Ország-Világ, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-02 / 1. szám
gazdaságpolitikánk új lehetőségei jóval többre vállalkozhat. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy tegnapi eredményeink nem jelentősek. De éppen a fejlett szocialista társadalom lényege a fokozott továbblépés programja, vívmányainak megvédése, fejlesztése. És ezt a nemzeti célt szolgálják a gazdasági életben bevezetett intézkedések. Értelemszerűen sokat várunk a szabályozástól, de nem mindent. Aktív szervező munkára van szükség, magasabb színvonalú irányításra, és más olyan, a gazdasághoz jól kapcsolódó eszközökre, feltételekre, amelyek segítik a hatékonyság javítását. Az esztendőváltás egyben mérlegkészítés. A megváltozott, nehezebb helyzetben sem kell szégyenkeznünk, sok szempontból igen jól zártuk az évet. Nőtt a termelékenység, méghozzá olyanformán, hogy a nemzeti jövedelem gyarapodása teljes mértékig ebből származott. Javult a külkereskedelem egyenlege, emelkedett termékeink minősége, csökkentek a készletek, elmélyült a takarékosabban dolgozó vállalatok közötti kooperáció, s az érdekeltek hatékonyabban éltek a KGST-együttműködés lehetőségeivel. Csakhogy mindezek a korábbi szabályozás keretei között valósultak meg, s most mégis új szabályozókat alkottunk. Nem szabad elfeledni, hogy mi az eddigi pozitív tendenciákat már nemcsak folytatni akarjuk, hanem erőteljesebbé is tenni. Felmerülhet a kérdés: milyen lehetőségeink vannak e téren? Igen fontos kiindulópontunk, hogy hazánkban a politikai bázis szilárd, társadalmi és gazdasági fejlődésünknek, távlati céljaink elérésének nélkülözhetetlen erőforrása a széles körű szocialista nemzeti egység. A tömegek saját ügyüknek érzik a szocializmus építését, s ebben kell magyarázatát találni politikai érettségünknek, társadalmi aktivitásunknak is. Az eddig felhalmozott anyagi és műszaki alapok, a termelési tapasztalatok a jövőben csak gyarapodnak. De ne feledkezzünk meg természeti adottságainkról sem. Vannak értékes, és átgondoltabb gazdálkodással jobban kihasználható nyersanyagaink. Földjeinken, ha okosan élünk földrajzi fekvésünk és a korszerű agrotechnika lehetőségeivel olcsóbban is megnövelhetjük a termésátlagokat. Legfőbb erőnk persze a dolgozó, az alkotó ember, a maga szakmai ismereteivel, tapasztalataival, és ha termékeink, jószerével átmenetileg leértékelődtek is a világpiacon, azzal azért mindenhol tisztában vannak, hogy a magyar tudomány, a magyar ipari és mezőgazdasági praxis rangja, tekintélye vitathatatlan. A Központi Bizottság több ízben, különösen nagy nyomatékkal 1977 októberében megvizsgálta a termelési szerkezet átalakításának lehetőségeit. Azóta figyelemre méltó kezdeti eredmények születtek, de a mindenkori körülményekhez való igazítás változatlanul feladatunk. Gazdaságunkban már kialakultak azok az ágazatok és iparágak, amelyek fejlesztése perspektivikusan is célszerű, s ahol közelítésünk, majd felzárkózásunk a nemzetközi élvonalhoz reális program. Az eddig elmondottakból is kitetszik, hogy a felzárkózáshoz igen sok adottsággal rendelkezünk. Persze a feltételek sohasem lesznek teljes körűek, régebben sem voltak azok. Gyakran menet közben igazítottuk ki a sorainkat, s teremtettük meg a helyes arányokat. Hadd említsek egy példát. Amikor befejeződött a mezőgazdaság szocialista átszervezése és mód nyílt a termésátlagok jelentős növelésére, az élelmiszeriparban több helyen még hiányzott az illeszkedő feldolgozó kapacitás. Később pótoltuk a hiányzó láncszemeket (sőt ezt a munkát ma is, ezután is folytatjuk), de annak idején fel sem merült az első feladat elodázása a másik kedvéért. Egyéb kérdésekben is előfordulhat az efféle részleges, átmeneti aszinkron, ami egyáltalán nem jelenti, nem is jelentheti, hogy minden feltétel egybevárásáig tétlenkedünk. Ez lefékezné a gazdasági építőmunka lendületét. — Magától értetődik, hogy ilyen összefüggésekben tovább nő a központi tervezés és irányítás jelentősége. Tervezni még nyugalmas, kiegyensúlyozott körülmények között sem könnyű, s most kiváltképpen nem az. Milyen új lehetőségek kínálkoznak e téren, olyanok, amelyek segítik a tervező munkáját? — Valóban nehezebbé vált a tervezés mind a népgazdasági, mind a vállalati szférában. De tisztában vagyunk azzal, hogy a tervezés a szocialista gazdaság alapeleme, erőnk egyik fontos záloga. A tervezés nem más, mint okos előrelátás, a realitások számbavétele, s az ennek alapján kijelölt gazdasági programok egymásra épülése. Az elmúlt években sok új elemmel gazdagodott ez a felelősségteljes munka, s nyilván így lesz a jövőben is. Nem támasztunk idealizált követelményeket sem a hosszú, sem a középtávú programokkal szemben, a rugalmasan megfogalmazott és a több