Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1920-11-21 / 47. szám
558 ANDRÁSSY GyULA GRÓF »DIPLOMÁCIA ÉS VILÁGHÁBORÚ” (Légrády Testvérek kiadása, Budapest, 1920.) IV kevés munka tarthat oly osztatlan érdeklődésre számot ez országban, de még túl a határon is, mint gróf Andrássy Gyula most megjelent könyve. A külpolitika, diplomácia útvesztőiben biztosabb, tapasztaltabb vezetőt aligha találhatnánk nála, a világháborúról pedig illetékesen kevesen nyilatkozhatnának úgy, mint ő, kinek megadatott, hogy annak minden rejtelmeibe beletekinthessen. Nevelése, végzett tanulmányai, környezete s főleg hatalmas összeköttetései révén oly alapos tudással és az ítéletnek oly készségével rendelkezik, mely minden szavának feltétlen súlyt kölcsönöz. Eddigi felszólalásai, röpiratai, cikkei is mind a szenzáció erejével hatottak, de mostani munkája ezeket messze túlszárnyalva, oly szövémeket gyújt, melynek fényénél sok minden világossá válik, ami eddig érthetetlen volt előttünk. Ez a könyve nemcsak hű tükre a világháború kibontakozásának, de Magyarország szerepét is teljes mivoltában állítja a világ elé, megdöntve ezzel azt a tengernyi rágalmat, melyet ellenségeink, s főleg éhes szomszédaink szórtak reánk a békekötésnél, hogy így még jobban gúzsba köthessenek s rabló szándékaikat könnyebben érvényesíthessék. Könyve három részre oszlik. Az elsőben a háborúban való részvételünk okait, a háborúért való felelősséget és az entente diplomáciájának fölényét, a második részben külpolitikai és katonai hibáinkat, végül a harmadikban az 1918. évi forradalom előzményeit, rövid külügyminiszteri ténykedését s végül a polgári és szovjet köztársaság keletkezését, ténykedését és összeomlását tárgyalja. Minden egyes államnak több, alaposabb oka volt a háborúra, mint nekünk. Mi csak egy bestiális gyilkosságért követeltünk elégtételt, csak a bőrében félni nem akaró Szerbia letörését kívántuk, de nem világháborút. Nem vágyódtunk idegen népek leigázására, nem akartuk határainkat mások rovására kiterjeszteni, csak a magunkét megvédeni, de ezt azután minden eszközzel biztosítani is. Hogy ezt külügyi kormányaink nem tudták így megvalósítani, nem egészen az ő hibájuk. A levegő egész Európában már régtől puskaporos, a folytonos tanácskozások, próbálgatások csak húzták, halasztották a kitörést, de megakadályozni nem tudták többé. Az Oroszország által bujtogatott Szerbia lehet, hogy eszköz volt csupán, de a villamossággal túlfűtött atmoszférában a legkisebb szikra is elegendő. Andrássy munkája érdekesen világítja meg az egyes nemzetek viszonyát, s ebből világosan látható, hogy a háborút talán elodázni sikerülhetett volna, de elkerülni semmi esetre sem! Mesteri kézzel rajzolja meg a nemzetközi helyzet képét a hadüzenet előtti időkben, mely szerint a legtöbb nagyhatalomnak nem volt komoly oka a világháborúra, legfeljebb Orosz- és Franciaországnak voltak rá motívumai (48—54. oldal). A sajtó működése az egyes államokban nagyban hozzájárult, hogy az esetleges rokonszenv erőre ne kaphasson. »A világháborút egyik hatalom sem akarja, talán még Oroszország sem. Az utolsó pillanatig történnek kísérletek a békés megoldás irányában. A helyzet nehézségei azonban túlnőnek az államférfiak ügyességén. Mielőtt még a közvetítő kísérletek végleg meghiúsulnak, az általános bizalmatlanságból, a váratlan megtámadtatástól való félelemből, abból a meggyőződésből, hogy az annyiszor várt világháború most igazán elkerülhetetlen, olyan katonai helyzet áll elő, amelyet már nem lehet visszafejleszteni. Az orosz mozgósítás hozza meg a döntést. »A világégés igazi oka azonban mégis az általános gyűlölködés és az az általános meggyőződés, hogy a háború nemsokára kitör, és hogy ezért az a politika, amely a momentán béke kedvéért hatalmi pozíciót adna fel, az engedékeny államon irtózatosan megbosszulná magát...