Ország-Világ, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-02 / 1. szám

gazdaságpolitikánk új lehetőségei jóval többre vállalkozhat. Ezzel természe­tesen nem azt akarom mondani, hogy teg­napi eredményeink nem jelentősek. De ép­pen a fejlett szocialista társadalom lénye­ge a fokozott továbblépés programja, vív­mányainak megvédése, fejlesztése. És ezt a nemzeti célt szolgálják a gazdasági életben bevezetett intézkedések. Értelem­szerűen sokat várunk a szabályozástól, de nem mindent. Aktív szervező munkára van szükség, magasabb színvonalú irányí­tásra, és más olyan, a gazdasághoz jól kap­csolódó eszközökre, feltételekre, amelyek segítik a hatékonyság javítását.­­ Az esztendőváltás egyben mérlegké­szítés. A megváltozott, nehezebb helyzet­ben sem kell szégyenkeznünk, sok szem­pontból igen jól zártuk az évet. Nőtt a ter­melékenység, méghozzá olyanformán, hogy a nemzeti jövedelem gyarapodása teljes mértékig ebből származott. Javult a kül­kereskedelem egyenlege, emelkedett ter­mékeink minősége, csökkentek a készletek, elmélyült a takarékosabban dolgozó válla­latok közötti kooperáció, s az érdekeltek hatékonyabban éltek a KGST-együttmű­­ködés lehetőségeivel. Csakhogy mindezek a korábbi szabályozás keretei között való­sultak meg, s most mégis új szabályozókat alkottunk.­­ Nem szabad elfeledni, hogy mi az ed­digi pozitív tendenciákat már nemcsak folytatni akarjuk, hanem erőteljesebbé is tenni. Felmerülhet a kérdés: milyen lehe­tőségeink vannak e téren? Igen fontos ki­indulópontunk, hogy hazánkban a politi­kai bázis szilárd, társadalmi és gazdasági fejlődésünknek, távlati céljaink elérésének nélkülözhetetlen erőforrása a széles körű szocialista nemzeti egység.­­ A tömegek saját ügyüknek érzik a szocializmus építését, s ebben kell ma­gyarázatát találni politikai érettségünknek, társadalmi aktivitásunknak is. Az eddig felhalmozott anyagi és műszaki alapok, a termelési tapasztalatok a jövőben csak gyarapodnak. De ne feledkezzünk meg ter­mészeti adottságainkról sem. Vannak ér­tékes, és átgondoltabb gazdálkodással job­ban kihasználható nyersanyagaink. Föld­jeinken, ha okosan élünk földrajzi fekvé­sünk és a korszerű agrotechnika lehetősé­geivel olcsóbban is megnövelhetjük a ter­mésátlagokat. Legfőbb erőnk persze a dol­gozó, az alkotó ember, a maga szakmai is­mereteivel, tapasztalataival, és ha termé­keink, jószerével átmenetileg leértékelőd­tek is a világpiacon, azzal azért mindenhol tisztában vannak, hogy a magyar tudo­mány, a magyar ipari és mezőgazdasági praxis rangja, tekintélye vitathatatlan.­­ A Központi Bizottság több ízben, kü­lönösen nagy nyomatékkal 1977 októbe­rében megvizsgálta a termelési szerkezet átalakításának lehetőségeit. Azóta figye­lemre méltó kezdeti eredmények születtek, de a mindenkori körülményekhez való igazítás változatlanul feladatunk. Gazdasá­gunkban már kialakultak azok az ágaza­tok és iparágak, amelyek fejlesztése pers­pektivikusan is célszerű, s ahol közelíté­sünk, majd felzárkózásunk a nemzetközi él­vonalhoz reális program. Az eddig el­mondottakból is kitetszik, hogy a felzár­kózáshoz igen sok adottsággal rendelke­zünk. Persze a feltételek sohasem lesznek teljes körűek, régebben