Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1885-02-14 / 7. szám

102 A LICCZEK KAPITÁNYA. Elbeszélés. Irta VÉRTESI ARNOLD. (Vége.) Az ügyvédek fejeiket csóválják, nevetnek rajta, szánakoznak. Aztán megmagyarázzák, hogy hiszen más is úgy szokta, a gyermekei javáért elviselhet az ember egy keveset a lelkiismeretén. S mikor az együgyr asszony azt sem akarja megérteni, hát magára hagyják. Mindenki magára hagyja. Az ismerősök, a rokonok, a jó barátnők. Mikor azt látják, hogy ez az asszony a teljes vagyoni pusztulás közepett nem jajgat, nem tördeli kezeit, nem átkozódik, hanem még most is ragaszkodik ahhoz a haszontalan férjéhez, akkor mindenki leveszi róla pártfogó kezét. A tönkre jutott család kiköltözködik a város szélére egy kis parasztházba. Az asszony pénzért varr, Szűcs Gábor úr a más boltjában szolgál, de azért mindketten úgy érzik, minha most boldogabbak volnának. Szűcs Gábor most már Csak családjának kíván élni. Mintha álomból ébredett volna föl, úgy tűnik elő a múlt. Szinte kétkedik, hogy valóság volt-e hát mindaz ? Őrültség volt bizonyára, melyre nem akar többé gondolni sem. Az őrnagynét nem látta azóta. Hetek, hónapok múltak el, nem találkozott vele. Kerülte házatáját. Egyszer végre mégis találkoztak az utezán. Amint egy sarkon befordult Szűcs Gábor, szembe jött a majomé egy pár katonatiszt társaságában, hangosan beszélgetve, nevetgélve, czifrán, puezosan. Kitérni, más utczába fordulni már nem lehetett. Szűcs Gábornak arcza lángba borult, térdei inogtak, zavarodottan kalapot emelt s alázatosan lesütött fejjel haladt el a szép asszony mellett. Az gőgösen nézett végig rajta, aztán elfordította fejét, mintha nem ismerné a kopott öltözetű embert. Szégyen, keserűség, harag mardosta a Szűcs Gábor szívét. Ez az asszony, aki talán még most is az ő pénzén czifrálkodik, megvetőleg elfordul tőle! Ez az asszony, aki annyiszor pihent ölelő karjai közt, most már meg sem ismeri őt! — Oh, a nyomorait! — momogó fogai közt a föllázadt ember. Hát ezért az asszonyért áldozta fel ő mindenét ! Vagyonát, jó, derék feleségét, gyermekeinek jövőjét, polgári becsületét. A düh torkát fojtogatta, a kétségbeesés leverte. Egy korcsmaczégért, egy csomó gyalu forgácsot lóbált a szél épen előtte. Félig öntudatlan, tántorogva bement oda Szűcs Gábor. Mocskos odú volt, ahol egy csomó elzüllött ember iddogált: két vagy három tönkre jutott mesterember, részeges napszámosok, talyigások, korhely vándorló legények, akik pálinkára költötték azt a pár krajczárt, amit a városban összekoldultak. A leghomályosabb sarokban néhány rongyos, piszkos alak húzódott meg, kiknek arczáról lelátszott a tolvajbélyeg. Egy elcsapott urasági kocsis itatta őket. Úgy látszott, mintha valami lopáson törték volna akkor is a fejeiket. Undorító társaság volt így együtt, de Szűcs Gábornak e pillanatban ez kellett. Abban a szörnyű lelkiállapotban, mely most erőt vett rajta, oly utálatosnak tűnt föl előtte az egész világ és saját maga is, hogy mintegy jól esett neki e társaság látása. Egy üres asztalt látott még. Oda ült és bort hozatott. Az első pohárnál, melyet a mocskos, spirituszos folyadékból torkán leöntött, összerázkódott. Természete különben sem igen bírta a bort. Hát még ezt, amit itt kapott! De azért csak ivottamig érezte, hogyan száll a mámor fejébe, hogyan kábul el, hogyan lesznek tagjai zsibbadtakká, míg végre a hódító ital majdnem egészen elvette eszméletét. Homályosan emlékezett még, hogy az egyik elzüllött mesterember, egy orgazdagaságért már háromszor is elitélt sehonnal, oda ment asztalához kaczintani vele. Aztán emlékezett, hogy valamikép kijutott az utczára s hogy a házak úgy inogtak, az emberek meg, a kikkel találkozott, oly bolondosan ugráltak. Azután végkép elhagyta