Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1887-10-08 / 41. szám
662 A sárga színt egész életében nem szerette. Ez az idegenkedése még gyermekkorából datálódott. Volt neki ugyanis gyerekkorában egy igen szép sárga kabátja. Mivel azonban pajtásai kinevették benne, nagyon zokon esett neki, tehát fogta magát, felmászott egy fekete szederfára s kabátját bemázolta szederlével, de ekkor meg épen azért nem viselhette, mert pajtásai még jobban kinevették volna a még furcsább kabátban. A kabátot többé nem is vette föl , mert a karmazsin színt nem lehetett kimosni; de viszont az ő emlékéből sem mosódott el —a sárga szín iránt való idegenkedés. A szabadságharcz lezajlása után gyakran emlegette bizalmas rokoni körben, hogy a forradalom alatt sokszor gondolt borzadálylyal a hóhérra, mert gyermekkorában egyszer már szerepet játszott életében a hóhér. Egy alkalommal ugyanis, mikor gyermekéveit Klára nővérénél töltötte, kocsizás közben felborult s kificzamította a nyakát. Ugyanekkor az után haladván a zalaegerszegi hóhér is, midőn ez látta, hogy a fiúnak valami baja esett, oda ment hozzá és — helyre igazította a fejét. — A kritikus napokban — mondá nem egyszer Deák — ez az eset sokszor eszembe jutott, sokszor gondoltam magamban: egyszer már a hóhér helyre igazította kificzamított fejemet, nem tudom, vájjon utoljára is nem a hóhér lesz-e az, aki fejemet majd — kificzamítja! Valami babonás félelem fogta el gyakran erre a gondolatra. De úgy látszik, a hóhér nagyon is helyre tette fejét! Különben a babonás jeleknek, előítéleteknek, jövendölgetéseknek nagy ellensége volt. Mikor egyszer rokonai karácsony éjjel ólmot akartak önteni, lebeszélte őket, hogy ne tegyék. Az ilyen dolog — úgymond — babonássá tesz, vagy aggodalmakba ejt. így volt — mondá — példának okáért szegény Csányi László is, akinek az ólomöntés fiatal korában akasztófát mutatott s egész életében, ha egy-egy fát látott, a mely az ő fantáziájában csak némileg is hasonlított az akasztófához, azt szokta mondani: — Nini! ez a fa is olyan, aminőt nekem az ólomöntés mutatott. És ez a gondolat üldözte őt a gyászos haláláig. Nem házasodott ugyan, de a gyermekeket nagyon szerette. Mikor egyszer Petz Adolfné meglátogatta őt Pesten, magával vitte kis Vilma, leányát is, aki akkor három éves kis aranyfürtű piczi lányka volt. Az «öreg úr» ezt a kis unokahugát elhalmozta gyöngédségeivel; beczézgette, térdén játszadoztatta; azután elvitte a váczi utczába, itt ölbe fogta s úgy mutogatta neki a czifra kirakatokat, azután bevitte a játékos boltokba s vett neki babát, hosszú hajút s játékot annyit, hogy alig találta helyét piczi hugocskája, így vitte végig húgát a váczi utczán. Nagy feltűnést keltett ez utczahosszat s a ki csak látta, megmosolyogta az öreg úr e gyöngédségét. Olyan nyájasan tudott beszélni a gyermekekkel, hogy ezek hamar megszerették, pedig bozontos szemöldöke nem igen mutatott nyájasságra. De szemeiben volt valami bűvölő jóság s hangjában melegsége a szeretetnek. Petz Vilma húga iránt később is gyengéd rokoni szeretettel viseltetett s nagyon tetszett neki, hogy tanítónői pályára készült. — Okosan van, húgom! a pálya bár tövises, de szép! — mondta az öreg úr. Élénk érdeklődéssel kísérte húgának tanulmányait a budai tanítónőképzőben Ekkor volt az, hogy unokahúga megbetegedvén, Petz Adolfnéhoz az itt közlött levelet írta. Unokalága volt az, aki a budai tanítónőképzőből legelőször kilépők közül első nyitott magán leánynevelő-intézetet, jelenleg pedig mint férjezett Vargyas Endréné, győrmegyei kir. tanfelügyelő neje, a győri állami polgári leányiskolának igazgatónője.