Ország-Világ, 1892 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1892-07-02 / 27. szám
430 — De ha nem akarok. Ha nem tudok akarni! Hagyjon nekem békét Azt írom meg, ami a szívemben van. Nem tudok visszavonulni a kulisszák mögé s onnan dirigálni, mint a bábszínház alakjait. Van egy műalakom. Kétségkívül meg fogom írni. Csakhogy önnek nincs színésznője, aki el tudná énekelni. — Oh, oh! — Nincs. És addig nem adom oda a művemet, ha kész lesz is, míg nem kapok arra való színésznőt. Magam fogok keresni. — Keressen hát, a jó ég áldja meg! Lekötelez vele. Csak írja meg az operát. És keressen, keressen ... — De nem fogok találni. Előre mondhatom, hogy nem találok... Van még egy negyedórás ideje? — Akár egész óra, ha az új dalműről van szó. — Hallgassa meg. Leült a zongorához s eljátszott egy nyitányt. Az igazgató hátravonult a pamlagra, hasára tette összefont kezét és behunyta szemét, hogy semmi se zavarja a hallgatásban. — Ez a nyitány. — Fölséges. A Varázs-fuvola százszor ment. Ez elmegy kétszázszor. — Boldog ember! Azt hiszi? — Tudom. — Csalódik. A Varázs-fuvola a fülnek volt írva. Ez pedig még meg sincs írva. A nyitány egészen önálló. Meglehet, hogy mást készítek az operához, ha készen lesz. Amit most játszottam, az vázlata az eszméimnek, de nincs kidolgozva, nincs rendezve. Én nem merek hozzáfogni, mert félek, hogy nem fogják megérteni. A szolga belépett. — A grófnő inasa volt itt, — monda. — Ezt a levelet hozta és az úr köpönyegét. — Majd meglátom, mit csinálok, — szólt a zeneköltő. — Holnap vagy, holnapután meglátogatom. Most izgatott vagyok. Bocsánat! Isten önnel! — Isten vele. Ne feledkezzék meg rólam. — Nem, nem. Az igazgató elégedetlenül távozott. Megszokta már a művészek szeszélyeit, de ennyire senki sem feszítette kínpadra türelmességét. Morogva ment le a lépcsőn. A művésznek kiment az eszéből, mihelyt betette az ajtót maga után. Izgatottan bontotta fel a levelet. Teréz írta: «Kedves mester!...» Kedves! Ha valóban az lenne. Szólásforma, semmi egyéb. Mint mikor azt mondják: nagy tehetség, lángész és nem tudják, mit jelent. «Kedves mester! Nálunk felejtő köpenyegét. Aggódtam, nem hal-e meg az úton ? Tegnap rögtön utána küldöttem, de az inas nem találta otthon. Remélem, nem halt meg miattam ? Nem várhatom be, míg maga jön érte, mert aggódom egészségéért. Mondja el ma, nem ártott-e meg tegnap elfeledkezése ?» Ő tehát nem haragszik. Mert akkor nem hívná, hogy ma is látogassa meg. Egészen más levéltől tartott, amelyben felmondják neki a barátságot, a leczkéket, mert hiába nagy művész, nagy költő, megfeledkezett az illendőségről, s ezt nem szokták megtorlatlanul hagyni. Igaz, hogy neki sok szabad, de mégsem minden. Teréz aligha szólt anyjának. Meg akarta kímélni a kellemetlen összeszórakozástól. Beismeri, hogy ő volt oka az illetlenségnek. Mert a művésznek is van büszkesége, mely sok tekintetben kényesebb a rang büszkeségénél. A nagy tömeg nem érzi, nem fogja föl ezt; a közönségesnek mértékével méri a föléje emelkedő szellemeket. Teréz kiválik a tömegből. Mert művész-lélek. Eszmény. És rá nézve mindig az marad. A sors olyan környezetbe helyezte, ahová egy szegény költőt nem fogadnak be. A grófkisasszonynak boldogtalansága lenne, ha megértené a troubadourt. Nem lehetnének sohasem egymásé. Az egyik fenn van a körülfalazott vártoronyban, szokások és hagyományok csapatai őrzik, a lantos lenn jár a földön és nem emelkedhetik föl a sziklavárba. Ezerek éneklik dalait, de nem segítenének neki, hogy felhatoljon a torony ablakáig, kinevetnék szánalom nélkül, ha lezuhanna onnan s összetörné magát. Leült megint a zongorához. Eljátszotta ismét a nyitányt, melyet az igazgatónak mutatott be az imént. Önálló műnek szánta, mely nem egyéb, mint eszméinek képe. Csak azután jutott eszébe, hogy nyitánya lehetne megígért operájának. Ugyanezek a gondolatok domborodnak ki abban. Egy női alak lelki harcza. Egy húsból-vérből való alaké, de a kinek érzése, gondolatköre merő idealizmus. A lovagkor regél ilyen nőről, de soha sem volt, nincs a valóságban. Átnézte a vázlatos partitúrát. A külső lapnak még nem volt czíme. Regényes név kell rá, ha nem is ábrándos. Leonóra. Amint kimondá e nevet, Teréz alakja emelkedett föl előtte. Igen, ő az. Ő lehetne az. De nem szabad, hogy az legyen. Az igazi, a képzelt Leonóra. — Meg fogom írni az operát — mondá eltökélten. Meg fogom írni. Az óra elérkezett, hogy a grófékhoz kellett mennie. Útja a színház előtt viszi. Bemegy az