emlékezete. Mikor föleszmélt, megint a korcsmában találta magát, végignyújtózva egy falóczán. Az elzüllött korhely mesterember ott volt mellette és támogatta : — No czimbora, ugyan sokáig aludtál, szólt röhögve; — azt hittem, hogy már itt esteledel. Valóban már közel járt az idő az estéhez. Szűcs Gábor megijedt. Mit fognak mondani a boltban, ahol alkalmazva volt ? Rosszullétével kimentheti ugyan magát, de hátha látták őt az utezán részeg állapotban. Csüggedten, leverten ment haza. Feleségének nem szólt semmit s a szegény asszony sokkal inkább el volt foglalva munkájával, hogysem észrevette Apolna férje lázas nyugtalanságát. Másnap reggel, mikor a boltban megjelent Szűcs Gábor, a főnök hátra intette az üveggel elrekesztett kis szobácskába: — Sajnálom, Szűcs úr, de ön tovább nem maradhat üzletünkben. Tessék más kondíczió után nézni. A száraz, kemény hang elkeserítette Szűcs Gábort. Egy kis kihágás miatt talán mégsem kellene oly szigorúan bánni vele, kinek annyi mentsége lehet. De nem hozott elő semmit mentségére. Meghajtotta fejét. — Értem. — Ennyiből állt egész válasza. — Még egyet, — szólt a kereskedő, midőn látta, hogy Szűcs Gábor szótlan távozik. — Ha kondicziót akar valahol kapni, Szűcs úr, jó lesz nem barátkozni városszerte ismert orgazdákkal s nem sétálni velök karonfogva az utczán. Azzal a mogorva vén kereskedő beütötte tollát, a tintában elkezdett írni, anélkül, hogy tovább egy, szóra is érdemesítené a fiatalembert. Nemsokára tapasztalta, hogy a vén kereskedő igazat mondott. Bekopogtatott tíz-tizenöt helyütt is, sehol sem kellett. A rossz hír hamar terjed. Aztán a hiú, büszke embert, ki hajdan fölül képzelte magát többi kereskedő társain, különben sem szívesen fogadta boltjába senki. Egy ilyen nap, mikor bejárta a félvárost, hasztalan kinálgatva magát, újra erőt vett rajta az a végtelen keserűség s újra behajtotta a rosszhírű korcsmába, hogy kábulást keressen. Attól kezdem gyakran látták őt azon a helyen s rendesen részegen tántorgott ki onnan. Napról napra lejebb sülyedett, a mint a nyomor is napról napra ijesztőbben fenyegette. Most már mindennapos vendége lett a korcsmának. S mikor úgy ott vilt a piszkos csapszék legsötétebb zugában, borzasztó gondolatokat forgatott lázas, bódult elméjében. Szerette volna meg, fojtani azt az asszonyt, aki miatt idáig jutott. Aztán ismét féktelen vad vágy szállta meg, azt hitte, hogy mindjárt meghal, ha nem ölelheti meg. Nem tudta, mit akar? Nem tudta, szereti-e, gyűlöli-e azt az asszonyt ? De ha rá gondolt, lázasan forrt most minden vére. — Beszélnem kell vele, — mormogja magában százszor is, — beszélni fogok vele és akkor isten legyen irgalmas neki! Kétszer vagy háromszor már elindult, de fele útjáról vissza fordult. A szégyen és a félelem mindig elfojtották vak szenvedélyét és dühét. Amint így egyszer visszariadva lázasan kószál az írterán, egyszerre csak jönni látja a slictek csapatait zöld frakkjaikban, hetykén félrecsapott tollas kalapjaikkal, fénylő fegyvereikkel. A dob pergése, a tömeges léptek dobbanása, a fegyverek csörgése, a büszke csapat a múltnak minden emlékét fölébresztette Szűcs Gábor szívében. A lázasan izgatott lélek még lázasabbá vált. Csaknem az őrültség tüze égette már agyát. Most nem habozott tovább. Bement a házba, melynek küszöbét félév óta nem lépte már át. Szemei szikráztak, ajka lihegett, halántékain kidagadtak az erek. Mint valami vérszomjas vadállat tört be a szép asszony szobájába. Az inas útját akarta állni, de mint a szélvész röpítette félre a bőszült ember. A majomé sikoltva szökött fel a pamlagról. Egy fiatal hadnagy, a ki ép ott volt látogatóban, kardjához kapott s kivont karddal állt elejébe a dühös embernek. Az őrnagyné ezalatt a másik szobába menekült. Szakkerment! — kiáltott