Ország-Világ, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-05 / 1. szám
Tizennégy nap után elhallgattak a fegyverek, a 24 éven belül lezajlott harmadik indiai—pakisztáni háború fegyveres része lezárult. A súlyos kérdések sokasága azonban ezzel még nem oldódott meg a Hindusztáni-félszigeten. A most következő fejlemények, a ..hogyan tovább?” — kérdésre adandó válasz e terület 700 millió lakosát közvetlenül érinti. Ami azonban itt most történni fog, az kihat az ázsiai földrész egész helyzetének további alakulására, sőt a világpolitika menetére is. Kelet-Pakisztán határai között kikiáltottak egy új, független államot, a Bangla Desh (bengáliai) Népi Köztársaságot. Azonban a lemondott pakisztáni elnök, Jahja Khan, örökébe lépett és az ENSZ ülésszakáról hirtelen hazahívott Ali Bhutto eddigi külügyminiszter továbbra is Pakisztán állami egységéről beszél és Kelet- Pakisztánt, a mai Bangla Desht, az ország „elidegeníthetetlen részének” tekinti. Ez magában hordozza a további ellentétek magvát és nem mutat arra, hogy a csaknem negyedszázadan át elhibázott pakisztáni politika a tisztes visszavonulás útját választotta volna. A kérdés politikai rendezése tehát még meglepetéseket és veszélyeket rejteget. A szenvedélyeket e területeken nem nehéz felkorbácsolni. Hiszen erre épített egy negyed évszázaddal ezelőtt az az angol döntés is, amely állami függetlenséget adva Indiának és Pakisztánnak, az új államok határvonalait a vallási határvonalakon húzta meg, megbontva ezzel évszázados gazdasági egységeket, elhintve az ellentétek magvát. Céljuk egy volt: úgy kivonulni az addigi Indiai-félszigetről, hogy közben bent maradjanak ugyanott — és hogy hosszú időre biztosítsák a földkerekség, népesség tekintetében második (India) és hatodik (Pakisztán) legnagyobb államának szembenállását. Ami pedig Pakisztán életképességét illeti, nem kell sok szót vesztegetni annak az elképesztő helyzetnek megmutatására, hogy mit jelent a gyakorlatban, ha egy ország elkülönített nyugati és keleti felét csaknem kétezer kilométer választja el egymástól. Erre egyetlen még megközelítően hasonló példát sem ismerünk a világtérképen. A londoni politikusok és stratégák „gondoskodtak” még egy hatékony biztosítékról az eredendő konfliktus tartósítására: a kasmíri kérdés megoldatlanul hagyásával eleve éket vertek a szomszédok közé. Vitathatatlan tehát Nagy-Britannia uralkodó köreinek történelmi felelőssége az áldatlan állapotokért, tízmilliók szenvedéseiért, három háború megpróbáltatásaiért. Ma azonban már nemcsak erről van szó. A gyarmatosítók által teremtett helyzetet három háború sem oldotta — nem is oldhatta — meg, de a rendezést még tovább nehezítik azok a súlyos ellentétek, amelyek az elhibázott iszlamabadi politika következtében Pakisztán nyugati és keleti része között éleződtek ki, s amelyek — túl a gyarmatosítók negyedszázaddal ezelőtti szándékain — a mostani összetűzéshez vezettek. Gyarmat — egy országon belül Ismeretes, hogy a gyarmatosító országok általában a tőlük meglehetősen nagy távolságra, idegen földrészeken élő népeket hajtották kolonialista járom alá. A pakisztáni példa ez esetben is rendhagyó, miképpen kivételes volt minden tekintetben az egész államképződmény. A karachi, rawalpindi, majd végül a fényűző, új fővárosban, Iszlámábádban letelepedett központi kormány, a nyugatpakisztáni gazdasági érdekeltségek, az üzleti körök kezdettől fogva gyarmatbirtokként kezelték Kelet-Pakisztánt. Mérhetetlenül kizsákmányolták és kegyetlenül elnyomták. A világ legtermészetesebb dolgának tekintették, hogy a keleti rész nyersanyag kincsei, 75 millió ember munkája és verejtéke Nyugat-Pakisztán monopolistáinak, földesurainak, tábornokainak és főtisztviselőinek gazdagodását, kényelmét és nyugalmát szolgálja. Néhány fontos statisztikai adat szemléltetően bizonyítja az egy országon belüli gyarmatosítás szomorú példáját. Pakisztán megteremtésekor lényegileg hasonló volt a két országrész gazdasági helyzete: keleten a juta, nyugaton gyapot számított a szinte monokulturális a termelés alapjának. Fejlett gyáriparral egyikőjük sem rendelkezett, sőt igazán komoly ipari vállalatokról egyáltalán nem beszélhettünk. A nyugat-pakisztániak gazdasági tevékenysége már az első évtizedben éreztette rendkívül káros hatását a keletiekre nézve. 1959—1960-ban az egy főre jutó jövedelem Nyugat-Pakisztánban 32 százalékkal volt magasabb, mint keleten. A következő tíz esztendőben a jövedelem évenként 6,23 százalékkal emelkedett nyugaton és csupán 4,2-vel keleten. Ennek eredményeként 1969—1970-ben Nyugat-Pakisztánban az egy főre jutó jövedelem 61 százalékkal múlta felül Kelet- Pakisztán lakóinak bevételét. Megjegyezve, hogy egész Pakisztán lakosságának több mint 55 százaléka élt a keleti területen, különösen szembetűnő önként jelentkeztek az indiai kollégiumok és egyetemek női hallgatói a haza védelmére Indira Gandhi indiai miniszterelnök-asszony és Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter a szovjet—indiai béke-, barátsági és együttműködési szerződés ünnepélyes aláírása után 4