Ország-Világ, 1974. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-03 / 27. szám
Az atomcsend világáért Gough Whitlam ausztráliai miniszterelnököt idézem: „Remélem, hogy a szovjet—amerikai csúcstalálkozón jelentős lépés történik az összes nukleáris kísérlet betiltása irányában.” Az új-zélandi kormány annak a reményének adott kifejezést, hogy Moszkvában sikerül megkötni azt a szerződést, amely intézkedik az összes nukleáris kísérlet betiltásáról. Az ausztráliai és új-zélandi magatartás hátterében nagyon is reális aggodalmak húzódnak meg: az utóbbi hetek és hónapok nukleáris kísérletsorozata megkérdőjelezett két nagy jelentőségű nemzetközi megállapodást, amely e kísérletek, illetve a kísérletezők számának korlátozására irányul. Az egyik, amelyet több mint egy évtizede kötöttek Moszkvában, megtiltja a légkört, de egyelőre még engedélyezi a föld alatti robbantásokat. Ezt a megállapodást, az úgynevezett részleges atomcsend -egyezményt eddig 106 ország írta alá. A részleges atomcsend-egyezmény megsértése nehezíti a föld alatti robbantások betiltását célzó, sokak által várt új szovjet—amerikai megállapodás megkötését. A másik egyezmény, a kereken hat esztendővel ezelőtt Moszkvában, Washingtonban és Londonban aláírt atomcsend-egyezmény, amelyhez eddig 82 ország csatlakozott, igyekszik gátat szabni az úgynevezett atomklub bővülésének. E megállapodás be nem tartása veszélyes láncreakciót indíthat el. A magyarázat pofonegyszerű: 4—8 kilogramm plutónium elegendő az egyszerű atombomba előállításához, s ma már világszerte tucatjával működnek olyan atomreaktorok, amelyek évente akár 200 kilogramm plutóniumot is termelnek. Ha ketten csinálják ugyanazt, nem ugyanaz? Az ausztráliai és új-zélandi aggodalmak nemcsak abból a tényből számláznak, hogy a Távol-Keleten és a Csendes-óceán térségében végrehajtott nukleáris robbantások tovább fertőzik a légkört és a radioaktív csapadék e két ország lakosságát is veszélyezteti. Legalább ilyen súlyosan esik a latba az a körülmény, a hogy az a négy robbantás, amelyet négy különböző ország alig néhány héten belül hajtott végre, felidézi az atomkísérletek „kőkorszakába” történő visszatérés veszélyét. A régi közmondás azt tartja, hogy ha ketten csinálják ugyanazt, az nem ugyanaz. Az indiai, francia, kínai és angol kísérletek indítéka valóban nem azonos, de a kiváltott sokkhatás aligha veszi tekintetbe az indítékokat. A négy robbantás az indítékokat illetően három kategóriába sorolható. A május 18-án, a pakisztáni határhoz közel, a föld alatt felrobbantott indiai plutónium-bombával hatra emelkedett az atomiklub tagjainak a száma: a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, a Kínai Népköztársaság és India. Noha az indiai kísérlet indítékait illetően számos elmélet született — presztízs-robbantás, a lakosság moráljának emelését célzó lépés a reménytelenséggel terhes gazdasági helyzetben stb. — a szakértők csaknem mind egyetértenek abban, hogy Indiának a jövőben aligha lesz számottevő atomhadereje. A hatalmas ország a Világbank előrejelzése szerint az elkövetkező öt évben 12 milliárd dollár külföldi segélyt igényel roppant gazdasági gondjainak enyhítésére, s körülbelül ugyanennyibe kerülne egy szerény atomhaderő kiépítése. GG3- h Atombomba, mint státus-szimbólum ? Az indiai robbantás negatív hatása a láncreakció veszélyében rejlik. A robbantást követően olyan híresztelések röppentek fel, hogy a szomszédos Pakisztán nem tűri az „indiai atomhegemóniát” és maga is atombombát akar előállítani, bízva szövetségesének, Iránnak hasonló törekvéseiben. Japánban erősödött a jobboldalnak az a követelése, hogy az ország nem maradhat el India mögött, s a hadsereget taktikai nukleáris fegyverekkel kell felszerelni. A malaysiai Kuala Lumpurban nemrégiben megrendezett iszlám külügyminiszteri konferencián bejelentették: lehet, hogy a szervezet a közeljövőben megteremti a maga atomfegyverét. Atombomba, mint státus-szimbólum? — hátborzongató gondolat, s az ember eszébe juttatja azokat a scifi-krimiket, amelyekben valamely nemzetközi bűnszövetkezet atombombák birtokában zsarolja az egész emberiséget ... Újra a NATO- atomerő A csendes-óceáni Mururoa-korallzátony felett végrehajtott francia légköri, s a Neviadasivatagban végrehajtott brit föld alatti robbantás egészen más kategóriába tartozik. A francia baloldal meggyőzően mutatott rá a megkezdett kísérlet-sorozat veszélyére: a francia nukleáris haderő létrehozását eredetileg azzal indokolták, hogy az ország külpolitikájának függetlenebbé tételét szolgálja. Ez az indok ma már tarthatatlan, hiszen a sokat magasztalt „force de frappe” — 42 atombombát szállító vadászbombázó, 3 atom tengeralattjáró és 18 stratégiai rakéta — napjainkban mindinkább a hosszú ideje tervezett NATO-atomerő keretébe illeszkedik be, Anglia és netán Nyugat-Németország társaságában. Ezért hangsúlyozza a francia baloldal: a tényleges nemzeti érdekeket a „force de frappe” feladása, az európai biztonsági rendszer létrehozásának erőteljes támogatása, az atom csend-egyezmény aláírása és a leszerelési tárgyalásokon való aktív francia jelenlét szolgálná. A brit munkáspárt balszárnya hevesen támadta azt a hivatalos indokot, amely szerint a kísérletre „a brit elrettentő erő hatékonyságának fenntartásához volt szükség” Arthur Latham munkáspártiképviselő elsősorban azt kárhoztatta, hogy a kísérletre olyan időpontban került sor, amikor a föld alatti nukleáris kísérletek betiltásáról folyó szovjet—amerikai tárgyalások elvi megállapodáshoz vezethetnek.” 5