Ország-Világ, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-05 / 27. szám
REFLEKTORFÉNYBEN - A HÉT KOREA HÓNAPJA Milyen messze van és mégis oly közel. A mai negyvenévesek emlékezetében elevenen él még a koreai háború, a koreai nép hősi harca. A huszonéveseknek már ez is történelem. Tombolt a hidegháború. Az amerikai imperializmus és dél-koreai csatlósaim 1950. június 25-én kirobbantották a koreai konfliktust. Ezzel kezdetét vette a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság három évig tartó élethalálharca. 1953. július 27-én a koreai nép által térdre kényszerített agresszorok a fegyverszüneti egyezmény aláírására kényszerültek. Június 25-e minden évben az amerikai imperializmus elleni közös harc hónapjának kezdete, a Korea iránti szolidaritás hónapja. A megemlékezés kettős. Egyrészt felidézi a koreai nép hősi harcát, amelynek során a szocialista tábor segítségével méltó választ adott az agresszoroknak. A háború befejezése után a Koreai Munkapárt és a kormány minden erőt arra összpontosított, hogy gyors ütemben újjáépítse az országot és tartós békévé változtassa a fegyverszünetet. Ezt azonban akadályozza a délről észak felé irányuló provokációk sorozata. Másrészt e hónap figyelmeztet arra is, hogy máig is megoldatlan az ország egyesítésének ügye. A KNDK kormányának politikája arra irányul, hogy az amerikai csapatok Dél-Koreából történő kivonása után minden külső beavatkozás nélkül, demokratikus elvek alapján valósuljon meg az ország egyesítése. Nem a népi Koreán múlott, hogy ez eddig nem következett be. Számos javaslata a közeledésre éveken át visszautasításra talált. A népi Korea kormányáé az érdem, hogy az északi és déli vöröskereszt szervezetek között múlt év szeptemberében megkezdődhettek az előzetes tárgyalások. Nem sokkal később sikerült megállapodni az érdemi tárgyalások napirendjében is. Ez rendkívül nagy jelentőségű, mert hozzájárul a koreai nép leghőbb nemzeti vágya beteljesüléséhez, az ország békés egyesítéséhez. Ebben a harcban Korea népe számíthat a világ haladó közvéleménye, köztük a magyar nép támogatására is. IZRAEL NÉPÉNEK ÉRDEKE Köztudott, hogy a kommunista pártok helyzete különösen nehéz az olyan országokban, ahol a hatalmon levők a legkülönbözőbb eszközökkel akadályozzák a dolgozók felvilágosításáért folyó harcukat. Ilyen körülmények között, szélsőséges jobboldali szervezetek botrányos tüntetései közepette tanácskozott Tel Aviv- Jaffában az Izraeli Kommunista Párt figyelmet érdemlő XVII. kongresszusa, amelyen 20 testvérpárt — köztük a Szovjetunió Kommunista Pártja és a Munkáspárt Magyar Szocialista küldöttei is részt vettek. Érthető volt a jobboldal háborgása, hiszen a Központi Bizottság referátumának középpontjában az arab területek megszállása ellen, a békéért folyó harc szerepelt. Meir Wilner főtitkár élesen bírálta a kormányt a háborús állapot fenntartásáért és az Egyesült Államokat e politika támogatásáért, s rámutatott: a Kommunista Párt programja Izrael népe, zsidók és arabok döntő többségének érdekeit fejezi ki, amelyek ellentétesek a monopoltőkétől való politikai és gazdasági függőséggel. A forradalmi harc jelenlegi szakaszában egy demokratikus, antiimperialista front létrehozása a legfontosabb feladat. A Központi Bizottság beszámolója — fenntartva a párt korábbi álláspontját — a közel-keleti béke és biztonság megteremtésének feltételei között első