Ország-Világ, 1983. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1983-07-06 / 27. szám

L­ínból továbbra is fegyveres harcokról és összetűzésekről érkeznek hírek. A feszült helyzet okát elsősorban az izraeli vezető körök hódító po­litikájában kell keresni — írta a minap a Pravda. Célul tűzték ki, hogy bekebelezik az 1967-ben megszállt terü­leteket, valamint ellenőrzésük alá vonják Libanon déli részét. Ezért­­hajtották végre a tavalyi libanoni inváziót, és Izrael ezért nem hajlandó kivonni csapatait, amíg a libanoni és szíriai csapatok nem hagyják el Libanon területét. Szíria ezt elfogadhatatlannak tartja, mert egy idegen területet megszállva tartó ország próbálja ráerőltetni akaratát olyan országra, amely az Arab Liga határozata alapján állomásoztatja csapatait Libanonban. Az izraeli megszállóknak tehát feltétel nélkül távozniuk kell. Ezt követően Szíria és Liba­non kölcsönös megegyezés alapján meg tudja oldani problémáit — így vetődik fel a kérdés a szíriai vezetés részéről — mutat rá a szov­jet párt lapja. Izrael nyilvánvalóan nem mondott le arról, hogy csapást mérjen a szí­riai csapatokra, amelyek a libanoni Bekaa­­völgyben (Damaszkusztól 30—40 kilométerre) állomásoznak, és az ott tartózkodó pa­lesztin egységekre is. Egy sor arab ország passzívan reagált a libanoni agresszióra, s eltérően ítéli meg a libanoni—izraeli megál­lapodást, amelyet nyíltan csak három arab ország — Egyiptom, Szudán, Omán — támo­gatott. A többi ország várakozó álláspontja szintén az arab egységet gyengíti. Az ameri­kai—izraeli „stratégiai szövetség” az Egyesült Államok globális érdekeit szolgálva, a Szov­jetunió, a szocialista közösség és a nemzeti felszabadító mozgalom ellen irányul — jegy­zi meg a Pravda. A feszült helyzetet csak súlyosbította az El-Fatah belső konfliktusa, valamint Szíria és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet ki­éleződött viszonya. Arafatot, a PFSZ végre­hajtó bizottságának elnökét nemcsak Szíriá­­ból, hanem a szíriai ellenőrzés alatt álló liba- Arafat Tuniszban Az Arafat-ügy és nem­ területről is kiutasították. A­­belső ellen­tétek nem új keletűek. Korábban is voltak heves viták a politikai és a katonai harc for­máiról. Az Arafattal szembefordulók most azt kifogásolták, hogy csak a diplomáciai tevékenységre összpontosított, s letért a „fegy­veres harc vonaláról”. Szemére vetették, hogy elszakadt a palesztin harcosoktól, nincs tisztában jelenlegi­­helyzetükkel. Arról van ugyanis szó — amit a tények bizonyítanak —, hogy ma már hiábavalók a további tárgyalá­sok az Egyesült Államokkal. Elvben nem rossz az Amerikával fenntartott több csator­nás kapcsolatrendszer, de az eddigi tárgya­lások semmilyen eredményt nem hoztak. Mi­ért? Világosan látni kell, hogy Washington nem enged a fő kérdésben, azaz nem haj­landó elismerni a palesztin nép önrendelke­zési jogát. Éppen ezért Abu Musza, a lázadók parancsnoka és hívei a diplomácia mellett a RÓMAI TELEXJELENTÉSÜNK: Földrengés olasz módra Az olasz választási kampány hivatalosan 50 naposnak mondott időszakában úgy tűnt, a politikai értelmező szótár minden közhelyét elhasználta a 16 legfontosabb résztvevő. A meglepetést a választási eredmény okoz­ta, hétfőn este, amikor kiderült a keresztény­­demokraták reményeinek összeomlása, az Olasz Kommunista Párt pozíciótartása, a szo­cialista párt vártnál kisebb sikere, a repub­likánusok nem remélt előrelépése és az újfa­siszták „kitörése a gettóból”. Minderre a sajtó az elsőoldalas plakátbe­tűk lényegjelölésével két kifejezést használt: a földrengést, és azt, hogy a keresztényde­mokrácia fizet. KI FIZET? Az olasz kereszténydemokrata párt választási eredménye a­ DC történetének eddigi mély­pontját jelzi és ehhez érdemes idézni az első választás adatait. 