Ország-Világ, 1892 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1892-07-02 / 27. szám

430 ORSZAG-VILAG 1892 — De ha nem akarok. Ha nem tudok akarni! Hagyjon nekem békét Azt irom meg, a mi a szí­vemben van. Nem tudok visszavonulni a kulisszák mögé s onnan dirigálni, mint a bábszínház alak­jait. Van egy müalakom. Kétségkívül meg fogom írni. Csakhogy önnek nincs színésznője, a ki el tudná énekelni. — Oh, oh! — Nincs. És addig nem adom oda a müvemet, ha kész lesz is, míg nem kapok arra való színész­nőt. Magam fogok keresni. — Keressen hát, a jó ég áldja meg! Lekötelez vele. Csak írja meg az operát. És keressen, ke­ressen ... — De nem fogok találni. Előre mondhatom, hogy nem találok... Van még egy negyedórái ideje? — Akár egész óra, ha az új dalműről van szó. — Hallgassa meg. Leült a zongorához s eljátszott egy nyitányt. Az igazgató hátravonult a pamlagra, hasára tette összefont kezét és behunyta szemét, hogy semmi se zavarja a hallgatásban. — Ez a nyitány. — Fölséges. A Varázs-fuvola százszor ment. Ez elmegy kétszázszor. — Boldog ember! Azt hiszi? — Tudom. — Csalódik. A Varázs-fuvola a fülnek volt Írva. Ez pedig még meg sincs Írva. A nyitány egészen önálló. Meglehet, hogy mást készítek az operához, ha készen lesz. A mit most játszottam, az váz­lata az eszméimnek; de nincs kidolgozva, nincs rendezve. Én nem merek hozzáfogni, mert félek, hogy nem fogják megérteni. A szolga belépett. — A grófnő inasa volt itt, — monda. — Ezt a levelet hozta és az úr köpönyegét. — Majd meglátom, mit csinálok, — szólt a zeneköltö. — Holnap vagy. holnapután meglátoga­tom. Most izgatott vagyok. Bocsánat! Isten önnel! — Isten vele. Ne feledkezzék meg rólam. — Nem, nem. Az igazgató elégedetlenül távozott. Megszokta már a művészek szeszélyeit; de ennyire senki sem feszítette kínpadra türelmességét. Morogva ment le a lépcsőn. A művésznek kiment az eszeböl, mihelyt betette az ajtót maga után. Izgatottan bontotta fel a leve­let. Teréz irta. «Kedves mester!...» Kedves! Ha valóban az lenne. Szólásforma, semmi egyéb. Mint mikor azt mondják: nagy tehetség, lángész és nem tudják, mit jelent. «Kedves mester! Nálunk felejtő köpenyegét. Aggódtam, nem hül-e meg az úton ? Tegnap rögtön utána küldöttem, de az inas nem találta otthon. Remélem, nem hült meg miattam ? Nem várhatom be, míg maga jön érte, mert aggó­dom egészségéért. Mondja el ma, nem ártott-e meg tegnap elfeledkezése ?» Ö tehát nem haragszik. Mert akkor nem hívná, hogy ma is látogassa meg. Egészen más levéltől tartott, a melyben felmondják neki a barátságot, a leczkéket; mert hiába nagy művész, nagy költő, megfeledkezett az illendőségről, s ezt nem szok­ták megtorlatlanul hagyni. Igaz, hogy neki sok szabad, de mégsem minden. Teréz aligha szólt anyjának. Meg akarta kímélni a kellemetlen összeszólakozástól. Beismeri, hogy ö volt oka az illetlenségnek. Mert a művésznek is van büszkesége, mely sok tekintetben kényesebb a rang büszkeségénél. A nagy tömeg nem érzi, nem fogja föl ezt; a közönségesnek mértékével méri a íöléje emelkedő szellemeket. Teréz kiválik a tömegből. Mert müvész-lélek. Eszmény. És rá nézve mindig az marad. A sors olyan környezetbe helyezte, a hová egy szegény költőt nem fogadnak be. A grófkisasszonynak bol­dogtalansága lenne, ha megértené a troubadourt. Nem lehetnének sohasem egymásé. Az egyik fenn van a körülfalazott vártoronyban, szokások és ha­gyományok csapatai őrzik; a lantos lenn jár a földön és nem emelkedhetik föl a sziklavárba. Ezerek éneklik dalait, de nem segítenének neki, hogy felhatoljon a torony ablakáig, kinevetnék szánalom nélkül, ha lezuhanna onnan s összetörné magát. Leült megint a zongorához. Eljátszotta ismét a nyitányt, melyet az igazgatónak mutatott be az imént. Önálló műnek szánta, mely nem egyéb, mint eszméinek képe. Csak azután jutott eszébe, hogy nyitánya lehetne megígért operájának. Ugyanezek a gondolatok domborodnak ki abban. Egy női alak lelki harcza. Egy húsból-vérböl való alaké, de a kinek érzése, gondolatköre merő idealizmus. A lo­vagkor regél ilyen nőről: de soha sem volt, nincs a valóságban. Átnézte a vázlatos partitúrát. A külső lapnak még nem volt czíme. Regényes név kell rá, ha nem is ábrándos. Leonóra. A mint kimondá e nevet, Teréz alakja emelke­dett föl előtte. Igen, ö az. 0 lehetne az. De nem szabad, hogy az legyen. Az igazi, a képzelt Leonóra. — Meg fogom írni az operát — mondá eltökél­ten. Meg fogom Írni. Az óra elérkezett, hogy a grófékhoz kellett mennie. Útja a színház előtt viszi. Bemegy az igazgató­hoz. Ott