Muszter örökmozgóképújság, 2004 (2. évfolyam, 1-12. szám)

2004-01-01 / 1. szám

TARTOZUNK hogy ha valaki filmkészítési lehetőséghez jut Magyarországon, miért érzi úgy, hogy ha törik, ha szakad, önkifejeznie kell, művészetet kell barkácsolnia. Itt egy fiatalember, aki reklámkliprendezőként nyilván tudja, miként lehet hatással lenni bizonyos célcsoportokra, hogyan kell képi eszközökkel rábeszélni, kedvet ébreszteni, nyilván tudna profi kommersz filmet forgatni, amit nyugodtan telegyömöszkölhetne közhelyekkel, hiszen az ilyen típusú filmben csupán az a lényeg, hogy éppen ott és akkor működjön, effektív legyen a film, amikor nézzük. (Talán nem árt mellőzni majd a versenyfutásos részeket, viszont a félelmetes lépkedés, a feszült mászás az alagútban, az megy.) Vajon mi késztethette arra Antal Nimródot, hogy primitív panelekből, eredeti gondolatok és ötletek híján művészfilmet próbáljon kiizzadni? Így biztosított a támogatás? Jó, én is el tudom képzelni az MMK játékfilmes kurátorainak arcát, amikor a metróban mészárló és végül ellenőrök kis csapata által kézre kerített fantomgyilkosról szóló pályázati kérelmet olvassák. Ki támogatna ilyesmit állami pénzből?! De akadékoskodjunk egy kicsit! Miért ne lehetne közpénzt adni olyasmihez, amit esetleg a köz népesebb csoportja megnéz? Népesebb, mint 3-4 ezer fő. Biztos vagyok benne, hogy az első magyar horrorfilm (már csak a műfaji egzotikum miatt is) tuti siker lenne. De úgy tűnik, még mindig az a koncepció érvényesül a projektek támogatásakor, amelyet 1993-ban Lengyel László az MMA játékfilmes szakkuratóriumának akkori elnökeként így fogalmazott meg: „A mi kultúrpolitikánk az, hogy nem támogatjuk a kommersz műfajt. A nevében is benne van: kereskedelem. Az pedig úgy működik, hogy befektetnek a profit reményében.” (Filmkultúra, 1993/6) Kezdetben csak az volt a bajom ezzel a felfogással, hogy a legkevésbé sem vette figyelembe a valós viszonyokat. Akkoriban szabadult a magyar nézőkre az amerikai kommerszáradat (az ilyen filmek jegybevételéből azóta is csak csak áttételesen csepeg valami a hazai filmgyártásba - érdemes lenne egyszer belelapozni az európai uniós országok protekcionista filmtörvényeibe), és a privát tőke filmkészítésbe való bevonásának feltételeit is elfelejtették megteremteni. Most már viszont egyre jobban dühít ebben a koncepcióban, hogy általános gyakorlatot teremtett, melyben az én szórakozási igényeimnek nincs helye. Ha adófizető állampolgárként zsörtölődöm azon, hogy a focisták aránytalanul sokat keresnek a teljesítményükhöz képest, miközben a labdarúgás anyagi rendszere közpénzből finaszírozott alapokra épül (l. a stadionok fenntartása), vagy azon, hogy képtelenség egyszer sávlezárások nélkül végimenni az M7-esen, amire pedig folyamatosan költik a közpénzek milliárdjait, akkor miért ne tehetnénk ugyanezt a magyar filmek esetében? Persze nem lehet mindent a bürokrácia nyakába varrni. Azt azért túlzás lenne állítani, hogy szegény filmesek annyira készítenének közönségfilmeket, csak hát a körülmények nem teszik ezt lehetővé. Most hagyjuk azt a veszélyt, hogy egy rossz közönségfilmről hamar kiderül, hogy rossz, mert egyszerűen nem nézik meg (míg a művészfilmnél lehet mismásolni), de egy tisztán kommerszfilmmel nehezebben lehetne kijutni a külföldi fesztiválokra, pedig az ilyen szereplések és esetleges díjak (szinte minden napra jut egy filmes seregszemle, melyek mindegyikén legalább 5-6 díjat osztanak ki) sokat nyomnak a latban, amikor