Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1885-05-23 / 21. szám
A KIS PETY I. (Forradalmi genre-kép.) Írta VADNAI KÁROLY. Tavaszszal Erdélyből egy tizenhét éves ifjút küldtek hozzánk főhadnagynak. Ahány húsz éven fölüli hadnagy volt a zászlóaljban, mind olyan rossz szemmel nézett rá, mintha ellenség lett volna. Csak foghegygyel köszönték s alig hogy az ujjok végét nyújták neki. Este pedig vagy hét malkontentus hadnagy azon tanácskozott: nem kellene-e párbajra kihívni, sorban, egymásután mindazoknak, a kiket miatta mellőztek? — Úgy szokott az lenni a császári seregben ! — erősíté az egyik hadnagy, ki néhány hónapig kadét volt abban a seregben. Persze, Shakespearenek abban is igaza van: a titok, hogy titok maradjon, szükséges, hogy két ember közül az egyik ne tudja. Ezt a titkot pedig tudták vagy tizen s ekkép megtudta a tizenegyedik is : a mi okos őrnagyunk, ki másnap délben segédtisztjét küldte a bosszankodó hadnagyokhoz. - Azt üzeni az őrnagyunk, hogy forróseregben nincs helye a szamárlajtorjának ! Itt nem az határoz, hogy ki mióta szolgál, mert hiszen valamennyien sem régóta szolgálunk. Az sem határoz, hogy ki a hol szolgál, ott emelkedjék. Itt csak a vitézség határoz. Az új főhadnagy századát úgyszólván fölapríják egy szorosban. Két tiszt maradt, azoknak gyorsan helyet kellett adni. A főhadnagy maga hét sebet kapott,s ennyiért csak megérdemel két aranyos csillagot. Üzeni az őrnagy, hogy ha közületek bármelyik is csak három sebet mutat föl, rögtön megszerzi annak is a két csillagot. Pedig hát hét seb mégis csak több háromnál. Összenéztek a hadnagyok s noha bosszankodtak a «szamárlajtorja» emlegetéséért, be kellett vallaniuk, hogy lényegében az őrnagynak teljesen igaza van. Nem is néztek többé kancsal szemmel az új tisztre, szívesen barátkoztak és szorítottak kezet vele, elbeszélteték azt a katasztrófát, melyben hét sebet kapott, s megkérdezték, hogy hát a másik tisztet, a ki megmaradt, hová küldték ? *** — Az a kis Petyi volt! — kezdé a főhadnagy vidáman.— Egész századunkban a leggyerekebb gyerek. Nekem különös vigasztalásomra szolgált, hogy volt nálam még fiatalabb is — egy. De ezt a vigasztalást ugyan rosszul köszöntem meg neki, mert én boszszantottam legtöbbet. — Ejnye, kis Petyi, miért nem maradtál te otthon ? Ilyenkor fehér arcza lángba borult, de csak annyit mondott: — Hát mert nem akartam. Olyan szőke haja volt, mint a len ; olyan fehér arcza, mint a liliom, s olyan kék szeme, mint a búzavirág. Ha egy fél fejjel kisebb, bízvást oda illett volna még az édesanyja ölébe, aki bizonyára eleget siratta, amiért elszökött harczolni, holott otthon kellett volna neki még játszania. Nem volt valami vidám gyermek, de mikor gyakorlatot tartottunk, olyan büszke arccal és kifeszített mellel hordta a fegyvert, hogy csupa mulatság volt nézni. Csakhogy hamar kifáradt, nagyokat lihegett, s ilyenkor a hadnagyunk megszánta : — Na, kis Petyi, kiléphetsz a sorból. Pihenj meg kissé, de valahogy vizet ne igyál. A gyerekre vigyázni kell. Nem is ivott, hanem a közeli fák alá húzódva, piros zsinóros attilája alól elővont egy vékony füzetkét, azt olvasta. Azt hittük, hogy valami mesekönyv, de bizony nem az volt, hanem Petőfi első füzete: a «Versek». — Bizonyosan azt olvasod belőle, — mondám neki, midőn a füzetre ráismertem, — ami ott elől van, a «drága kis lakocská»-ról, s neked is «könyben úszik két szemed pillája, valahányszor emlékszel reája». Rám nézett. Azt is olvasom néha, de még többet olvasom azt, hogy «Tied vagyok, tied hazám e szív, e lélek». Ezt szavaltam a tavalyi közvizsgálaton is. A gyermek arcza kigyuladt s én egész rokonszenvvel mondtam neki : — Bizony, kis Petyi, jobb volna neked most is az iskolában szavalgatnod. Nehéz neked ez a fegyver, ez a gyaloglás. Miért nem maradtál te otthon? Nem felelt rá semmit, hanem tovább olvasott. Sokszor hallotta már vén káplároktól, nyalka őrmesterektől, kardcsörgető hadnagyoktól ezt a kérdést, aminek egyik fele részvét, másik fele lenézés volt. Mert mikor mi egy-egy állomást könnyű lábbal elgyalogoltunk, akkor ő már a félúton ugyancsak lihegett, biczegett, s úgy égett az arcza, mint a pipacs. Egyszer a százados, amint igy útközben ránézett, nagyon megijedt a pirosságától. — Kis Petyi, te mindjárt kidőlsz? Menj hátra s ülj fel az egyik ágyúra! Ki is lépett a sorból, de amint hallá, hogy az egyik hadnagy azt mondá a századosnak : Nem is tudom, hogy minek veszik be az ilyen gyereket? Csak a bajt szaporítják vele! — azonnal megállt, visszalépett a sorba s tovább gyalogolt. Meg akarta mutatni, hogy nem olyan gyerek, akit ne lehetett volna bevenni. Mikor azonban beértünk az állomásra, hiába kínáltuk fris gulyáshússal, nem kellett neki egyéb, csak a pihenés, holtra fárasztotta magát. — Tudod mit, kis Petyi, mondta a százados, — megteszlek dobosnak. A dob könnyebb, mint a puska. De előbb tanuld meg jól pergetni. — Jobban szeretnék megtanulni lőni, százados uram! — mondta komolyan. — Megmaradok a puskánál. Hisz dobbal nem lőhetek ellenséget. A százados megszerette e mondásáért, beszélt a tüzérhadnagygyal s azontúl a kis Petyinek kiváltsága volt, az egyik ágyún lovagolni, ha már a gyaloglásban kifáradt. A tüzérek nem szerették, hogy az ő ágyúit A KIS MŰVÉSZ.