« Andrássy nem követi a világháború más nemzetbeli tanulmányozótt útjukon, nem keres bűnbakot, nem hárítja át a felelősséget senkire, hanem a nemzetközi helyzet fokozatos romlásában kutatja, s találja meg az okot. S ebben mindenki többé-kevésbé egyformán hibás, s a kölcsönös beismerés többet használhat a jövőnek, mint a vádaskodás ! •Könnyebb a küzdő népek ügyességét, mint a háborúért való felelősségét összemérni. Mindenesetre kétségbevonhatatlanabb, hogy az entente nagy politikai fölényt bizonyított felettünk, mint az, hogy a háború felidézésében ártatlanabb nálunk. Anglia már a háború előtt oly diplomáciai sikert vívott ki Németország felett, amely párját ritkítja*, írja Andrássy, s az európai diplomáciának oly jeleneteit vonultatja el szemeink előtt, melyek megdönthetetlen bizonyítékokkal támogatják kijelentését. Mint valami izgalmas filmen, úgy vonulnak el az események szemeink előtt, s önkéntelenül felvetődik a kérdés, hát miért nem kerestük akkor az orientációt más irányban. S itt kezdődnek hibáink a külpolitikában, melyek talán elkerülhetők lettek volna, ha a vezetés oly kezekbe kerül, mely fáradságot nem ismerve, az érvek és eszmék egész arzenálját állítja csatasorba, hogy a nemzetet átvezesse a világégés iszonyatain a béke biztos révébe. Andrássy könyve innen kezdve memoárszerűvé válik. Bár a világháború alatt az ellenzék padsoraiban ül, nemcsak pontos értesüléseket szerez, de nézeteit illetékes helyen elő is adhatja, nemcsak az olasz beavatkozás elhárításáról, a horvát-, legyel-kérdésről, de Középeurópáról és a tengeralattjáróharcról is, melynek következménye Amerika beavatkozása s a háború sorsának eldöntése volt. Már 1915 december 7-iki beszédében, valamint a »Revue politique internationale“-ban 1916. és 1917-ben megjelent cikkeiben a béke hívének vallja magát anélkül, hogy ezzel az ellenállást gyöngíteni akarta , volna. Nem volt pacifista, de a politikus éleslátásával a győzelmeket akarta kihasználni, hogy a békét megteremthesse. •Nagy dicsőség a győzelem, de a legnagyobb dicsőség mégis azé lesz, aki a győzelmet mérsékelni tudja, aki a győzelem perceiben saját iniciatívája alapján meg tudja ajándékozni az emberiséget a békével. Hogy eszméit az ifjú uralkodó támogatásával sem tudta keresztülvinni, nem az ő hibája volt. A pacifista agitáció az entente reménységeit növelte, csak a háborút hosszabbította, mert azzal kecsegtette ellenségeinket, hogy már legyőzettünk, hogy nem bírjuk a harcot. • Azonkívül nálunk a pacifista propaganda fölösleges is volt. A fiatal király mindig csak békét akart és ezt mindenki tudta róla. Még fővezéreink is régóta békét tanácsoltak. A háborút mi nem folytathattuk volna, amint egy tisztességes béke lehetőségéről a közvélemény tudomást szerez. •Helyeseltem a nyilvános békeajánlatot, melyet 1916. legvégén tettünk ...« S nem sikerült semmi, mert az entente pénzén megvesztegetett gazemberek aknamunkájában, melyek az összeomlást voltak hivatva előidézni, jobban bíztak ellenségeink, mint a vezetők becsületes szándékaiban. Nincs az az izgalmas regény, mely jobban leköthetné figyelmünket, mint Andrássy könyvének ezután következő részletei. A katonai hibák felsorolásánál, kritikája ha sújtó is, de legtöbbször igazságos. • A vezérkar külön test maradt a hadsereg testében. Nem volt az a friss vérkeringés sem közötte és a csapatok között, mely pl. megvolt Németországban. Minden