Ország-Világ, 1983. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-06 / 27. szám
Línból továbbra is fegyveres harcokról és összetűzésekről érkeznek hírek. A feszült helyzet okát elsősorban az izraeli vezető körök hódító politikájában kell keresni — írta a minap a Pravda. Célul tűzték ki, hogy bekebelezik az 1967-ben megszállt területeket, valamint ellenőrzésük alá vonják Libanon déli részét. Ezérthajtották végre a tavalyi libanoni inváziót, és Izrael ezért nem hajlandó kivonni csapatait, amíg a libanoni és szíriai csapatok nem hagyják el Libanon területét. Szíria ezt elfogadhatatlannak tartja, mert egy idegen területet megszállva tartó ország próbálja ráerőltetni akaratát olyan országra, amely az Arab Liga határozata alapján állomásoztatja csapatait Libanonban. Az izraeli megszállóknak tehát feltétel nélkül távozniuk kell. Ezt követően Szíria és Libanon kölcsönös megegyezés alapján meg tudja oldani problémáit — így vetődik fel a kérdés a szíriai vezetés részéről — mutat rá a szovjet párt lapja. Izrael nyilvánvalóan nem mondott le arról, hogy csapást mérjen a szíriai csapatokra, amelyek a libanoni Bekaavölgyben (Damaszkusztól 30—40 kilométerre) állomásoznak, és az ott tartózkodó palesztin egységekre is. Egy sor arab ország passzívan reagált a libanoni agresszióra, s eltérően ítéli meg a libanoni—izraeli megállapodást, amelyet nyíltan csak három arab ország — Egyiptom, Szudán, Omán — támogatott. A többi ország várakozó álláspontja szintén az arab egységet gyengíti. Az amerikai—izraeli „stratégiai szövetség” az Egyesült Államok globális érdekeit szolgálva, a Szovjetunió, a szocialista közösség és a nemzeti felszabadító mozgalom ellen irányul — jegyzi meg a Pravda. A feszült helyzetet csak súlyosbította az El-Fatah belső konfliktusa, valamint Szíria és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet kiéleződött viszonya. Arafatot, a PFSZ végrehajtó bizottságának elnökét nemcsak Szíriából, hanem a szíriai ellenőrzés alatt álló liba- Arafat Tuniszban Az Arafat-ügy és nem területről is kiutasították. Abelső ellentétek nem új keletűek. Korábban is voltak heves viták a politikai és a katonai harc formáiról. Az Arafattal szembefordulók most azt kifogásolták, hogy csak a diplomáciai tevékenységre összpontosított, s letért a „fegyveres harc vonaláról”. Szemére vetették, hogy elszakadt a palesztin harcosoktól, nincs tisztában jelenlegihelyzetükkel. Arról van ugyanis szó — amit a tények bizonyítanak —, hogy ma már hiábavalók a további tárgyalások az Egyesült Államokkal. Elvben nem rossz az Amerikával fenntartott több csatornás kapcsolatrendszer, de az eddigi tárgyalások semmilyen eredményt nem hoztak. Miért? Világosan látni kell, hogy Washington nem enged a fő kérdésben, azaz nem hajlandó elismerni a palesztin nép önrendelkezési jogát. Éppen ezért Abu Musza, a lázadók parancsnoka és hívei a diplomácia mellett a RÓMAI TELEXJELENTÉSÜNK: Földrengés olasz módra Az olasz választási kampány hivatalosan 50 naposnak mondott időszakában úgy tűnt, a politikai értelmező szótár minden közhelyét elhasználta a 16 legfontosabb résztvevő. A meglepetést a választási eredmény okozta, hétfőn este, amikor kiderült a kereszténydemokraták reményeinek összeomlása, az Olasz Kommunista Párt pozíciótartása, a szocialista párt vártnál kisebb sikere, a republikánusok nem remélt előrelépése és az újfasiszták „kitörése a gettóból”. Minderre a sajtó az elsőoldalas plakátbetűk lényegjelölésével két kifejezést használt: a földrengést, és azt, hogy a kereszténydemokrácia fizet. KI FIZET? Az olasz kereszténydemokrata párt választási eredménye a DC történetének eddigi mélypontját jelzi és ehhez érdemes idézni az első választás adatait. 1946-tól, amelyet a 35,2 százalékkal kiindulópontként tartottak számon. Ettől kezdve, az 1958-as 42,3 százalék után, sohasem süllyedt 38 százalék alá a párt képviselőire adott szavazatok száma. A 32,9 százalék tehát, a mostani eredmény nemcsak azt jelenti, hogy 37-tel kevesebb képviselőt küldhet a Montecitorióba Ciriaco de Mita pártja, hanem a DC-vel szembeni általános elégedetlenséget, az elfordulást is jelzi. A legjobb, ha a kérdésben elfogulatlannak nem tekinthető nagytőke lapját, az Il Sole — 24 óra nyolchasábos szalagcímet idézem: „Északtól Délig terjedő általános tiltakozás”. Ott következett be a nagyobb kudarc, ahol az erkölcsi kérdés, a korrupció, a maffia, a camorra vagy az éppen jól ismert klientelizmus szolgáltatott példát az elmúlt években ország-világ előtt. A 37 éves kormányzási monopólium után — miközben többször leírták már, hogy a kereszténydemokrata párt elhasználódott — a legutóbbi választás minden eddiginél nyilvánvalóbbá tette, hogy a közel 44 millió szavazó jelentős része nem személycserét, hanem programváltást szeretne az ország irányításában. KI NYERT? Olaszország hosszú éjszakáján, keddre virradóra, a szavazatok részeredményeinek televíziós és rádiós ismertetésének hullámverésében az volt a vélemény, hogy ebben a szavazásban az a fontosabb, hogy ki vesztett. Ugyanakkor, az OKP székházának erkélyén megjelent Enrico Berlinguer a pártvezetőség több tagjával, valamint a kommunistákkal közös listán induló proletáregység-párt vezetőjével, Lucio Magrival. Az utcát ünneplő, éneklő ezrek torlaszolták el, akik az OKP sikerének örültek. Az OKP sikeréhez valóban nem férhet kétség, noha a számok visszaesést jeleznek a legutóbbi választáshoz képest. A képviselőházban 3 helyet veszítettek a kommunisták, a szenátusban kettőt. Köztudott volt azonban az egész választási kampány során, hogy a kommunista pártot minden politikai csoportosulás el akarta szigetelni. A propagandaszöveg az okot is pontosan jelezte: most már nem a párt ideológiai hátterét kutatták, nem a „vörös veszélyre” hivatkoztak. Az egyetlen érv a demokratikus alternatíva ellenzése volt. A demokratikus alternatívát — tehát nem baloldali kormányt — abból a megfontolásból javasolták a kommunisták, hogy a csődtömeg szanálását már csak a kereszténydemokrata párt hatalmi rendszerének a felváltásával lehet elérni. A javaslat elvetése, vagy még inkább a vélt szövetségesek elfordulása az OKP egyedüli feladatává tette a gyökeres változás képviseletét. Nagyon lényeges,hogy ekkor még — durván számolva — 38:30 volt a százalékarány a kereszténydemokrata párt javára, az 1979-es választás alapján. A 32:30-as mostani arány tehát azt mutatja, hogy a szavazók, az összehangolt ellenpropaganda hatása alatt is hittek a Kommunista Párt által sürgetett változásban, a párt választási programjában. A polgári sajtó, első kommentárként úgy fogalmazott, hogy a vá-Dobszko vdAo