* Hogy a gyermekek is mennyire szerették őt, mutatja Sibrik Gyuricza kis unokájával való egy esete. Ez a kis fiú, mikor Deák, életének utolsó évében, a Deutsch-villában töltötte a nyarat, folyton ott ődöngött körülötte s ha az öreg úr el-elszundított öreg karos székében, ő figyelmeztette a háznépet: — Csitt! alszik a Deák bácsi. Egyszer borzasztó vihar dühöngött. Dörgött s villámlott s ugyanekkor a szomszéd villába le is ütött a villám. A kis fiú, noha a szobában jelen volt édes atyja és anyja is, oda futott menedéket keresni Deák lábaihoz s átkarolta annak lábait. A nagy hazafi éppen lábaira szenvedett legtöbbet s a kis fiú iszonyú fájdalmakat okozott neki, az által, hogy éppen lábait kulcsolta át. Figyelmeztette is a fiút édes atyja, hogy jöjjön el onnan. — Ne bántsd, — mondá az öreg úr, — a gyermeknek megmondja ösztöne, hol keressen menedéket. A szegények iránt igen adakozó volt. Mikor még az «Angol királynő» szállóban lakott, egyik kéregető a másiknak adta a kilincset. Mikor pedig utolsó éveiben betegessé lett s a nyarat a városligeti nyaralókban töltötte, itt is egymást érték a kéregető levelek s mivel több levélre néha válaszolni is kellett s ő már írni nehezen tudott, Nedeczky Ferike unokahuga volt a levélírója, neki diktálta, a mit íratni akart. Volt rá eset, hogy nem volt több öt forintjánál s ő abból is elküldött hármat s mosolyogva tette vissza tározójába a megmaradt két forintot s két ujját föltartva, nyájas arczczal mutatta, hogy csak annyi pénze maradt. Sokszor figyelmeztette is környezete, hogy jószívűségével vissza is élnek s megcsalják jóhiszeműségét, mert olyanoknak is ad, a kik azt meg sem érdemlik. — Hagyjátok,— mondá. — inkább kapjon 99 érdemetlen, mint ne kapjon a 100-dik, a ki a segélyt igazán megérdemli. Volt neki egy nagyon kedves emléke, egy kis rézpénz alakú Mária-kép. Fölötte nagy kegyeletben tartotta, soha le nem tette; ott lógott egész életében egy kis vékony zsinegen a nyakán. Mint talizmánt, úgy tekintette s vallásos érzületének egyik tanúbizonysága volt ez a kis emlék is. Mert a vallás iránt nagy tisztelettel volt a haza bölcse. Sokszor is mondogatta rokonainak: — A vallás mindenkinek szükséges: nemesíti a szívet s fölemel. Vallásos kegyelettel csüngött azon a kis Mária-képes emléken is. Mikor halálát közeledni érezte s már alig tudott beszélni, oda intette magához Sibrik Antal rokonát s azt mondotta neki: — Kérlek, öcsém, ha majd öltöztetnek s mosdatnak, — ezt a kis emlékképet le ne hadd venni a nyakamról. Nem is vették le. Mikor bonczolták is, gondja volt reá rokonának, hogy az a Mária-képes emlék érintetlenül maradjon. Emlék volt — Klára nénje útján — édes anyjától. Rokonai közül legkitartóbb ápolója volt Kisfaludy Ilka, rokona, a kinek ezért azzal kedveskedett, hogy nevenapjára megajándékozta arczképével, melyet saját maga csinált be rámába s az arczképet fedő durva papirosra már reszkető kezekkel a következő sorokat írta: «Kedves húgomnak Kisfaludy Ilkának névnapi szíves emlékül. 1875-ik évi aug. 17-én. Deák Ferencz». Még egy «szíves» szót is írt a lapra, úgy látszik valamit még akart írni hozzá, de már nem bírta a keze. Télre, halála előtt, Széll Kálmán családi körébe vonult, ahol a leggyengédebb női kezek ápolásában részesült. Állandóan körülötte voltak : özv. Vörösmarty Mihályné s Széll Kálmánná. Mikor agonizált, akkor is gyengéd nőrokoni kezek ápolták. Karosszékében ülve, fejét az előtte térdelő Szabadhegyiné rokona kezébe hajtva, — adta ki nemes lelkét. / ORSZÁG-VILÁG KOLOZSVÁR NAGY NAPJAIBÓL. (Homicskó