Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1887-10-08 / 41. szám

662 A sárga színt egész életében nem szerette. Ez az idegenkedése még gyermekkorából datá­lódott. Volt neki ugyanis gyerekkorában egy igen szép sárga kabátja. Mivel azonban pajtásai ki­nevették benne, nagyon zokon esett neki, tehát fogta magát, felmászott egy fekete szederfára s kabátját bemázolta szeder­lével, de ekkor meg épen azért nem viselhette, mert pajtásai még jobban kinevették volna a még furcsább kabátban. A kabátot többé nem is vette föl , mert a karmazsin színt nem lehetett kimosni; de viszont az ő­ emlékéből sem mosódott el —­a sárga szín iránt való idegenkedés.­ A szabadságharcz lezajlása után gyakran em­legette bizalmas rokoni körben, hogy a forrada­lom alatt sokszor gondolt borzadálylyal­­ a hóhérra­, mert gyermekkorában egyszer már sze­repet játszott életében a hóhér. Egy alkalommal ugyanis, mikor gyermekéveit Klára nővérénél töltötte, kocsizás közben fel­borult s kificzamította a nyakát. Ugyanekkor az után haladván a zala­eger­­szegi hóhér is, midőn ez látta, hogy a fiúnak valami baja esett, oda ment hozzá és — helyre igazította a fejét. — A kritikus napokban — mondá nem egy­szer Deák — ez az eset sokszor eszembe jutott, sokszor gondoltam magamban: egyszer már a hóhér helyre igazította kificzamított fejemet, nem tudom, vájjon utoljára is nem a hóhér lesz-e az, a­ki fejemet majd — kificzamítja! Valami babonás félelem fogta el gyakran erre a gondolatra. De úgy látszik, a hóhér nagyon is helyre tette fejét! Különben a babonás jeleknek, előítéleteknek, jövendölgetéseknek nagy ellensége volt. Mikor egyszer rokonai karácsony éjjel ólmot akartak önteni, lebeszélte őket, hogy ne tegyék. Az ilyen dolog — úgymond — babonássá tesz, vagy aggodalmakba ejt. így volt — mondá — példának okáért sze­gény Csányi László is, a­kinek az ólom­öntés fiatal korában akasztófát mutatott s egész éle­tében, ha egy-egy fát látott, a mely az ő fantá­ziájában csak némileg is hasonlított az akasztó­fához, azt szokta mondani: — Nini! ez a fa is olyan, a­minőt nekem az ólom­öntés mutatott. És ez a gondolat üldözte őt a gyászos ha­láláig. Nem házasodott ugyan, de a gyermekeket nagyon szerette. Mi­kor egyszer Petz Adolfné meglátogatta őt Pesten, magával vitte kis Vilma, leányát is, a­ki akkor három éves kis aranyfürtű piczi lányka volt. Az «öreg úr» ezt a kis unokahugát elhalmozta gyöngédségeivel; beczézgette, térdén játszadoz­­tatta; azután elvitte a váczi­ utczába, itt ölbe fogta s úgy mutogatta neki a czifra kirakatokat, azután bevitte a játékos boltokba s vett neki babát, hosszú hajút s játékot annyit, hogy alig találta helyét piczi hugocskája, így vitte végig húgát a váczi­ utczán. Nagy feltűnést keltett ez utczahosszat s a ki csak látta, megmosolyogta az öreg úr e gyöngédségét. Olyan nyájasan tudott beszélni a gyerme­kekkel, hogy ezek hamar megszerették, pedig bozontos szemöldöke nem igen mutatott nyájas­ságra. De szemeiben volt valami bűvölő jóság s hangjában melegsége a szeretetnek. Petz Vilma húga iránt később is gyengéd rokoni szeretettel viseltetett s nagyon tetszett neki, hogy tanítónői pályára készült. — Okosan van, húgom! a pálya bár tövises, de szép! — mondta az öreg úr. Élénk érdeklődéssel kísérte húgának tanul­mányait a budai tanítónőképzőben Ekkor volt az, hogy unokahúga megbetegedvén, Petz Adolf­­néhoz az itt közlött levelet írta. Unokalága volt az, a­ki a budai tanítónő­képzőből legelőször kilépők közül első nyitott magán leánynevelő-intézetet, jelenleg pedig mint férjezett Vargyas Endréné, győrmegyei kir. tan­­felügyelő neje, a győri állami polgári leányisko­lának igazgatónője.