Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1885-07-04 / 27. szám

1885. É­J M­A­D­A­R. A sors önkénye mindig űzött engem, Egy jó napom nem volt még életemben, Ha más kéz nem bántotta keblemet, Tulajdon kezem ... az sebezte meg. A tavasznak so’sem örültem én, S az ősz gyümölcsét so’sem élvezem, Boldogtalan, megátkozott vagyok ; De mégsem irigyellek, boldogok ! Oh, ez örök gyász jól esik nekem, A kínokból kést merít életem, Mint viruló fa süppedt sír tövén, A pusztulásban gyökeredtem én. Minél súlyosb seb tátong szívemen, Annál nagyobb gyönyörrel viselem; Minél mélyebre sújt a hatalom, Annál büszkébben tartom homlokom’. Szemem megszokta már az éjszakát, Mint éjmadár csak a sötétbe lát, Ha felvirradna egyszer hajnalom, Örökre megvakulnék, jól tudom. PALÁGYI LAJOS. A GAVALLÉR. Irta X V M EG 1 K Á L M Á V A kik az 1882-dik év nyarán néhány napot töltöttek Balaton-Füreden, okvetlenül emlékezni fognak reá. Feltünő, szelet csapó, bonvivant ember volt, amolyan szereplő­ egyéniség, a­ki nélkül nem eshetett meg a fürdőn tán ez vigalom, kirándulás, hangverseny, regatta, nagyobb szerfí­muri vagy kártyázás. Értett Eö­rsy Zoltán mindezekhez. (Hiszen csak tandíjképen egy kétezer holdas pusztának hágott a nyakára.) — A társaság lelke! — szokták mondani felőle az asszonyok, a kiket naphosszat mulatta­tott és éjszakákon keresztül tánczoltatott. — A szó szoros értelmében gavallér! Nélkü­lözhetetlen ember! Az előzékenység és tapintatos­ság mintaképe! — áradoztak a könnyen lelkesülő törzsvendégek, ha valamelyik újabb jövevény kér­dezősködött felőle. — Pompás czimbora! — kiáltott föl nem egy előkelő úr a társaságból, ha érdemeinek méltatá­sáról volt szó. Általában, mint szeretetreméltó embert, ünne­pelték. S e mellett bizonyos fokig tekintély volt. A vendéglősök mélyen bókoltak előtte; a pinczé­­rek, ha valamit rendelt náluk, eszeveszettül ro­hantak a konyhába, hogy parancsait teljesítsék; a bérkocsisok rendre süvegelték; a kertészek leg­szebb virágjaikat számára tartották fenn; a czi­­gányok jóformán csak akkor muzsikáltak másnak, ha erre engedelmet kaptak tőle. Hangadó volt az egész fürdőben. Gentleman­ként tisztelte az előkelő társaság. Indítványait, melyek arra vonatkoztak, miként lehetne legböl­­csebben elélni az időt, rendszerint nagy lelkese­déssel fogadták. És pedig nem ok nélkül. Mert Eö­rsy Zoltán találékony, ügyes és rend­kívül figyelmes ember volt, a ki tudta, kinek a szíve kifelé hajlik, melyik nő minő virágot ked­vel, kinek mi a nótája, ki miféle pezsgőt szeret és több effélét. Ha az öreg urak wisthezni akar­tak, csak nekik szóltak, — pár pillanat alatt együtt volt a parthie. Ha fiatalember ismerősei közül az egyik vagy­ a másik szimatolni kezdett, hogy ennek vagy annak a kis leánynak mi is van írva a­­telekkönyvébe, csak őt kérdezték: biztos választ adott. Viszont, ha valamelyik mama, feltűnés nélkül óhajtotta tudatni egyik vagy másik jámboraid) házasulandóval, hogy náluk nem hiába kopogtatna, csak pár szót kellett elejtenie Zoltán előtt, a kiszemelt (nem akarom mondani: áldozat) csakhamar lépre ment. Ha kaczérabb menyecskék egy-egy délutánra szabadulni akar­tak férjeiktől, csak sejtetniük kellett ezt Zoltán­nal, a modern Menelausok akár félnap, féléjszaka kergették a pagátot, így jö­n Eö­rsy Zoltán a fürdőben valóságos diktátor. A fürdőigazgató előtt ő tolmácsolta a vendé­gek kívánságait, a pikánsabb pletykákról ő fecse­gett a hírlapok tudósítói előtt, a színigazgató mindig kikérte a tanácsát, minő műsort készítsen, kinek adja a nagyobb szerepeket, azért jártak a kedvében, mert tudták, hogy a­kit fölkarol, az mihamarabb kedvenc­e lesz a közönségnek. S