sem voltak azok. Gyakran menet közben igazítottuk ki a so­rainkat, s teremtettük meg a helyes ará­nyokat. Hadd említsek egy példát. Amikor befejeződött a mezőgazdaság szocialista át­szervezése és mód nyílt a termésátlagok jelentős növelésére, az élelmiszeriparban több helyen még hiányzott az illeszkedő feldolgozó kapacitás. Később pótoltuk a hiányzó láncszemeket (sőt ezt a munkát ma is, ezután is folytatjuk), de annak ide­jén fel sem merült az első feladat elodázá­sa a másik kedvéért. Egyéb kérdésekben is előfordulhat az efféle részleges, átmeneti aszinkron, ami egyáltalán nem jelenti, nem is jelentheti, hogy minden feltétel egybevárásáig tétlenkedünk. Ez lefékezné a gazdasági építőmunka lendületét. — Magától értetődik, hogy ilyen össze­függésekben tovább nő a központi terve­zés és irányítás jelentősége. Tervezni még nyugalmas, kiegyensúlyozott körülmények között sem könnyű, s most kiváltképpen nem az. Milyen új lehetőségek kínálkoznak e téren, olyanok, amelyek segítik a tervező munkáját? — Valóban nehezebbé vált a tervezés mind a népgazdasági, mind a vállalati szférában. De tisztában vagyunk azzal, hogy a tervezés a szocialista gazdaság alapeleme, erőnk egyik fontos záloga. A tervezés nem más, mint okos előrelátás, a realitások számbavétele, s az ennek alap­ján kijelölt gazdasági programok egymás­ra épülése. Az elmúlt években sok új elem­mel gazdagodott ez a felelősségteljes mun­ka, s nyilván így lesz a jövőben is. Nem támasztunk idealizált követelményeket sem a hosszú, sem a középtávú programokkal szemben, a rugalmasan megfogalmazott és a több variációs lehetőséget is tartalmazó éves tervek pedig egyre inkább megfelel­nek a szükséges kívánalmaknak.­­ A tervezésnek változatlanul fontos pillére a szocialista gazdasági integráció, a két- és sokoldalú, összehangolt együttmű­ködés a KGST-országokkal. Erőteljesen tá­maszkodhatunk a szocialista világrendszer hatalmas piacára, hiszen a szakosodás és a határokon átívelő kooperáció meghatáro­zó jelentőséggel bír gazdaságunk fejlődé­sében. Természetesen a KGST-országokra, és ezen belül legnagyobb kereskedelmi partnerünkre, a Szovjetunióra is hatnak a világgazdaság új folyamatai. Partnereink, akárcsak mi magunk, keresik a megújítás útjait. Vitán felül áll, hogy a KGST sok­kal nagyobb teret kínál az együttműkö­désre, mint azzal eddig éltünk, s ez indo­kolja a közös várakozást, miszerint integ­rációs szervezetünk munkája már a köze­li időben tartalmában tovább mélyül­és formájában jelentősen gazdagodik. — Ez vajon azt jelenti, hogy a KGST ke­retében megoldható valamennyi égető gon­dunk? — Rendkívül sok gondunk megoldható, de nem valamennyi. A KGST-ben kínálko­zó lehetőségek — a célprogramok, a nagy sorozatú gyártás, a harmadik piacon való együttes fellépés, a közös beruházások, a szakosodás fejlesztése — azonban nem ad­hatnak felmentést a saját energikus cse­lekvésünk alól. Meg-megújuló nehézsé­geinkre elsősorban nemzeti keretek között kell megoldást találnunk, problémáinkon saját erőfeszítéseinkkel kell úrrá lennünk. Ez éppúgy vonatkozik a KGST-országok­kal kialakított együttműködésünkre, mint a tőkés államokkal és a fejlődő világ or­szágaival folytatott