Muszter örökmozgóképújság - Filmkultúra Muszter, 2008 (6. évfolyam, 1-12. szám)

2008-01-01 / 1. szám

2MUSZTER január_____________________________________ Megkezdődött a reneszánsz év. Igaz, hogy még pár napig idén van, és nem jövőre, de már nem férünk a bőrünkbe, szétfeszít az ünneplési vágy. Idegesen kattintgatunk, hogy kijussunk a netre, és hasítsunk egészen a www. reneszanszev2008.hu oldalig. Mivel a programok linktartalma nem nyűgözött le (még nyilván nem állt össze a kínálat, az igazi szenzációk majd jövőre durran­nak), a játékra kattintok. Beúszik egy középkori (reneszánsz?) festők művei­ből összeállított kép. A nagy zűrzavarra sárga csíkok feszülnek. Igen, semmi kétség, a csíkok azt a műanyag szalagot jelentik, amellyel a Helyszínelők-típusú sorozatokban lezárják a holttest közvet­len környezetét, a játék címe ugyanis: „a nagy reneszánsz helyszínelés”. Bruegel, Dürer és Bosch­­­no meg David Caruso! Elképesztően modern és friss szemléle­tet tükröző vizualitás. Ahogy könnye­dén, szinte egy csuklómozdulattal talál­kozik egymással régi és új. A múzeumok mélyéről pislákoló és a kereskedelmi tévékből ránk bámuló képiség egybe­villan. Egyszerre megnyugszom, hogy a gigarendezvényre költendő négymilli­­árd forint jó kezekben lesz, és némi fény gyúl a szememben, mert ha meg nem is értem, de talán egy kicsit megsejdí­­tek abból valamit, mit is jelent a múlt értékeinek átemelése a jelenbe. Mert hát ez a rendezvény legfőbb célja. Hogy tanuljunk a múltból. Csupa változás és megújulás felverte korunkban erőt s példát merítsünk a megújulásról elne­vezett, bő ötszáz évvel ezelőtti korból! És hát a konkrét személy, aki köré ez a csupa pompa szerveződik, nem is lehet más, mint Mátyás király. Az alulról jött férfi (bevillan Pápa és egy szerény panellakás), akit puccsszerűen „válasz­tottak” királlyá a Duna jegén (már be sem mer villanni szegény Medgyessy Péter), és aki naggyá tette e hont. Nem volt könnyű az élet akkor sem. Füstadó (mert akadtak olyan ügyeskedők, akik megpróbáltak úgy kibújni a kapuadó alól, hogy másvalaki jobbágytelkén húzták meg magukat), rendkívüli hadi­adó stb. De meg is lett az eredményük! Hogy mást ne mondjunk: nyögte fekete seregünket Bécsnek büszke vára. Sőt, ha megint Európa-hírűek lehetnénk! Tényezők! Számítógépes grafikával sem tudnák analizálni röppályánkat a hely­színelők. De ne rohanjunk így előre! Ma még nem tudjuk, mivé válik Mátyás király 2009-re. Mit tartogat számára ez a szin­tén nem túl könnyűnek ígérkező 2008-as év. Milyenné formálódik a szemünkben. Mert egyvalamire biztosan megtanít bennünket az Elizabeth: Az aranykor című film: a múltat úgy lehet csűrni­­csavarni, ahogy az a mi szándékunknak a legjobban megfelel. Bizonyos propa­gálni kívánt értékeket visszavetítünk a múltba, majd azt mondjuk, lám, milyen fontosak is ezek, hiszen már több száz éves tradíciójuk van! Tényleg létezik olyan ember, aki ebben a mediatizált világban elhiszi, hogy a múlt önma­gért érdekel bennünket, s nem azért, hogy önigazolásokat merítsünk belőle a jelenre vonatkozóan? Aki elhiszi pél­dául, hogy Erzsébet Tilburyben valóban hősként lovagolt ki a seregei elé? És az egyszeri, pár katonákkal való egyívását mutatandó meztelen lábbal lépett ki a sátrából éjszaka, hogy kitappogjon a sziklaszirthez, ahonnan gyönyörű pano­ráma nyílt az égő spanyol hajókra? Persze hogy elhisszük. Nem is tehetünk mást. Ott a moziban olyan hatáskel­tő mechanizmusoknak vagyunk kitéve, hogy egyértelmű minden. Meg sem for­dul a fejünkben, hogy mindez reklám­fogás volt csupán a királynő részéről. Hogy már az a kor is a propaganda erejéről szólt, Erzsébet Angliájában komoly antikampány folyt a spanyolok ellen, miközben II. Fülöp ugyanúgy feke­títette a királynőt. Mást ne mondjunk, az Armada reklámereje (elrettentő híre) jelentősebb volt, mint a tényleges kato­nai értéke. A magányt, a társtalanságot önmagában értékké nemesítő asszony portréja rajzolódik ki előttünk. Mintha a királynő maga választotta volna ezt az állapotot. Nagy erejű képekkel érzékel­teti a film, miként süllyed az egyedüllét börtönébe Erzsébet. A hatalmas, súlyos kőépületekben egy parányi pont csu­pán. Forog velünk a kamera, és a kép­mezőben mindenhol csak falak és falak. A magány szorítása. Ehhez jön aztán később még hozzá a félelem is. A ret­tegés a spanyol flottától. És akkor egy csillagokat fürkésző, és azok mozgásá­ból a jövőt firtató tudós azt tanácsolja Erzsébetnek: ne hagyja, hogy ráomoljon a világa. Kovácsoljon előnyt a hátrányá­ból. Tegyen úgy, mintha tudná, mit csi­nál, mintha tudná, merre tart. Sasként vitorlázzon a viharban. Persze a szavak nem ebben a torzításban hangzanak el. Szerkesztőségi rovat

Next