van irodájában. El van ragadtatva, mikor megjelenni látja. Jó jel. Megörvendezik, mikor hallja: megcsinálom az operát. Csak rajta! rajta! Azt már nem ígérheti meg a szerző, hogy mikor. Nagy harcz tusukodik lelkében. Nem számíthatja ki, melyik erő lesz a győztes. De a dalmű meg lesz. Az egész világ fog beszélni róla. Teréz grófnő nyájasan fogadja. Barátságosan megrázza kezét. A tegnap történteket lehetetlen említés nélkül hagynia, de finoman elsíklik a kel­lemetlen körülmény fölött. Arra szegezi Lajos figyelmét, a mi különösen és kellemesen érdekli, hogy megfeledkezzék arról, a mi mind a kettőjük­nek rosszúl esnék. — Játszottam a szonátát — mondá. — Úgy, a hogy mutattam ? — kérdé a művész önelégülten. — Úgy. Próbáltam. Nem felejtettem el semmit sem az ön magyarázatából. De még sem ment. — Nem? — Bocsásson meg. De nem tehetek róla. Erő­sebb lélek kell hozzá, mint az enyém. Oh, külön­ben nincs olyan gyönge lelkem ; meg tudnám mu­tatni, ha arra kerülne a sor. Talán lesz alkalmam, hogy bebizonyítsam. Talán erősebb, mint akárhány férfi lélek. De nincs elég hatalma a romboló szen­vedély kifejezésére. És abban a darabban az nyi­latkozik ; az én fölfogásom szerint. Annak értel­mezésére pedig férfi-lélek kell. — Tehát a férfi rombol ? — Rendszerint. — Hátha éppen a nők rombolják szét a legtöbb boldogságot ? • — Csak úgy, ha a férfiak adják az eszközt kezükbe. Ellenkező esetben mindig a nő gyógyítja a sebet, melyet a férfi vág. Nem csupán a csata- mezőn, nem csupán fegyverrel. Azt hiszem, ön éppen úgy tudna rombolni, dúlni, mint általában a férfiak. — Nem tagadom. — Osszerombolhatná saját és más boldogságát’ Például tegnap. — Ne említse, kérem. — Elrohan egy szál kabátban, a hideg, viharos szélben. Az ön egészsége nem saját magáé: az egész müveit világé. — Túlbecsül, grófnő! — Nem tudom önt eléggé becsülni. A rajongás hangján mondá e szavakat, melyek­ben nem volt semmi tettetés. Arcza, szeme őszin­teségtől sugárzott. A dalköltö szeretett volna letérdelni előtte, hogy megcsókolja ruhája szegélyét. Soha nem érzett gyönyör pezsdült ereiben. Ez a szó majdnem úgy hangzott, mint a szerelmi vallomás. Imádat lehet rá a válasz csupán. A grófné lépett a szobába. Talán megsokalta a hosszantartó beszélgetést, melynek egyes hangjai áthatoltak hozzája. Bármint tisztelte a művészt, kiért rajongtak Bécs főúri házaiban, még sem szerette volna, ha nagyon bizalmas lesz a gróf- kisasszonynyal. — Nem játszanak ? — kérdé figyelmeztető hangon. — Azonnal, mamám; — felelt Teréz s molősz- kálni kezdett a hangjegyek közt. A művész igyekezett elpalástolni zavarodottságát. — Egy kis vitánk volt, — mondá. — Ugyan ! — szólt rá Teréz szemrehányó tekin­tet kíséretében. — És mi az ? — kérdé az anya. — Eltért a fölfogásunk az egyik darab fölött. — S azt ön bizonyára jobban tudhatja, mint leányom. De nem is czélja az oktatásnak, hogy mesterré nevelje. Ismerőseink el vannak telve leá­nyom dicséretével. Nem ámittatnám el magamat, meg lehet győződve, ha nem értenék annyit a zenéhez, hogy megítélhessem : mennyiben van iga­zuk. Látom, hogy jól játszik a gyermek... — Kitűnően, — vágott közbe a művész. —- Nem tartom azonban szükségesnek, hogy minden gondját, idejét, becsvágyát a zene foglalja el. Neki más czélja van, nem a zene. A művész elfintorította arczát, a mint szokása volt. Nem bánta, ha a grófnéval beszél is, ránézve nem birt kötelező erővel semmiféle etiquette-sza- bály. hátracsapta kezét s járkálni kezdett a szo­bában. A grófné észrevette idegességét, s leakarta csil­lapítani. — Ez az ember uralkodik fölöttünk — gondolá, ajkát összeránczolva. — Nem merünk versengeni vele. Szemében van-e, vagy miben, de démoni hatalommal művelhet mindent, a minek tizedrészét se engednök meg másnak. Parancsol s mi engedel­meskedünk. Odafordult Lajoshoz. — Kedves uram! — Nos? — szólt vissza a művész. — Méltóz- tatik ? — Kedves barátom! Ön mester. De leányom sohasem lesz az. Mért akarja, — bocsánat, hogy így vélekedem, — mért akarja mesterré nevelni, mikor neki nem kenyere? — Nem ? — szólt elnyújtva a művész. — Természetes, hogy nem. — Természetes, természetes... Most nem. De lehet. A grófné nevetett. Teréz pedig félrehuzódott az ablakba s nézte titkon fiatal tanítóját. Ma külö­nösen csinos volt. Kerek fejét érdekessé tette tor- zon-borz haja. Szeme ragyogott, mint egy pár fekete gyémánt. Nem viselte a feszes, hajporos czopfot, mely már maga megkötni látszott minden szabad gondolatot. Nem adott semmit sem a diva-

Next

/
Thumbnails
Contents