variációs lehetőséget is tartalmazó éves tervek pedig egyre inkább megfelelnek a szükséges kívánalmaknak. A tervezésnek változatlanul fontos pillére a szocialista gazdasági integráció, a két- és sokoldalú, összehangolt együttműködés a KGST-országokkal. Erőteljesen támaszkodhatunk a szocialista világrendszer hatalmas piacára, hiszen a szakosodás és a határokon átívelő kooperáció meghatározó jelentőséggel bír gazdaságunk fejlődésében. Természetesen a KGST-országokra, és ezen belül legnagyobb kereskedelmi partnerünkre, a Szovjetunióra is hatnak a világgazdaság új folyamatai. Partnereink, akárcsak mi magunk, keresik a megújítás útjait. Vitán felül áll, hogy a KGST sokkal nagyobb teret kínál az együttműködésre, mint azzal eddig éltünk, s ez indokolja a közös várakozást, miszerint integrációs szervezetünk munkája már a közeli időben tartalmában tovább mélyülés formájában jelentősen gazdagodik. — Ez vajon azt jelenti, hogy a KGST keretében megoldható valamennyi égető gondunk? — Rendkívül sok gondunk megoldható, de nem valamennyi. A KGST-ben kínálkozó lehetőségek — a célprogramok, a nagy sorozatú gyártás, a harmadik piacon való együttes fellépés, a közös beruházások, a szakosodás fejlesztése — azonban nem adhatnak felmentést a saját energikus cselekvésünk alól. Meg-megújuló nehézségeinkre elsősorban nemzeti keretek között kell megoldást találnunk, problémáinkon saját erőfeszítéseinkkel kell úrrá lennünk. Ez éppúgy vonatkozik a KGST-országokkal kialakított együttműködésünkre, mint a tőkés államokkal és a fejlődő világ országaival folytatott kereskedelmünk fejlesztésére. És máris visszaérkeztünk legbenső ügyeinkhez, vagy ha úgy tetszik, terveink valóra váltásának egyik legfontosabb kérdéséhez. Hogyan kell megfelelnünk — kérdezzük — a magasabb igényű követelményeknek? Már szóltunk róla, az egyéni alkotókedv ésképesség felszításával. Ehhez nemcsak gazdasági, hanem politikai érdekünk is fűződik, hiszen a szocialista építés nemcsak élvezi a szilárd politikai bázis előnyeit, hanem sikerével erősíti is a politikát. Tisztában vagyunk azzal: a jól alkalmazott érdekeltségi rendszer, ezen belül pedig az anyagi ösztönzés szocialista elve alkalmas arra, hogy a kollektívákból és az egyénekből kiváltsa a színvonalasabb teljesítményt. Most továbbfejlesztettük bérrendszerünket, megerősítjük a munka szerinti elosztás elvét, s ez bizonyos értelemben az eddigi gyakorlatunk kritikájaként is felfogható. De itt is folyamatról van szó; újra és újra meg kell találnunk a leghatékonyabb formát, azt a módszert, amely jól illeszkedik a gazdaságirányítás más elemeihez és segítiközponti céljainkat. Alapvető kérdés ugyanis a termelés hatékonyságának fokozása. A vállalatok ma már rendelkeznek tapasztalatokkal és anyagi eszközökkel is ahhoz, hogy dolgozóikat e feladat érdekében mozgósítsák. Közvéleményünk megértéssel és helyesléssel fogadta, hogy erre a Központi Bizottság 1979. december 6-i közleménye is rámutatott: „Az életszínvonal megőrzésének elengedhetetlen feltétele, hogy a termelés hatékonysága fokozódjék. A bérek ösztönözzenek a jobb munkára, szorosabban kapcsolódjanak a teljesítményekhez, a gazdálkodó szervek eredményeihez.” A XII. kongresszus irányelvei nemcsak pontosan körülhatárolt társadalmi feladatokat fogalmaznak meg. A dokumentum a dolgozó, a cselekvő embert is ösztönzi. Miben látja Ön az egyén felelősségét a végrehajtásban? — Úgy gondolom, ez a program olyképpen szól a társadalom egészéhez,, egyben mozgósítva a legszélesebben értelmezett közösséget, hogy közvetlenebbül jelöli ki az egyéni tennivalókat. A végrehajtás során ugyanis mindenkinek megvan a maga fontos és komoly kötelessége. Személy szerint kell tehát végiggondolnunk, hol mulasztottunk eddig, s hogyan tudunk a jövőben jobban, színvonalasabban, odaadóbban bekapcsolódni az alkotó folyamatokba. Senki se várja, hogy helyette a társa végezze el a reá kirótt feladatot. Ne a másikra mutogassunk, ha helyt kell állni, s ha mulasztunk, ne okoljunk indokolatlanul másokat. Siker, kockázat, felelősség — ezek egy tőről fakadó fogalmak, s ha jólesik a siker, az eredmény elismerése, vállalnunk kell a némelykori sikertelenség kockázatát és a hiba kijavításának kötelezettségét is. — A lehetőségeink — és ezt valóban jól tükrözik a kongresszusi irányelvek — rendkívül szélesek. De jócskán megnövekedett a felelősségünk is, és nemcsak azért, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel megőrizzük eddigi vívmá- Bányainkat. A nehezebben járható terepen is ■** tovább kívánunk haladni, s ehhez éppúgy is elengedhetetlen terveink közös végiggondo- lyása, mint az együttes cselekvés eredményeket hozó megszervezése. frl Benedek István (labor ) Fotó: Horváth Dávid Kai