föl a hadnagy, a ki csak most vette észre, hogy a rongyos, kopott, zsivány külsejű ember az ő nemrégi vetélytársa, mégpedig mint alapos okai voltak hinni, szerencsés vetélytársa. Gúnyos vigyorgásra húzódtak szét a hadnagy úr ajkai. E pillanatban felséges gondolat ötlött agyába. Nevetve dugta vissza a kardot hüvelyébe : — Jöjjön csak, jöjjön hamar. Hallja már oda, kint a lármát? Mindjárt itt lesznek a városi poroszlók. Bekísérik, börtönbe vetik, gyilkossági kísérletért törvény elé állítják. Bámulva, megdöbbenve, mozdulatlan állt ott Szűcs Gábor, mintha csak most jönne tudatára annak, hogy mit akart elkövetni. — Jöjjön hamar, — sürgette ahadnagy. S a kábult ember szótlan, gépiesen követte. Öt percz malom a kaszárnyában voltak. — Itt biztonságban lehet. Csapjon föl. A katona öltözet megvédelmezi. • A kábult ember, aki perczről perezre jobbanelvesztette öntudatát, fölcsapott katonának. — így ni, — kaczagott 9. hadnagy gúnyosan, — most már kezeim közt Azan a rőfös Azitéz s a legközelebbi alkalommal olyan ötzen botot vágatok rá, hogy a földet fogja rágni. VI. Hja, az az ötven bot! Biz azt igen könnyen megkaphatta egy közlegény, ha a tiszt úr úgy akarta. Mert lehetetlen úgy viselni magát a közlegénynek, hogy a tiszt úr hibát ne találjon benne. Bizonyos, hogy vagy a bakancsa nincs eléggé kipuczolva, vagy az átalvető szíja annak rendjemódja szerint bekrétázva. Lehet, hogy a gombja nem elég fényes. Lehet, az is, hogy a köpenyege nincs elég feszesen begöngyölgetve. Egy szózzal a mogyorófapalctát nem lehet kikerülni. A legényke kényes természetű, nem tudja könnyen elfeledni, hogy ő már mint kapitány parádézott, igaz hogy csak a hugris slcczek közt, de hát mindegy, mégis csak benne lesz a szusz, hogy ő már kapitány volt. A mogyorópalcta nem igen fog ízleni neki, a gorombáskodásra fölhevül. Azalami szubordináczió-ellenest fog elköpzelni s az ötven bot bizonyos. A hadnagy már előre élvezi azt a famór mulatságot. Most hetvenkedjék meg az a kardcsörtető burger. Most tolakodjék oda udvarolni, ahová a tiszt urak járnak. Hanem az őrnagynénak is jó leczke lesz ez. A hajdani imádója a deresen ! A hadnagy úr ezen kaczag még csak igazán. Milyen képet mutat hozzá majd ő nagysága! Nem is lett volna ennek a zseniális tervnek semmi más híja, csak az időt választotta rosszét a hadnagy úr, mert olyan szél kezdett fújni akkoriban, mely elfujta a káplárpálczát s trónokat forgatott föl. Az a szél behatott a kaszárnya falán belül is, a legénység lefejtette nadrágjáról a sárgafekete zsinórt. Az öreg ezredes könyörög,de beszélt hozzájuk a kaszárnya udvarán s «édes fiaim »-nak szólította. A tisztek nyakrafőre magyarul tanultak. A hadnagy, aki az ötven bottal készült traktálni Szűcs Gábort, mukkanni sem mert. Az elzüllött ember is, kit a végső kétségbeesés hajtott a katonasághoz, érezte az új idő leheletét. Olyan napok jönnek most, mikor a bátrak előtt kinyílik a dicsőség útja. Az ezred a ráczok ellen indul. Aztán a csaták hosszú sora következett. Előbb csapás csapás után, majd győzelem győzelem után. A világ csodálta a hősi fiarezot. A honvéd népz dicsősége örök időkre fenn maradt a történelem lapjain. . Mikor 1849-ben tavaszszal átvonult a magyar hadsereg Eger városán, Szűcs Gábor már mint százados kereste föl családját. A nagysarlói ütközet után őrnagy lett. S ki tudja, mi lesz még ? — mondogatták jó ismerősei. — Mert mindenki büszke volt most a szitéz férfiú ismeretségére. Annyi lett a jó barátja, hogy össze sem tudták volna számítani. De csak egy volt, aki forró vágygyal, aggódó szívvvel, igazi szeretettel csüggött rajta, aki mindig bízott benne : hű felesége. Az, aki nem hagyta soha el, mikor a szerencse és dicsőség el is hagyta, mikor a fényes egyen- ORSZÁG-VILÁG, 1885.