Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1886-09-11 / 37. szám
POST FESTA. Szép nap volt, elfelejthetetlen szép nap, melyről soká fognak beszélni a kunyhókban, ott, ahol legtovább megőrzik a kivételes napok, a nagy ünnepek emlékét. Hirtelen, ahogy a Gellértről felhangzó, sűrű ágyúdörgés felköltött álmaimból, nem tudtam mire vélni a dolgot. Félig öntudatlanul számláltam, hányszor szólal meg a jó öreg Gellértnek messze hallatszó, dörmögő szava .: száz, épen száz, egy gyet sem több. Ugyan mit jelenthet? Egy kissé elégedetlenül morogtam, hogy ily korán s önkéntelen el kellett hagynom a «szender honát», s némi nehezteléssel emlegettem a jó öreg szentet: «Oh, furcsa szent, ki csak ágyuszóval adsz hírt magadról», midőn egyszerre megszólaltak a harangok is. Előbb csak egy, a plébánia-templomé (ismerem a kedves tenorját), aztán egy baryton, a bazilika felől, s egymás után a többi mind. A durhó hangzott fel mindenfelől : «Ébredj, Árpád fia». Olyan szokatlan és megillető volt a tisztes harangok khórusa, amint nagy ünnepélyesen együtt szólaltak meg e szép, kivételes napon, akárcsak az a másik ritka khórus, amelyben csupa főpap áll össze, hogy emelje az ünnep fényét valamely pap választó misén. Elégedetlenségem eltűnt álmosságommal, nem tagadhattam magam előtt, megilletődtem. — Ahá, hiszen ma van szeptember másodika! Ez a nemzeti ünnep. A Dunaparton lakom, otthonom épen a folyóra néz. Hogy ha kinézek, magam előtt láthatom egész Budát, a Sáros-fürdőtől a Margithídig, s végig tekinthetek a korzó hosszán, a meddig csak ér. Az a része Pestnek, a melyért szerelmes vagyok belé, ámbár van némi gyöngém a sugárút iránt is. Ez a «bellevue» soha sem tetszett előttem elragadóbbnak, mint ezen a szeptember másodikán. A merre csak láttam, mindenütt: szőnyeg és lobogó. A nagy házak kirakták összes pompájukat. Az első meg a második emeletek hosszán ott láttam mind a drágaságokat, amelyeket valaha Perzsia és Tunis a magyar fővárosnak szolgáltatott; a felsőbb rétegek szerénykedtek kissé, de ott is volt elég látni való. A szőnyegek nem pompáztak úgy, mint az alattuk levők; aprók voltak és egyszerűek, némelyik tán nem is arrogált többet, csak a pokrócz nevet, hanem sokaságuk annál tarkább képet mutatott. Szomszédságukban, az ablakok között, a háztetőkön és erkélyeken, mindenütt lobogó lengett. Egy-egy tricolor, két-két, jó szomszédságban élő ablak könyöklője tartott, közös zsinegeken, úgy hogy a nagy zászló az utczán díszelgett. A lánczhíd két oszlopán a vezérlobogók , körülöttük óriás vásznak a nagy palotákon, s apró kis zászlócskák, megannyi gyermekjátékszer a jobb part apró házain. Néhol: egy isten, egy ház, egy ablak, ez volt minden, de a zászló ott is ott volt. A hajókon csak úgy virított a sokféle szín, és még a halászbárkák is vörös-fehér-zöldben díszelegtek. Értem, a mai nap ünnepe a halásznak, a hajósnak és talán a kormányosnak is. És az emberek, akik a fellobogózott utczákban sürögtek, hozzá illettek a czifra házakhoz. Ünneplő ruhában jártak-keltek, akár nagyszombatkor, becsukva otthon a boltot, amelyre ma nincs szükség. És meg kellett érnem, hogy a börze előtt is ünnepiesen öltözött embereket láttam, s megesküdtem volna, hogy az a gárda, mely a Lloyd-kávéházban a «Pester Lloyd» első oldalát olvassa, ez egyszer kikefelkedett. Az a tudat, hogy egy vityillóra sem nézhetek a nélkül, hogy az ünnep valamely jelét ne találjam rajta, merengővé tett. Mégis csak szép az, — álmodoztam, — hogy nálunk nagy és kicsi, mindenki, de mindenki részt vesz az ünneplésben ; nincs senki, aki csak tétlen, bámész nézője akarna lenni a programmba vett mulatozásoknak. És minthogy az újságírónak, komoly alkalmakkor, illik elérzékenyedni és megindultnak lenni, elérzékenyedtem és megindult voltam. Ismerős hang: a «Rákóczy-induló» vett fel ildomos meghatottságomból. Egy csapat katonaság vonult a hídon át Budára, síppal, dobbal ünnepelve a nagy napot. Nyo- 73 A «FERENCZ JÓZSEF» LOVAS KASZÁRNYA ZÁRKŐLETÉTELE AUG. 30-ÁN. A király kalapácscsal a zárkövet.