a film tévés értékesítéséről tárgyalnak. Ha az ember egy kicsit hosszabban töpreng a magyar filmen, akkor rájön, hogy ennek az egyébként nézők számára fenntartott dolognak, mennyire érdektelen tényezője ő, a néző. A kezdeti nagy reklámfelhajtásnak köszönhetően az első hetekben nyilván sokan nézték meg a Kontrollt. Jó néhányan bedőltek a forgalmazó marketingeseinek, de a bemutatót követő harmadik héten már azt tapasztaltam, a rossz hír is szárnyakon jár. Némi jókedvre az Apám beájulna derített. Nem az én világom, de ez most mellékes. Könnyű tinifilm pár könnyű nyári kalanddal. Vicces, itt-ott szomorú, az üdülésre csábító turisztikai reklámfilmek modorában és szellemi szintjén. Okos ötlet volt télen forgalmazni, mert némiképp úgy hat, mint a nyári fényképek nézegetése egy ködös, hideg téli délutánon: az emberen eluralkodó kellemes nosztalgia feledteti a hiányosságokat. Amatőr fényképeinken az elcsúszott beállításokat, az életlenségeket és azt, ha esetleg fényt kapott a fotó - az Apám beájulna esetében pedig a forgatókönyv kimódolt fordulatait. Amikor a sulikórustag Szarka beugrik a görög szállodában vendéglátózó rockbandába és lenyom egy számot az együttes éppen bepasizó énekesnője helyett, majd azzal együtt duettben... hát akkor olyan furcsa szégyenérzet fogott el, mint amikor egy kereskedelmi rádióműsorban valami nagyon ciki betelefonást egy még gázosabb műsorvezetői reagálás követ. De felszisszentem azon a dramaturgiai megoldáson is, amikor úgy lendítik tovább a történet, hogy Szarkának hirtelen eszébe juttatják, tavaly megfogadták a szexpartnerével, hogy minden évben találkoznak Barcelonában, tehát irány a katalán főváros. Máig sem értem, melyik az az epizód, amitől be kéne ájulnia a faternak. Mondjuk én a kislányával törődő, még a rezdüléseit is figyelemmel kísérő apa vagyok, így tudom előre, hogy már attól beájulok majd, amikor az első negyvenhármas fiúcipőben elbotlom az előszobában. De hogy egy lányát le se szaró faarc, aki félálomban kérdezés nélkül tízezreseket nyom a csajszi kezébe, mert az úgy döntött, lekukkant a Balcsira, szóval egy ilyen apa melyik filmbeli kalandtól akadna ki, nem tudom. De mindezek nem érdekesek! Gáspár Kata magával ragadóan vitális, természetes tehetség, szinte egymaga lendületessé teszi a filmet. Sokszor nem értem a szlenget, mert nem használom a filmbeli szavakat (például a „beájult”-at sem), de egy pillantóra sem éreztem modorosságot a narrációban, homogén, egységes argónak tűnt végig a tépett-szaggatott szöveg. És ez nagy szó! Két dolgot kifogásolok. Az egyik apróság. Ahhoz képest, hogy tinifilmet látunk, túl sok benne a szöveg, kevés az esemény, a kaland. Szarka rengeteget pofázik. Az ember nem tenné ezt szóvá, ha nem egy vizuális termékről volna szó. Nem tudom, miért csak beszél Szarka például arról, hogy barátjává fogadta Barbit, miért nincs egyetlen egy olyan jelenet sem a filmben, amelyből ezt szöveg nélkül megértenénk. Ez nem csupán kukacoskodás. Éppen egy hete láttam a filmet, de már alig emlékszem rá. A sokkal gyengébb hollywoodi agyrém, a Nagydumás kiscsajok, melynek közepénél pedig szunyókáltam is egy keveset, sokkal erőteljesebben él bennem, mert ott láttam a jeleneteket, azok élményszerűen érzékeltették a szereplők mentalitását, érzelmeit stb. Nem egy narrátor mondja el, hogy Ray tisztaság- és egészségmániás, hanem látunk egy jelenetet, amelyben a bébiszittere, Molly véletlenül összenyálazza az egyik műanyag játékát, s Ray máris