előny, kitüntetés, érdem, előléptetés a táborkaré,és a veszély, a fáradság zöme a csapatoké. Kevés az erkölcsi bátorság, a felelősség vállalásának készsége, sok az Augendienerei a Generalstabban s a felsőbb állásokban* (140. old.) Ez alól több helyütt kivételek voltak egyes vezérkari tisztek, s ezek között túlnyomóan a magyarok, kik mindent elkövettek, hogy a csapatok terhein könnyítsenek, de fáradozásuk akárhányszor sikertelen maradt, a legtöbbször idegen származású tényleges tisztek miatt, kik, míg maguk biztos fedezékekben húzódtak meg, a legkétségesebb vállalkozásokba hajszolták az embereket. Ennek volt azután következménye az is, hogy az összeomlás első hírére ezek az elemek a szélrózsa minden irányába elszéledtek, s a legénységet a velük élő, velük szenvedő, bajaikat megértő tartalékosok tartották össze, hozták haza, míg az itthoni destruktív bujtogatók el nem zavarták őket. Ezzel az elégtétellel tartozunk nemcsak a vezérkar magyar tagjai javarészének, de annak az annyiszor elkeserített tartalékos tiszti karnak is, melynek kiváló teljesítményeit nemcsak legfelsőbb helyen, de a szövetségesek hadvezetése is ismételten elismerte, s amely képzettségével, kötelességtudásával mindenkor biztos támasza lesz a megújhodásnak. • A magyar forradalom előzményeiben sok, eddig ismeretlen dolgot világít meg, melyek talán Andrássy könyve nélkül sohasem tárultak volna fel. Az egyes politikai irányok harca, az egyéni törtetések, főleg azonban az ellenséges zsoldban állók titkos aknamunkája, mellyel fokozatosan mételyezik a tömegeket, a propaganda, mely a frontra küldött pótlások, új menetszázadok útján a lövészárkokig jut, elhintik a bomlás csiráit. Künn még sikerül a tisztikarnak meggyőzni, fegyelmezni a legénységet, itthon azonban egyre jobban terjed a métely. • Az ilyen háború szükségszerűleg forradalmi csirákat tenyészt, elkeseredetté, durvává, vérengzővé tesz, a vadság és keserűség pedig a forradalom természetes melegágya. A kivételes jellem hazafisága, önfeláldozása, bajtársi érzülete, komolysága megerősödik a tábori élet megpróbáltatásai között, de az átlagemberekben felébred a bestia, a ragadozó, vérengző állat, melyet csak a kemény fegyelem, a félelem, a külső nyomás zaboláz meg és amelynek felszabadulása szokott a nagy rombolásoknak és katasztrófáknak oka lenni. Elvadít a sok pusztítás, a sok kegyetlenség látása. Az emberi élet értéktelen , a részvétlenség mások baja és kára iránt a nagy tömegek második természetévé válik. Elkeserít az a sok szenvedés, veszély, sok nélkülözés, aggodalom, izgalom, amelyet a lövészárokban és otthon milliók átélnek. A blokád tűrhetetlen élelmezési és ruházkodási viszonyokat teremt. Szokássá válik az erőszak. A rendkívüli hatalomtól elválaszthatatlan részrehajlás, kegyetlenség és visszaélés, a militarizmus túltengése gyűlöletet és bosszúvágyat tenyészt. Az antiszemitizmus is napról-napra erősödik. Az óriási hadinyereség gyűlöletet és irigységet kelt mindenütt, de nálunk ez az érzés elsősorban antiszemitizmust fejleszt, mert a hadinyereség legfeltűnőbb része zsidó kézbe kerül. A fogyasztók el vannak keseredve a termelők ellen, akiknek többsége a háború alatt nagy nyereséghez jutott. A tisztviselő fix fizetéséből nem bír megélni, nélkülözések között tengődik, látja, amint nagyobbrészt tudatlan, műveletlen emberek munka nélkül, — szélhámossággal vagy ügyes fogással — a legrövidebb idő alatt milliomosokká lesznek, látja, amint az újgazdagok pénzükkel kérkednek, dőzsölnek, mialatt mások, becsületes hazafiak ezrei a lövészárokban áznak-fáznak, véreznek és a hős családja otthon nyomorog. És mind nagyobb számmal csatlakoznak a forradalmi szociáldemokráciához .. . Minden nemzet érzi a háborúval járó erkölcsi letörés káros hatásait, de e bajok teljes erkölcsi és anyagi katasztrófához vezetnek ott, ahol az emberfeletti szenvedéseknek végeredménye: a vereség ...