helyen említi a Biztonsági Tanács 1967 novemberi határozatának végrehajtását. A vitában világosan kirajzolódott az izraeli nép legkülönbözőbb rétegeiben erősödő háborúellenes hangulat képe. A kongresszus megmutatta, mekkora erőfeszítéseket tesz az Izraeli Kommunista Párt az 1967-es háború agresszív jellegének feltárására és az izraeli dolgozókkal, különösen az arabokkal szemben érvényesülő társadalmi igazságtalanságok leleplezésére. Kitűnt az is, az izraeli kommunisták tudják, még hosszú és nem könnyű harc van előttük. A pártkongresszus kiáltványt intézett az izraeli néphez, amelyben felhív a Közel-Kelet tartós nyugalmának biztosítását szolgáló béketervének támogatására. OA-OMIC # A hivatalosan is beköszöntő nyár nemcsak szépséges oldaláról mutatja magát. Az újságok baleseti és halálozási hírei is megszaporodtak: minden hétvége krónikájához hozzátartoznak a vízbefúltakról szóló szűkszavú jelentések is. Sajnos, legtöbbször fiatalokról van szó, akik erejük teljében vannak, egészségesek, teherbíróak. Az igazi ok a legtöbb esetben: könnyelműség, virtuskodás, a fürdési szabályok semmibevétele. Pedig rendőrségünk nem ok nélkül jelöli meg azokat a helyeket, ahol a fürdés életveszélyes, s éppen ezért tilos. Nem ok nélkül születtek meg a vízirendészet szabályai. Nem ok nélkül lövik fel a Balaton-part különböző részein a veszélyt jelző rakétákat. Csak éppen be kellene a szabályokat tartani, a tilalmakat figyelembe venni, a jelzések értelmében eljárni. Sok fiatalunk — és nem kis számban nem is olyan fiatalunk — úgy értelmezi a szabadságot és öntudatot, hogy fittyet hány minden szabálynak, minden rendnek. Sajnos, nem ritka az ilyen magatartás , amely abból a tévhitből is táplálkozik, hogy csak az lehet „jó fej”, irigyelt „vagány”, aki így viselkedik. Nemrég hallottam arról, hogy az egyik forgalmas pesti utcában a srácok abban versenyeztek, ki mer az autók előtt a legközelebb átszaladni , hiszen az autóvezető úgyis kénytelen lefékezni. Mások a Dunát akarják átúszni, mert a túlsó partot közelinek látják, s a bámuló diadalt oly édesnek érzik. Ismét mások hiányos vitorlázótudással kimerészkednek messzire a partoktól a Balatonra, vagy a felfújható matracon úsztatják ki magukat a tiltott mély vizekre. Oktalan könnyelműség, buta virtuskodás — nincs benne semmi diadalmas, vagy elismerésre méltó. Éppen ellenkezőleg. A szép, a pirospozsgás, egészséges élet kockáztatásáról van szó. S ha megengedik a megjegyzést: egy elharapózó társadalmi magatartásról is —, mégpedig a felnőttebbek részéről. Arról, hogy a szabálysértőket, virtuskodókat nem figyelmezteti senki, mert félnek az odavágott gorombaságoktól, a minősíthetetlen kifejezésektől és jelzőktől. Ne szólj szám, nem fáj fejem — valahol ez húzódik meg a mélyben. Pedig nem így van. Egy figyelmeztetőt esetleg legorombit a virtuskodó, még talán kettőt is — de ha többen fognak össze, tehát ha egy társadalmi morállal találja magát szemben — akkor kénytelen engedni. S akkor talán előbb-utóbb arra is rájön, hogy ez a társadalom nem bántani, kalodába verni akarja, hanem az ő életét, egészségét akarja megóvni. Mert röviden szólva, erről van szó. Az életről. S ezt azoknak is tudomásul kellene venniök — szülőknek, járókelőknek, fürdőzőknek —, akik úgy érzik, hogy nem sok közük van a más gyerekéhez. Pedig van. Mert minden fiatal élet a mi jövőnk, minden fiatalé a mienk. Mindannyiunké. 3