fagy az erőltetett vigyor. Ez a fickó komolyan beszél. És akkor még nem is sejtettem, hogy a film legszellemesebb pillanatai tűntek tova. Azért nem írom, hogy a legjobbak, mert azok a zenére videoklipszerűen vágott szekvenciák voltak (összesen négy-öt percnyi terjedelemben). A többi? Unalmas póz. Intellektuális hősünk a metróban alszik, ellenőrködik, egyszóval itt él. Ugyanis amikor még topmenedzser volt, folyton attól félt, mi van, ha mégse ő a király, aztán egy nap már nem bírta tovább a rettegést, fogta magát, lejött a föld alá. Eddig még életszerű. De a film referenciái nem is a konkrét valósághoz kötődnek. Ez itt egy finom áttétel! Egy allegorikus metró. Az önazonosság-keresés gyötrelmes alagútjában vagyunk mink most tulajdonképpen... Igaza volt a BKV-főnöknek, ez már itten művészet, kérem. Jön is egy kapucnis, mackófelsős haver (a halál allegóriája), aztán egy bagoly (ez már egy bonyolultabb jelkép), majd egzisztencialista belerévedések a nagy büdös semmibe, és súlyos mondatok (pl. Van innen kiút, Sanyi bácsi?, ami becsapós kérdés, mert nem jó az a válasz, hogy hát ott a mozgólépcső, vak vagy, öreg?, mert ugye innen csak akkor lehet felmenni, ha már önmagára talált az ember). Hősünk itt lazán sirály csávó. Agyilag nem pálya neki a sok idegbeteg ellenőr, és fizikailag is ott van a spiccen. Egy nagy arcú csávó kihívja sínfutásra. Az utolsó metró elől kell eliszkolni a sínek között egyik állomásról a másikra. Bulcsú lenyomja a szemétládát, és erkölcsileg is győz, mert nem hagyja, hogy ellenfele meghaljon, a sívító metrószerelvény elől felrántja a peronra a kifulladt csókát. Itt álljunk meg egy kicsit! A verseny helyett először a célállomáson várakozó két ellenőrtársat látjuk idegesen cigizni meg makogni. Jó, gondoltam, biztos nehéz egy alagútban futásos jelenetet felvenni. Sötét van, a film meg egy fényérzékeny valami, csomót kellene veszkődni a világítással, aztán a színészek is rohangásznak, így még mozgatni is kellene a kamerát stb. Nem érdekes, ezt a pár perces üresjáratot csak kibírom még. Ekkor váratlanul a két futót látjuk. Kedélyesen kocorásznak. Ínszakító küzdelemnek, élet­halál versengőnek nyoma sincs. De uraim, hát 2003-at írunk! Komolyan azt hiszik a kedves alkotók, hogy több száz profi akciójelenettel trenírozott vizuális érzékenységünk ezt a lagymatag csoszogást elfogadja halálos verseny­­futásnak? Amikor régi filmekből mutatok részleteket az órámon, mindig felhívom a hallgatók figyelmét, hogy a mai szemünket bántó vizuális megoldások, a zavaró, mert látható trükkök a korabeli nézőknek nem tűntek fel, mivel ők még másképp láttak. A képközvetítőkkel együtt változott a szemünk is. Lehet, hogy a Kontroll-beli futó­versenyt Buster Keaton egykori rajongói öldöklő hajszá­nak látták volna, de ez ma már kínos. És ha a színész leszerződik egy olyan alakításra, ahol futni is kell, akkor tessék készülni rá, ha nem futócipővel, melegítőben (bár igazából úgy kellene), akkor legalább képes olimpiai évkönyvek lapozgatásával, hogy lássa, miként torzul el az ember arca fizikai megterheléskor. (Igaz, ami igaz, a felrántás a peronra viszont dinamikusan van összevágva.) Szóval, Bulcsú az új, magyar hős, a Metróember. Munkavégzés közben összefut egykori kollégájával, egy kopaszodó, ballonkabátos ötvenes férfivel. Kiderül, hogy jobb híján ez a fickó lett a cég vezetője, amikor Bulcsú felszívódott. De hősünk minden papírfecnijét ereklye­ként őrzik a vállalatnál, hátha egyszer visszatér. Mert ő volt a király, a szakma császára. Egy ötvenes fickó alázattal, visszafogott rajongással vegyes tisztelettel beszél egy nála tizenöt-húsz évvel fiatalabb kolléga szakmai kvalitásáról. Ez meg kétségektől gyötörve leköltözött a föld alá! Ezt akarják velem megetetni?! Dühödten hátrafordulok a másik nézőhöz, aki a reklámok alatt fészkelte be magát pár sorral feljebb valahova, de már szunyókál. (Amúgy igaza van, rendeltetésének megfelelően használja ezt a szórakoztató ipari szolgálta­tást.) Döbbenten nézem a vásznat, mint Eddie Murphy a felrobbant Porschéjét a Megint 48 órában. Az idősebb kolléga egy A3-as iratgyűjtő mappával és két iratvédő hengerrel a hóna alatt száll fel a metróra. Bulcsú búcsúzáskor figyelmezteti, hogy félrecsúszott a nyakkendője. Ő hát a merev, ringlispilvilág képviselője. A reklámmackójelmezben jegy nélkül metrózgató pimaszkán helyes lány a természetesség megtestesítője. Jaj, olyan árnyalt fogás, hogy a lány végül leveti jelmezét, mintegy jelképesen megszabadul a konzumvilág csatakos, koszos béklyójától. Bulcsú és a lány megfogják egymás kezét, és elindulnak felfelé a mozgólépcsőn. Döbbentem bámulom a gondolatiságnak eme hegy­völgyeit. Ilyenkor érzem, hogy a hollywoodi filmek tengersík vidékin ott vagyok hon, ott az én világom... Persze az is lehet, hogy Bulcsúnak egyszerűen kangörcse volt. A kinti pörgésben nem tudott becsajozni, lejött hát ide, hogy az utasok közül szép nyugodtan kiválasszon egy magának valót. Éljen az ifjú pár! Tényleg nem értem, H ÖSSZE

Next