* Hogy a gyermekek is mennyire szerették őt, mutatja S­ibrik Gyuricza kis unokájával való egy esete. Ez a kis fiú, mikor Deák, életének utolsó évében, a Deutsch-villában töltötte a nyarat, folyton ott ődöngött körülötte s ha az öreg úr el-elszundított öreg karos székében, ő figyel­meztette a háznépet: — Csitt! alszik a Deák bácsi. Egyszer borzasztó vihar dühöngött. Dörgött s villámlott s ugyanekkor a szomszéd villába le is ütött a villám. A kis fiú, noha a szobában jelen volt édes atyja és anyja is, oda futott menedéket keresni Deák lábaihoz s átkarolta annak lábait. A nagy hazafi éppen lábaira szen­vedett legtöbbet s a kis fiú iszonyú fájdalmakat okozott neki, az által, hogy éppen lábait kul­csolta át. Figyelmeztette is a fiút édes atyja, hogy jöjjön el onnan. — Ne bántsd, — mondá az öreg úr, — a gyermeknek megmondja ösztöne, hol keressen menedéket. A szegények iránt igen adakozó volt. Mikor még az «Angol királynő» szállóban lakott, egyik kéregető a másiknak adta a kilincset. Mikor pedig utolsó éveiben betegessé lett s a nyarat a városligeti nyaralókban töltötte, itt is egymást érték a kéregető levelek s mivel több levélre néha válaszolni is kellett s ő már írni nehezen tudott, Nedeczky Ferike unokahuga volt a levélírója, neki diktálta, a mit íratni akart. Volt rá eset, hogy nem volt több öt forint­jánál s ő abból is elküldött hármat s mosolyogva tette vissza tározójába a megmaradt két forintot s két ujját föltartva, nyájas arczczal mutatta, hogy csak annyi pénze maradt. Sokszor figyelmeztette is környezete, hogy jószívűségével vissza is élnek s megcsalják jó­hiszeműségét, mert olyanoknak is ad, a kik azt meg sem érdemlik. — Hagyjátok,­­— mondá. — inkább kapjon 99 érdemetlen, mint ne kapjon a 100-dik, a ki a segélyt igazán megérdemli. Volt neki egy nagyon kedves emléke, egy kis rézpénz alakú­­ Már­ia-kép. Fölötte nagy kegyeletben tartotta, soha le nem tette; ott ló­gott egész életében egy kis vékony zsinegen a nyakán. Mint talizmánt, úgy tekintette s vallá­sos érzületének egyik tanúbizonysága volt ez a kis emlék is. Mert a vallás iránt nagy tisztelettel volt a haza bölcse. Sokszor is mondogatta rokonainak: — A vallás mindenkinek szükséges: nemesíti a szívet s fölemel. Vallásos kegyelettel csüngött azon a kis Mária-képes emléken is. Mikor halálát közeledni érezte s már alig tudott beszélni, oda intette magához Sibrik Antal rokonát s azt mondotta neki: — Kérlek, öcsém, ha majd öltöztetnek s mos­datnak, — ezt a kis emlék­képet le ne hadd venni a nyakamról. Nem is vették le. Mikor bonczolták is, gondja volt reá rokoná­nak, hogy az a Mária-képes emlék érintetlenül maradjon. Emlék volt — Klára nénje útján — édes anyjától.­­ Rokonai közül legkitartóbb ápolója volt Kis­faludy Ilka, rokona, a kinek ezért azzal kedves­kedett, hogy nevenapjára megajándékozta arcz­­képével, melyet saját maga csinált be rámába s az arczképet fedő durva papirosra már reszkető kezekkel a következő sorokat írta: «Kedves húgomnak Kisfaludy Ilkának név­napi szíves emlékül. 1875-ik évi aug. 17-én. Deák Ferencz». Még egy «szíves» szót is írt a lapra, úgy látszik valamit még akart írni hozzá, de már nem bírta a keze. Télre, halála előtt, Széll Kálmán családi körébe vonult, a­hol a leggyengédebb női kezek ápolá­sában részesült. Állandóan körülötte voltak : özv. Vörösmarty Mihályné s Széll Kálmánná. Mikor agonizált, akkor is gyengéd nőrokoni kezek ápolták. Karosszékében ülve, fejét az előtte térdelő Sza­badhegy­iné rokona kezébe hajtva, — adta ki nemes lelkét. /­ ORSZÁG-VILÁG KOLOZSVÁR NAGY NAPJAIBÓL. (Homicskó