Ország-Világ, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-06 / 27. szám

JÁ!lVGTAU M♦m vW AZÍRA­Sk?! Simone de Beauvoir szép nyu­godtan ül műtermének egyik sárga kanapéján, s várja a »val­latást«. A széles üvegajtón be­áradó nap éles fényt vet a bra­zil fétisekre, a kínai opera álar­caira, a kubai dobokra, és a töb­bi útiemlékre, amellyel tele van a montparnasse-i műterem. A földön gramofon, Mozart, Bou­lez, Miles Davis lemezeivel. A falakon mindenütt könyvek. Sok fénykép. Javarészt Sartre-t ábrázolják. Jobbra, a hálószo­bába vezető belső lépcső alatt, a szerző angol, spanyol, japán, hé­ber, svéd és magyar, továbbá még vagy harminc más nyelvű művei. Ezek a könyvek egy egész fal­részt foglalnak el, ami nem meglepő, hiszen Simone de Beauvoir munkássága nagyon széles körű. Eleddig négy re­gényt, egy színdarabot, egy há­romkötetes emlékiratot, több útinaplót, számos bölcseleti és egyéb tanulmányt, valamint po­litikai röpiratot írt. De hagyjuk a könyveket, és nézzük az embert. Ami a leg­jobban lenyűgöz bennünket, PÁRIZSI TUDÓSÍTÓNK, EDITH SOREL SIMONE DE BEAUVOIR-nál minden bizonnyal tekintetének fantasztikus intenzitása. — Most min dolgozik? — kér­dezzük elsőnek. — Egy regényt és egy esszét írok, de nem szívesen beszélnék róluk. Megrögzött szokásom ugyanis, hogy sohasem beszélek könyveimről, amíg be nem fe­jeztem őket. — Hogyan dolgozik? — Mindennap reggel tíztől egy óráig írok. Könnyen rászá­nom magam, de nehezen dolgo­zom. A »Mandarinokat­« négy évig írtam. Egyetemi képzettsé­gem következménye, hogy szi­gorú terv szerint dolgozom, és minden művem komoly doku­mentációra támaszkodik. Ami­kor például regényt írok, el szoktam olvasni a korabeli la­pokat és regényeket, hogy át­hasson az akkori közhangulat. Kézzel írok és minthogy él ben­nem a műgond, minden egyes lapot négyszer-ötször átírok. — Honnan származik írói szenvedélye? — Hét-nyolcéves koromban kezdtem novellákat írni. Ti­zenöt éves voltam, amikor egy barátnőm emlékalbumába, arra a kérdésre, hogy »Mi leszel, ha nagy leszel?­«, azt írtam be: »Híres író«. Magánya tudatában levő kamaszlány voltam, s láza­doztam környezetem ellen. A nyugtalanság vitt az írásra. Amikor azonban megismerked­tem Sartre-ral, és más értelmi­ségiekkel, hivatástudatom csök­kent. Elhagytam a családi házat és nekivágtam az életnek. Tö­kéletesen boldog voltam, s alig éreztem szükségét az írásnak. Innen van, hogy akkori irodalmi kísérleteim nem sikerültek. — És ma teljesen leköti az irodalom? Simone de Beauvoir Beauvoir és az újságírónő

Next