rajzával.) Tálon túl is sokat olvasott már a közönség Kolozsvár nagy és fényes napjairól, melyek a királyjárás alkalmából virradtak reá. Az «Ország-Világ» rajzokban kívánta emlékét adni a király Kolozsvárit való tartózkodásának, mely sokáig emlékezetes marad még a kolozsváriak szivében. Erdély főurai — 43 an — őseiknek drága ékszerektől ragyogó ruháit öltötték fel magukra, hogy méltó kiséretei szolgálhassanak a legelső magyar embernek .. . S a mesésfényű mágnás-bandérium mellett Erdély szine-javát láttuk összegyűlni Kolozsvárit, bemutatni hódolatukat a királynak. Az egész város lobogó díszben, esténként fénytengerben úszott. Két diadalkapu alatt vonult be a király s az egyiknek, melyen Pannónia szobra nyújtott koszorút az érkezőnek, rajzban be is mutatjuk. Kellemesen lepte meg ő felségét saját szobra is, melyet ditrói márványból faragott Morelli s mely az egyetem udvarán volt fölállítva. Mint rendesen a fényes nagy ünnepségeket, ezeket is népünnep zárta be, melyben Erdély minden vidékének népe képviselve volt saját viseletében. Ezekből is bemutatunk egynéhány alakot, a mint javában járják a tánczot. VALAMIT SÚGOK MAGÁNAK. — Karvaly rajzához. — Az a valami, ha azt fennhangon, szemtől-szembe el lehetne mondani! Nem megy könnyen, a ki mondaná, a közepén megakadna, s a ki meghallgatná, az elején elszaladna. Pedig ez is az is gondolt reá nem egyszer, sokszor feltették magukban, hogy: no, tovább nem várok, holnap megmondom, ami az oldalamat fúrja, ha addig élek is. Eljött a holnap, de a valaminek a megmondása elmaradt. És ez így tartott máig. Ma cselhez folyamodik a titok súgója. Hátha könnyebben megy, ha reá se néz a míg mondja, csak a füleit érinti rebegő ajkaival, s arra bízza azt a régóta rejtegetett, sokszor elárult igen egyszerű titkot, hogy ő szereti, és hogy fogadja el babájának. A LEGBOLDOGABB FÉRJ. (Monolog az életből.) Irta MOLNÁR GYÖRGY. Ligeti rózsás Anti, hintaszékében himbálva magát, illatos cigaretták füstjeinek gyűrűsen lebegő, majd szétfoszló karikái közt, öntelt, boldog feledtség és elhittségben, túláradó gyönyörrel, kárörvendő, kéjes gúnynyal gondolt a boldogtalan, a megcsalatott férjekre , különösen Ákos barátjára, a kit neje már három hó múlva hűtlenül elhagyott, de a kinek Ákos jámbor szívvel megbocsátott, visszafogadott és a ki a második periódusú három hó múlva ismét elszökött előbbi csábítója karjaiba, mert a kedves kis menyecske nem bírta elviselni Ákosának szemrehányó tekintetét. Ligeti rózsás Anti másként intézte az ő házasságát, s ebbeli sikerének örömében, (bár ő is idő előtt) végtelenül betelt boldog szívvel és lélekkel kacsagott a mások baján, s kéjjel éldelgett a maga szerencséjén. — Férj vagyok ! — szólt az édes meggyőződés boldogságának biztos, örömteli hangján, végig terülve a hintaszékben és egymásután három karikát füstölt a szalon ablakán ki a virágos kertbe, hol az ő kedves Piroskája a rózsákat gondozta, a bokros salátákról sem feledkezvén meg, Antikájának a rántott csirkéhez. — Igen is férj . . . férj, — folytatá tovább, mindig nagyobb áradozással, egyet egyet hamis önteltséggel kacsintván is hozzá, no meg hangosakat nevetve, — még pedig a férjek boldog, a legboldogabb fajtájából! Pompásan eltaláltam ezt a házasságot, — meditált tovább, mindig gyorsabban, mindig csiklandozóbb örömmel, néha föl is ugorva a hinta székéből, hogy a titkoló örömben körül fusson puha szőnyeges szobájának falai közt. Mert a házasság is lutri, mint minden e világon, — felelte eszével szívének. — én ambóra tettem és ternó, kvaternó... ah... kvint ternó lett belőle! 1887