Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1886-07-03 / 27. szám

—— ■ A JÉGKISASSZONY. — REGÉNY. — Irta TOLNAI LAJOS. (Befejező közlemény.) I i nyomorult szerencsétlen emberek mindennapi J küzdelmükkel, föl-föllángoló vidámságukkal, a mikor az egész ház tánczolt, énekelt, szavalt, zon­gorázott, annyira elfoglaltak, hogy semmire sem tudtam menni saját ügyeimben. Az egy czél felé törekvő férfias munka helyett még mindig álmok, képek, fellegvárak uralkodtak rajtam. Hogy lehetne visszaszerezni Mélykútot? S vá­logattam rokonaim között, a kikkel társaságban, talán hozzá szólhatnánk a birtokhoz? Ők adták a pénzt, míg Felix bácsitól a per valamit csak kihúz. Odáig nem értem még, hogy kölcsönkérésbe elegyedjem, s az emberi szív legocsmányabb ha- zudozásait, dicsekedéseit, goromba, dölyfös törté­neteit színről-szinre lássam. Hogy állhatnék bosszút, és segíteném a tolvaj Kenderes Áront abban a gyalázatos munkában, mely Yioláékat tönkre teszi, megcsúfolja, s odáig alázza, a hol mi vagyunk ? Becsületemet hogy tisztázzam, s mutassam meg, hogy szívemen, lel- kemen annyi szeny sincs, mint egy porszem? A sebes vizen suhanó csolnak, melyet evező' nem kormányoz, nem rohant bizonytalanabbul, mint én. A napok gyorsan röpültek, s kis testvéreim karmolásai s az öreg Herczegh néni egész prédi- kácziószerű feddései, intelmei folyvást érkeztek a postán. Hanem az én írtam a fordulóponthoz még nem jutott el. Oh, nem tagadom, voltak még éjjeleim, a me­lyekben Viola a maga elragadó szépségében jelent meg Mélykúton, a széles folyosón, s hajtotta csá-: bitó mosolylyal piros orczáját vállamra és suttogta János ! ne félj, én grófné soha nem leszek ; ha valaha férjhez megyek, akkor csak te hozzád, bolondos kis Zsánom, hanem azt gondolom, ilyen leány, mint én, nem megy férjhez soha... soha... soha ! — Miért? — kiáltottam ilyenkor fel, hogy Grálfy József úr, vagy az öreg szolga, a vén Máté bejött hozzám, s durván felrázott álmomból és szidott, hogy ne izetlenkedjem, ne kiabáljak és ne igyák annyit. Az a szó, hogy: soha, soha — ilyen kínos álmok után részvétre indított, s kegyetlen, bosszú­álló gondolataimat seregestől kiverte fejemből. Sajnáltam Violát, egy gonosz, nagyravágyó apa áldozatának tartottam, egy szerencsétlen terem­tésnek, a kit vájjon nem kellene-e én nekem meg­mentenem ? — Tudja-e mi újság? — szólt felém az ablak­ból a nagyobbik Grálfy kisasszony, Matild, a mint épen egy tárgyalásról mentem haza, — szép új­ság, nagyszerű újság, maga nagyon, nagyon fog neki örvendeni. Tudom, hogy rég várta. Előre készüljön az örömhöz. Istenem! a port talán mégis megnyertük! —- volt első, legalaposabb gondolatom. Tíz, tizenöt, a perköltségekkel húsz, de lehet harminczötezer forint is, mert a pesti perköltségek sokszor három akkorák, mint az alaptőke... igen, negyvenezer... És mire reménytől, hittől fölhevültem, betán­torogtam a kapu alatt, már hatvanezer forintot láttam bankjegyekben. Most, most? Szerelmem, melyet a megaláztatások, csalódá­sok által végkép kiirtottnak gondoltam, büszke lánggal lobbant fel újra, s alig vártam, hogy mindent elfeledve és mindent megbocsátva, oda nyújthassam kezemet Violának és kifejezzem, hogy az ő felséges képét soha árva keblemből ki nem törülhette. Oh, anyám, látod, az isten mily igazságos; a törvény mily méltóságos ; apai! Nincs miért zúgo­lódni Magyarországon az igazság lelkiismeretes kiszolgáltatása ellen. Nincs, nincs. És bizonyosan szégyeltem, hogy némely nagy kártyás és adósságokba merült, terhes körülmé­A KŐSZENT MELLETT. i 53

Next

/
Thumbnails
Contents