« Komor, szomorú kép, de igaz, s intésül szolgálhat a jövőre. Most már gyors egymásutánban peregnek le a képek szemeink előtt, a monarchia legnehezebb, legsúlyosabb perceinek váltakozó, kavargó, rohanó jelenetei. Kétség és remény küzdenek egymással, vívják élet-halálharcukat, még nem lett úrrá a csüggedés, de a bomlasztó, erjesztő erők szakadatlanul dolgoznak tovább. A pesszimizmus már felütötte fejét s csak egy kis erőre várt, hogy hódító útjára indulhasson. Ez se késett. A bolgár front összeomlott. A túlzó elemek, az összeomlásra spekulálók mind hangosabbak lesznek. A király,a béke e legrégibb és legőszintébb híve, Andrássyt a legelső lehetőség hírére okt. 11-én Svájcba küldi. Késő! A bajokhoz újabb hibák sorakoznak, recseg, ropog mindenfelé, a nemzetiségi követelések a monarchia életét fenyegetik, de a front még ép, csapataink mindenütt idegen területen állanak. Egyetlen mentség még talán a gyors különbéke. Ez is elkésett! A csapatok az agitáció hatása alatt »nem akarnak többé a magyar határtól távol küzdeni és követelik, hogy visszavezettessenek hazájukba. (211. old.) Itthon már Károlyi agitációja megtermette gyümölcseit. Hiába Andrássy minden erőfeszítése. »A sajtó nem segített ,• ellenkezőleg mindent megtett, hogy diszkreditáljon s hogy az entente velem szóba ne álljon. A destruktív szellem erőt vett rajta. Hanyatt-homlok rohant a népszerűség után, — az előfizetők után. Teljesen a túlzók uralták. Károlyi adta a példát...« Írja Andrássy nem minden keserűség nélkül. A fronton lévő tartalék nem engedelmeskedik többé, az ellenállás csak órák kérdése. A lavina teljes erejével megindult. Most már nem jöhetett, csak a katasztrófa. A következőket valósággal drámai erővel írja le Andrássy (216—224. oldal): Elvégeztetett!... Azok, kik négy és fél év vérzivatarában hősiesen állották meg helyeiket, kiket az ellenség legyőzni nem tudott, a kormány parancsára eldobálták fegyvereiket. • A magyar katonaság ezen mesterséges szétzüllesztése következtében az ellenség nevetséges és szégyenletesen kis erőkkel minden oldalról behatolt országunkba.* A »Diaz«-féle fegyverszünet alapján még megvédhettük volna határainkat, de nem volt már mivel! Fokozatosan omlik, foszlik minden, amit egy ezredév kemény munkája, milliók hulló vére teremtett, s a béke helyett az élet- és vagyonbiztonság, a rend teljes fölfordulása, újabb harcok, még mélyebb sülyedés, még több szégyen és szenvedés, lerongyolódásunk, teljes kirablásunk. Minden erejével ránk nehezedett a sors, s hogy ennyire is talpraállhattunk, az a magyarság szent, törhetetlen hitének, őserejének tulajdonítható. •Életerőnk nem tört meg — a jövő a miénk marad !...« Ezzel a mondással végzi hatalmas munkáját a kiváló tollú szerző, s az ő hite kell, hogy eltöltsön mindannyiunkat. A mindvégig színesen megírt nagyértékű kötet mindenütt kapható. T. J. ORSZÁG-VILÁG MOST. Most keltenétek, lángolások, Bátor mérések, nagy tüzek, Bolondos csókok forró láza, Érpartra hajló szép füzek. Most kellenél te, ifjú álom, Jövendők mákonyos bora, Hadd innék még egyszer belőled ... (Oly csúf a halálok tora!) Most kellenél, hitek nagy üdve, Pihentető, lágy, esti csend . .. Kis lányszoba, — ablakvirágok, Benn cimbalomszó búgva cseng ... Most kellenél, elszállt, meleg szó, Védő repkény szivem falán ... Most nyílna csendesen az ajtóm S belépne halkan az anyám ... Rattványné Ruttkay Emma, 1920