rajzával.) Tálon túl is sokat olvasott már a közönség Kolozsvár nagy és fényes napjairól, melyek a királyjárás alkalmából virradtak reá. Az «Ország-Világ» rajzokban kívánta emlé­két adni a király Kolozsvárit való tartózkodásának, mely sokáig emlékezetes marad még a kolozsváriak szivében. Erdély főurai — 43 an — őseiknek drága ékszerektől ragyogó ruháit öltötték fel magukra, hogy méltó kiséretei szol­gálhassanak a legelső magyar embernek .. . S a mesés­­fényű mágnás-bandérium mellett Erdély szine-javát láttuk összegyűlni Kolozsvárit, bemutatni hódolatukat a királynak. Az egész város lobogó díszben, esténként fénytengerben úszott. Két diadalkapu alatt vonult be a király s az egyiknek, melyen Pannónia szobra nyújtott koszorút az érkezőnek, rajzban be is mutatjuk. Kellemesen lepte meg ő felségét saját szobra is, melyet ditrói márványból fara­gott Morelli s mely az egyetem udvarán volt fölállítva. Mint rendesen a fényes nagy ünnepségeket, ezeket is nép­­ünnep zárta be, melyben Erdély minden vidékének népe képviselve volt saját viseletében. Ezekből is bemutatunk egynéhány alakot, a mint javában járják a t­ánczot. VALAMIT SÚGOK MAGÁNAK. — Karvaly rajzához. — Az a valami, ha azt fennhangon, szemtől-szembe el lehetne mondani! Nem megy könnyen, a ki mondaná, a közepén megakadna, s a ki meghallgatná, az elején elsza­ladna. Pedig ez is az is gondolt reá nem egyszer, sok­szor feltették magukban, hogy: no, tovább nem várok, holnap megmondom, a­mi az oldalamat fúrja, ha addig élek is. Eljött a holnap, de a valaminek a megmondása elmaradt. És ez így tartott máig. Ma cselhez folyamodik a titok súgója. Hátha könnyebben megy, ha reá se néz a míg mondja, csak a füleit érinti rebegő ajkaival, s arra bízza azt a régóta rejtegetett, sokszor elárult igen egy­szerű titkot, hogy ő szereti, és hogy fogadja el babá­jának. A LEGBOLDOGABB FÉRJ. (Monolog az életből.) Irta MOLNÁR GYÖRGY. Ligeti rózsás Anti, hintaszékében himbálva magát, illatos cigaretták füstjeinek gyűrűsen le­begő, majd szétfoszló karikái közt, öntelt, boldog feledtség és elhittségben, túláradó gyönyörrel, kárörvendő, kéjes gúnynyal gondolt a boldogta­lan, a megcsalatott férjekre , különösen Ákos ba­rátjára, a kit neje már három hó múlva hűtlenül elhagyott, de a kinek Ákos jámbor szívvel meg­bocsátott, visszafogadott és a ki a második pe­­riódusú három hó múlva ismét elszökött előbbi csábítója karjaiba, mert a kedves kis menyecske nem bírta elviselni Ákosának szemrehányó tekin­tetét. Ligeti rózsás Anti másként intézte az ő há­zasságát, s ebbeli sikerének örömében, (bár ő is idő előtt) végtelenül betelt boldog szívvel és lélekkel kacsagott a mások baján, s kéjjel éldel­­gett a maga szerencséjén. — Férj vagyok ! — szólt az édes meggyőző­dés boldogságának biztos, örömteli hangján, végig terülve a hintaszékben és egymásután három karikát füstölt a szalon ablakán ki a virágos kertbe, hol az ő kedves Piroskája a rózsákat gondozta, a bokros salátákról sem feledkezvén meg, Antikájának a rántott csirkéhez. — Igen is férj . . . férj, — folytatá tovább, mindig na­gyobb áradozással, egyet egyet hamis önteltség­gel kacsintván is hozzá, no meg hangosakat ne­vetve, — még pedig a férjek boldog, a legbol­dogabb fajtájából! Pompásan eltaláltam ezt a házasságot, — meditált tovább, mindig gyorsab­ban, mindig csiklandozóbb örömmel, néha föl is ugorva a hinta székéből, hogy a titkoló öröm­ben körül fusson puha szőnyeges szobájának falai közt. Mert a házasság is lutri, mint minden e világon, — felelte eszével szívének. — én am­­bóra tettem és ternó, kvaternó... ah... kvint ternó lett belőle! 1887

Next