valóban igazi jutalomjátékot csak Zoltán tudott rendezni. Ha hírnevesebb művésznő jött a fürdőbe, a kikötőnél természetesen Eörsy Zoltán fogadta. Rendszerint ott volt elegáns négyes fogata is, hogy azt a legnagyobb előzékenységgel felajánl­hassa a kitűnő vendégnek. Utasításokat adott a vendéglősnek, mint rendezte be a művésznő szál­lását, előadások után estélyeket rendezett a mű­vésznő tiszteletére, a­melyeken az ünnepelt majd mindig az ő karján jelent meg. S az első áldo­mást ki mondta volna más, mint ő! Abban az évben, mikor Zoltán ennyire ural­kodott a helyzet fölött Balaton-Füreden, a fővá­ros egyik szeretetreméltó művésznője is lerándult néhány vendégjátékra a látogatott fürdőbe. Nem írta meg, hogy mikor érkezik s így elma­rad az «ünnepélyes fogadtatás». (Történetesen ez a művésznő nem barátja az ilyen parádéknak.) Zoltán azonban csakhamar megtudta, hogy a várva várt vendég a fürdőn van. Azonnal szaladt a kertészhez s megrendelt nála egy drága díszes virágbokrétát. A művésznő jóformán még át sem öltözött úti ruhájából, az első látogató, Zoltán bokrétája be­köszöntött hozzá. A l­vrös inas a bokrétával együtt Zoltán név­jegyét is átnyújtotta a szobaleánynak, ki sietett kézbesíteni mind a kettőt. — Eö­rsy Zoltán ! — kiáltott föl a művésznő, a­mint kezébe vette a névjegyet. Hát látni fogom a gavallért?! Úgy látszik, nagy lábon él s ugyan­csak adja az urat! A nagy bokréta harmatos rózsái kaczérkodva mosolyogtak a művésznőre. A fehér atlaszból készült bokrétatartó drága csipkéje simult karjá­hoz. Az illat pazarul áradt szét a szobában. A művésznő futó pillantást vetett a bokrétára, aztán hanyagul dobta az egyik zsöllére s gúnyo­san fölkaczagott. — Istenem, mégis csak furcsa ez az élet!. .. M­ég ilyen emberek hódolatát is jó arc­c­al kell fogadnunk ! .. . Mert a művésznő Eörsy Zoltánt igazán ismerte. Jobban, mint a világ. Sokat beszélt neki felőle egy szegény, elhagyatott, beteg asszony, a­ki nem volt más, mint Eörsy Zoltán — felesége. A szerencsétlen asszonyt a véletlen hozta össze a művésznővel. Egy házban laktak a fővárosban. A művésznő az első emeleten, hat szobás lakás­ban, a beteges asszony lenn, a hátsó udvarban, két kis sötét lyukban. Ott varrogatott hajnaltól sokszor éjfélutánig, hogy megkeresse magának és sápadt, öt éves kis­fiának a betevő falatot. A művésznő is dolgoztatott vele. Ezen a réven ismerkedtek meg. S mert a női szív zárát a rokonszenv és a bizalom hamar fölnyitja, a szegény asszony történetét csakhamar ismerte a művésznő. Hétköznapi regény volt ez, minőt az élet sokat sző, kivált mai napság. Halmosi Mathild, mint viruló, vagyonos leány ment nőül Eö­rsy Zoltánhoz s mint összetört, csalódott koldus vált el tőle. A férj megunta nejét, a nő elidegenedett a férjtől. Vagyonuk szétmállott, tönkrementek, aztán elváltak. A szerencsétlen asszonynak nem volt senkije, csupán egy kis gyermeke. Jog szerint ez is a férjé lett volna, de az nem igen kardos­kodott a tulajdonjog érvényesítéséért. Mathild vagyonának romjait ott hagyta férje házában, csak gyermekét hozta el onnan magával, hogy legyen valaki, a­kiért éljen. Most silány lakás­ban, nehéz gondok közt tengődik, a­míg volt fér­jét, mint a gavallérok mintaképét ünnepli a világ. A szerencse forgandó. Zoltán, egyik nagybátyja halála után, tekintélyes vagyont örökölt, ezzel a vagyonnal újra a felszínre vergődött, megválasz­tották képviselőnek, most tekintély és híres pár­bajsegéd. Becsületbeli kérdésekben szava valóságos kódex. A művésznő újra fölkaczag, a­mint pamlagon hátradőlve, ezen a történeten elgondolkodik. —­ A haszontalan! — fakad ki fölháborodva. — Ezért a rongyos virágért