igazgatóhoz. Ott van irodájában. El van ragadtatva, mikor megjelenni látja. Jó jel. Megörvendezik, mikor hallja: megcsinálom az operát. Csak rajta rajta! Azt már nem ígérheti meg a szerző, hogy mikor. Nagy harcz tusakodik lelkében. Nem számíthatja ki, melyik erő lesz a győztes. De a dalmű meg lesz. Az egész világ fog beszélni róla. Teréz grófnő nyájasan fogadja. Barátságosan megrázza kezét. A tegnap történteket lehetetlen említés nélkül hagynia, de finoman elsiklik a kellemetlen körülmény fölött. Arra szegezi Lajos figyelmét, a mi különösen és kellemesen érdekli, hogy megfeledkezzék arról, a mi mind a kettőjüknek rosszul esnék. — Játszottam a szonátát — mondá. — Úgy, ahogy mutattam ? — kérdé a művész önelégülten. — Úgy. Próbáltam. Nem felejtettem el semmit sem az ön magyarázatából. De még sem ment. — Nem? — Bocsásson meg. De nem tehetek róla. Erősebb lélek kell hozzá, mint az enyém. Oh, különben nincs olyan gyönge lelkem , meg tudnám mutatni, ha arra kerülne a sor. Talán lesz alkalmam, hogy bebizonyítsam. Talán erősebb, mint akárhány férfi lélek. De nincs elég hatalma a romboló szenvedély kifejezésére. És abban a darabban az nyilatkozik , az én fölfogásom szerint. Annak értelmezésére pedig férfi lélek kell. — Tehát a férfi rombol ? — Rendszerint. — Hátha éppen a nők rombolják szét a legtöbb boldogságot ? • — Csak úgy, ha a férfiak adják az eszközt kezükbe. Ellenkező esetben mindig a nő gyógyítja a sebet, melyet a férfi vág. Nem csupán a csatamezőn, nem csupán fegyverrel. Azt hiszem, ön éppen úgy tudna rombolni, dúlni, mint általában a férfiak. — Nem tagadom. — Összerombolhatná saját és más boldogságát. Például tegnap. — Ne említse, kérem. — Elrohan egy szál kabátban, a hideg, viharos szélben. Az ön egészsége nem saját magáé: az egész művelt világé. — Túlbecsül, grófnő! — Nem tudom önt eléggé becsülni. A rajongás hangján mondo e szavakat, melyekben nem volt semmi tettetés. Arcza, szeme őszinteségtől sugárzott. A dalköltő szeretett volna letérdelni előtte, hogy megcsókolja ruhája szegélyét. Soha nem érzett gyönyör pezsdült ereiben. Ez a szó majdnem úgy hangzott, mint a szerelmi vallomás. Imádat lehet rá a válasz csupán. A grófné lépett a szobába. Talán megsokalta a hosszantartó beszélgetést, melynek egyes hangjai áthatoltak hozzája. Bármint tisztelte a művészt, kiért rajongtak Bécs főúri házaiban, mégsem szerette volna, ha nagyon bizalmas lesz a grófkisasszonynyal. — Nem játszanak ? — kérdé figyelmeztető hangon. — Azonnal, mamám. — felelt Teréz s moleszkálni kezdett a hangjegyek közt. A művész igyekezett elpalástolni zavarodottságát. — Egy kis vitánk volt, — mondá. — Ugyan ! — szólt rá Teréz szemrehányó tekintet kíséretében. — És mi az ? — kérdé az anya. — Eltért a fölfogásunk az egyik darab fölött. — S azt ön bizonyára jobban tudhatja, mint leányom. De nem is czélja az oktatásnak, hogy mesterré nevelje. Ismerőseink el vannak telve leányom dicséretével. Nem ámíttatnám el magamat, meg lehet győződve, ha nem értenék annyit a zenéhez, hogy megítélhessem , mennyiben van igazuk. Látom, hogy jól játszik a gyermek... — Kitűnően, — vágott közbe a művész. — Nem tartom azonban szükségesnek, hogy minden gondját, idejét, becsvágyát a zene foglalja el. Neki más czélja van, nem a zene. A művész elfintorította arczát, amint szokása volt. Nem bánta, ha a grófnéval beszél is, ránézve nem birt kötelező erővel semmiféle etiquette-szabály, hátracsapta kezét s járkálni kezdett a szobában. A grófné észrevette idegességét, s le akarta csillapítani. — Ez az ember uralkodik fölöttünk — gondolá, ajkát összeránczolva. — Nem merünk versengeni vele. Szemében van-e, vagy miben, de démoni hatalommal művelhet mindent, a minek tizedrészét se engednék meg másnak. Parancsol s mi engedelmeskedünk. Odafordult Lajoshoz. — Kedves uram! — Nos? — szólt vissza a művész. — Méltóztatik ? — Kedves barátom! Ön mester. De leányom sohasem lesz az. Mért akarja, — bocsánat, hogy így vélekedem, — mért akarja mesterré nevelni, mikor neki nem kenyere? — Nem ? — szólt elnyújtva a művész. — Természetes, hogy nem. — Természetes, természetes... Most nem. De lehet. A grófné nevetett. Teréz pedig félrehúzódott az ablakba s nézte titkon fiatal tanítóját. Ma különösen csinos volt. Kerek fejét érdekessé tette torzon-borz haja. Szeme ragyogott, mint egy pár fekete gyémánt. Nem viselte a feszes, hajporos czopfot, mely már maga megkötni látszott minden szabad gondolatot. Nem adott semmit sem a diva- ORSZAG-VILAG 1892