kereskedelmünk fej­lesztésére. És máris visszaérkeztünk leg­benső ügyeinkhez, vagy ha úgy tetszik, ter­veink valóra váltásának egyik legfonto­sabb kérdéséhez. Hogyan kell megfelel­nünk — kérdezzük — a magasabb igényű követelményeknek? Már szóltunk róla, az egyéni alkotókedv és­­képesség felszításá­val. Ehhez nemcsak gazdasági, hanem po­litikai érdekünk is fűződik, hiszen a szo­cialista építés nemcsak élvezi a szilárd po­litikai bázis előnyeit, hanem sikerével erő­síti is a politikát.­­ Tisztában vagyunk azzal: a jól al­kalmazott érdekeltségi rendszer, ezen be­lül pedig az anyagi ösztönzés szocialista elve alkalmas arra, hogy a kollektívákból és az egyénekből kiváltsa a színvonalasabb teljesítményt. Most továbbfejlesztettük bérrendszerünket, megerősítjük a munka szerinti elosztás elvét, s ez bizonyos érte­lemben az eddigi gyakorlatunk kritikája­ként is felfogható. De itt is folyamatról van szó; újra és újra meg kell találnunk a leghatékonyabb formát, azt a módszert, amely jól illeszkedik a gazdaságirányítás más elemeihez és segíti­­központi céljain­kat. Alapvető kérdés ugyanis a termelés hatékonyságának fokozása. A vállalatok ma már rendelkeznek tapasztalatokkal és anyagi eszközökkel is ahhoz, hogy dolgo­zóikat e feladat érdekében mozgósítsák. Közvéleményünk megértéssel és helyeslés­sel fogadta, hogy erre a Központi Bizott­ság 1979. december 6-i közleménye is rá­mutatott: „Az életszínvonal megőrzésének elengedhetetlen feltétele, hogy a termelés hatékonysága fokozódjék. A bérek ösztö­nözzenek a jobb munkára, szorosabban kapcsolódjanak a teljesítményekhez, a gaz­dálkodó szervek eredményeihez.”­­ A XII. kongresszus irányelvei nem­csak pontosan körülhatárolt társadalmi feladatokat fogalmaznak meg. A dokumen­tum a dolgozó, a cselekvő embert is ösz­tönzi. Miben látja Ön az egyén felelőssé­gét a végrehajtásban? — Úgy gondolom, ez a program olykép­pen szól a társadalom egészéhez,, egyben mozgósítva a legszélesebben értelmezett közösséget, hogy közvetlenebbül jelöli ki az egyéni tennivalókat. A végrehajtás so­rán ugyanis mindenkinek megvan a maga fontos és komoly kötelessége. Személy sze­rint kell tehát végiggondolnunk, hol mu­lasztottunk eddig, s hogyan tudunk a jö­vőben jobban, színvonalasabban, odaadób­­ban bekapcsolódni az alkotó folyamatok­ba. Senki se várja, hogy helyette a társa végezze el a reá kirótt feladatot. Ne a má­sikra mutogassunk, ha helyt kell állni, s ha mulasztunk, ne okoljunk indokolatla­nul másokat. Siker, kockázat, felelősség — ezek egy tőről fakadó fogalmak, s ha jól­esik a siker, az eredmény elismerése, vál­lalnunk kell a némelykori sikertelenség kockázatát és a hiba kijavításának köte­lezettségét is. — A lehetőségeink — és ezt valóban jól tükrözik a kongresszusi irányelvek — rendkívül szélesek. De jócskán megnöve­kedett a felelősségünk is, és nemcsak azért, hogy minden rendelkezésünkre ál­ló eszközzel megőrizzük eddigi vívmá- Bá­nyainkat. A nehezebben járható terepen is ■** tovább kívánunk haladni, s ehhez éppúgy is elengedhetetlen terveink közös végiggondo- ly­­ása, mint az együttes cselekvés eredmé­­­­nyeket hozó megszervezése. frl Benedek Ist­ván (labor ) Fotó: Horváth Dávid Kai

Next