kidobott egy csomó pénzt, a­míg az a szegény asszony, talán gyermekével együtt, éhezik ?!... És az ilyen ember nálunk gavallér! Az emberek napról-napra jobban össze­zavarják a fogalmakat! Ha Eö­rsy Zoltán ebben a pillanatban lép be a művésznőhöz, lehet, hogy az minden teketória nélkül, szemébe vágja a virágbokrétát s kiutasítja szobájából. A gavallér azonban csak előadás közben tisz­telgett a színpadon s itt egészen más lelkiállapot­ban találta a művésznőt. Vele is épen olyan fesz­telenül csevegett és mulatott, mint régibb isme­rőseivel, kik a színfalak mögött fölkeresték, hogy üdvözöljék. Zoltán különben azért jött, hogy meghívja az estélyre, melyet előadás után, tiszteletére ren­deztek. A művésznő mosolyogva fogadta a meghívást, sőt Zoltán abbeli ajánlkozását sem utasította vissza, hogy ő fog értte jönni, elkísérendő az estélyre. És Zoltán önelégülten teljesítette lovagi tisz­tét. A művésznőt ragyogó arc­c­al vezette az étterembe, hol fényes társaság gyűlt egybe ünne­pelni a kitűnő vendéget. Sokan irigykedve tekintettek Zoltánra, ki éreztetni tudta fölényét jámborabb czimboráival. Pár pillanat alatt tudta például mindenki, hogy azt a gyönyörű rózsabokrétát, melylyel a művésznő a színpadon megjelent, s melyet az estélyre is elhozott, Zoltán küldte neki. Maga egy ilyen tény óriási arányokban növelte a gavallér nym­­busát. A estély fényesen sikerült. A menü pompá­san volt összeállítva, a borok mi kivánni valót sem hagytak hátra, a pezsgő szakértelemmel volt kiválasztva. Zoltán alig győzte fogadni a bókokat. A czigány egész lélekből, tűzzel játszott. A pezsgő és a zene szárnyat adtak a jó kedvnek. Ragyogtak az arczok, csillogtak a szemek, moso­lyogtak az ajkak. Zoltán, mint valami győztes hadvezér, olyan büszkén tekintett végig gárdáján. Az áldomás is, mit a művésznőre mondott, nagy hatást keltett. A vérmesei­!) fiúk s ezek külö­nösen bálványozták Zoltánt) lelkesen ugráltak föl helyeikből, vállaikra kapták a szónokot s dia­dallal hordozták körül a teremben. A társaság éljenzett. A öreg urak neki bővülve koccintották össze poharaikat, a fiatalság tombolt, a nők apró csipkekendőiket lobogtatták. A gaval­lér ismét a nap hőse lett. A lázas lelkesedés zaja között csak a művésznő ajkán csendült meg néha-néha a gúnyos kacza­­gás. De az nyomtalanul veszett el, ki sem vette észre. A művésznő lelkét önkéntelenül meglepte a gondolat: minő más éjszakája lehet most annak a beteg asszonynak, kit ez a léha és tékozló em­ber taszított a csalódásba és nyomorba! Ez itt pezsgős poharak közt kaczagja a világ nyomorú­ságát s az talán könyeivel puhítja meg a szá­raz kenyeret, hogy gyermekének gyöngébb fala­tot adhasson ?!. .. úgy szeretett volna helyéről fölugrani, hogy kikapja a haszontalan ember kezéből a pezsgős poharat s a fejéhez vágja azt. Mint hökkenne meg erre a társaság! Mint némulna el az ajkakon a kaczaj, ha elmondaná a valót! Hogy támadna föl a megvetés moraja s mint űznék ki körükből ezt az embert! Milyen isteni élvezet lenne mindezt színről színre látni ! ... De hát le kell tennie a bizarr gondolatról. Az emberek ezer és ezer korlátot állítottak föl, hogy az igazság a háttérből, hova mester­ségesen vissza van szorítva, egy könnyen elő ne törhessen. Uram isten, mi lenne a világból, ha az igazságot ezek a korlátok nem feszélyeznék! Hanem azért a művésznő még­is talál módot, hogy megbosszulja azt a szegény, kifosztott, csaló­dott asszonyt. A­mint a gondolat megvillan agyában, magá­hoz szólítja Zoltánt. — Kedves Eörsy, ön ügyes ember, tudom, hogy segítségemre lesz, azért kérettem. mmmmm ja li 8 2 | G­­ V | L | G. p^vpm­pi^|||||P^||Pj|ppilH|ppfP^PiP||PPPI|p9 419

Next