1946-tól, amelyet a 35,2 szá­zalékkal kiindulópontként tartottak számon. Ettől kezdve, az 1958-as 42,3 százalék után, sohasem süllyedt 38 százalék alá a párt kép­viselőire adott szavazatok száma. A 32,9 szá­zalék tehát, a mostani eredmény nemcsak azt jelenti, hogy 37-tel kevesebb képviselőt küld­het a Montecitorióba Ciriaco de Mita pártja, hanem a DC-vel szembeni általános elége­detlenséget, az elfordulást is jelzi. A legjobb, ha a kérdésben elfogulatlannak nem tekint­hető nagytőke lapját, az Il Sole — 24 óra nyolchasábos szalagcímet idézem: „Északtól Délig terjedő általános tiltakozás”. Ott következett be a nagyobb kudarc, ahol az erkölcsi kérdés, a korrupció, a maffia, a camorra vagy az éppen jól ismert klienteliz­­mus szolgáltatott példát az elmúlt években ország-világ előtt. A 37 éves kormányzási monopólium után — miközben többször leírták már, hogy a ke­reszténydemokrata párt elhasználódott — a legutóbbi választás minden eddiginél nyil­vánvalóbbá tette, hogy a közel 44 millió sza­vazó jelentős része nem személycserét, ha­nem programváltást szeretne az ország irá­nyításában. KI NYERT? Olaszország hosszú éjszakáján, keddre virra­dóra, a szavazatok részeredményeinek televí­ziós és rádiós ismertetésének hullámverésé­ben az volt a vélemény, hogy ebben a sza­vazásban az a fontosabb, hogy ki vesztett. Ugyanakkor, az OKP székházának erkélyén megjelent Enrico Berlinguer a pártvezetőség több tagjával, valamint a kommunistákkal közös listán induló proletáregység-párt veze­tőjével, Lucio Magrival. Az utcát ünneplő, éneklő ezrek torlaszolták el, akik az OKP sikerének örültek. Az OKP sikeréhez valóban nem férhet két­ség, noha a számok visszaesést jeleznek a leg­utóbbi választáshoz képest. A képviselőház­ban 3 helyet veszítettek a kommunisták, a szenátusban kettőt. Köztudott volt azonban az egész választási kampány során, hogy a kommunista pártot minden politikai csopor­tosulás el akarta szigetelni. A propaganda­szöveg az okot is­ pontosan jelezte: most már nem a párt ideológiai hátterét kutatták, nem a „vörös veszélyre” hivatkoztak. Az egyetlen érv a demokratikus alternatíva ellen­zése volt. A demokratikus alternatívát — tehát nem baloldali kormányt — abból a megfontolás­ból javasolták a kommunisták, hogy a csőd­tömeg szanálását már csak a keresztényde­mokrata párt hatalmi rendszerének a felváltá­sával lehet elérni. A javaslat elvetése, vagy még inkább a vélt szövetségesek elfordulása az OKP egyedüli feladatává tette a gyökeres változás képviseletét. Nagyon lényeges,hogy ekkor még — durván számolva — 38:30 volt a százalékarány a kereszténydemokrata párt javára, az 1979-es választás alapján. A 32:30-as mostani arány tehát azt mutatja, hogy a szavazók, az összehangolt ellenpropa­ganda hatása alatt is hittek a Kommunista Párt által sürgetett változásban, a párt vá­lasztási programjában. A polgári sajtó, első kommentárként úgy fogalmazott, hogy a vá-Dobszko­ vd­Ao

Next