Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1920-11-21 / 47. szám

558 ANDRÁSSY GyULA GRÓF »DIPLOMÁCIA ÉS VILÁGHÁBORÚ” (Légrády Testvérek kiadása, Budapest, 1920.) IV kevés munka tarthat oly osztatlan érdeklődésre szá­mot ez országban, de még túl a határon is, mint gróf Andrássy Gyula most megjelent könyve. A kül­politika, diplomácia útvesztőiben biztosabb, tapasztal­tabb vezetőt aligha találhatnánk nála, a világháborúról pedig illetékesen kevesen nyilatkozhatnának úgy, mint ő, kinek megadatott, hogy annak minden rejtelmeibe beletekinthessen. Nevelése, végzett tanulmányai, környezete s főleg hatalmas összeköttetései révén oly alapos tudással és az ítéletnek oly készségével rendelkezik, mely minden szavának feltétlen súlyt kölcsönöz. Eddigi felszólalásai, röpiratai, cikkei is mind a szenzáció erejével hatottak, de mostani munkája ezeket messze túlszárnyalva, oly szövém­eket gyújt, melynek fényénél sok minden vilá­gossá válik, ami eddig érthetetlen volt előttünk. Ez a könyve nemcsak hű tükre a világháború ki­bontakozásának, de Magyarország szerepét is teljes mivoltában állítja a világ elé, megdöntve ezzel azt a tengernyi rágalmat, melyet ellenségeink, s főleg éhes szomszédaink szórtak reánk a békekötésnél, hogy így még jobban gúzsba köthessenek s rabló szándékaikat könnyebben érvényesíthessék. Könyve három részre oszlik. Az elsőben a háború­ban való részvételünk okait, a háborúért való felelős­séget és az entente diplomáciájának fölényét, a máso­dik részben külpolitikai és katonai hibáinkat, végül a harmadikban az 1918. évi forradalom előzményeit, rövid külügyminiszteri ténykedését s végül a polgári és szovjet köztársaság keletkezését, ténykedését és összeomlását tárgyalja. Minden egyes államnak több, alaposabb oka volt a háborúra, mint nekünk. Mi csak egy bestiális gyilkos­ságért követeltünk elégtételt, csak a bőrében félni nem akaró Szerbia letörését kívántuk, de nem világháborút. Nem vágyódtunk idegen népek leigázására, nem akar­tuk határainkat mások rovására kiterjeszteni, csak a magunkét megvédeni, de ezt azután minden eszközzel biztosítani is. Hogy ezt külügyi kormányaink nem tudták így megvalósítani, nem egészen az ő hibájuk. A levegő egész Európában már régtől puskaporos, a folytonos tanácskozások, próbálgatások csak húzták, halasztották a kitörést, de megakadályozni nem tudták többé. Az Oroszország által bujtogatott Szerbia lehet, hogy eszköz volt csupán, de a villamossággal túlfűtött atmoszférában a legkisebb szikra is elegendő. Andrássy munkája érdekesen világítja meg az egyes nemzetek viszonyát, s ebből világosan látható, hogy a háborút talán elodázni sikerülhetett volna, de elkerülni semmi esetre sem! Mesteri kézzel rajzolja meg a nemzetközi helyzet képét a hadüzenet előtti időkben, mely szerint a legtöbb nagyhatalomnak nem volt ko­moly oka a világháborúra, legfeljebb Orosz- és Francia­­országnak voltak rá motívumai (48—54. oldal). A sajtó működése az egyes államokban nagyban hozzájárult, hogy az esetleges rokonszenv erőre ne kaphasson. »A világháborút egyik hatalom sem akarja, talán még Oroszország sem. Az utolsó pillanatig történ­nek kísérletek a békés megoldás irányában. A hely­zet nehézségei azonban túlnőnek az államférfiak ügyességén. Mielőtt még a közvetítő kísérletek vég­leg meghiúsulnak, az általános bizalmatlanságból, a váratlan megtámadtatástól való félelemből, abból a meggyőződésből, hogy az annyiszor várt világháború most igazán elkerülhetetlen, olyan katonai helyzet áll elő, amelyet már nem lehet visszafejleszteni. Az orosz mozgósítás hozza meg a döntést­. »A világégés igazi oka azonban mégis az általános gyűlölködés és az az általános meggyőződés, hogy a háború nemsokára kitör, és hogy ezért az a politika, amely a momentán béke kedvéért hatalmi pozíciót adna fel, az engedékeny államon irtózatosan megbosszulná magát...« Andrássy nem követi a világháború más nemzetbeli tanulmányozótt útjukon, nem keres bűnbakot, nem hárítja át a felelősséget senkire, hanem a nemzetközi helyzet fokozatos romlásában kutatja, s találja meg az okot. S ebben mindenki többé-kevésbé egyformán hibás, s a kölcsönös beismerés többet használhat a jövőnek, mint a vádaskodás ! •Könnyebb a küzdő népek ügyességét, mint a háborúért való felelősségét összemérni. Mindenesetre kétségbevonhatatlanabb, hogy az entente nagy poli­tikai fölényt bizonyított felettünk, mint az, hogy a háború felidézésében ártatlanabb nálunk. Anglia már a háború előtt oly diplomáciai sikert vívott ki Németország felett, amely párját ritkítja*, írja Andrássy, s az európai diplomáciának oly jele­­neteit vonultatja el szemeink előtt, melyek megdönthe­tetlen bizonyítékokkal támogatják kijelentését. Mint valami izgalmas filmen, úgy vonulnak el az események szemeink előtt, s önkéntelenül felvetődik a kérdés, hát miért nem kerestük akkor az orientációt más irányban. S itt kezdődnek hibáink a külpolitikában, melyek talán elkerülhetők lettek volna, ha a vezetés oly kezekbe kerül, mely fáradságot nem ismerve, az érvek és esz­mék egész arzenálját állítja csatasorba, hogy a nem­zetet átvezesse a világégés iszonyatain a béke biztos révébe. Andrássy könyve innen kezdve memoárszerűvé válik. Bár a világháború alatt az ellenzék padsoraiban ül, nemcsak pontos értesüléseket szerez, de nézeteit ille­tékes helyen elő is adhatja, nemcsak az olasz beavat­kozás elhárításáról, a horvát-, legyel-kérdésről, de Középeurópáról és a tengeralattjáróharcról is, melynek következménye Amerika beavatkozása s a háború sor­sának eldöntése volt. Már 1915 december 7-iki beszé­dében, valamint a »Revue politique internationale“-ban 1916. és 1917-ben megjelent cikkeiben a béke hívének vallja magát anélkül, hogy ezzel az ellenállást gyöngí­teni akarta , volna. Nem volt pacifista, de a politikus éleslátásával a győzelmeket akarta kihasználni, hogy a békét megteremthesse. •Nagy dicsőség a győzelem, de a legnagyobb dicsőség mégis azé lesz, aki a győzelmet mérsékelni tudja, aki a győzelem perceiben saját iniciatívája alapján meg tudja ajándékozni az emberiséget a békével­. Hogy eszméit az ifjú uralkodó támogatásával sem tudta keresztülvinni, nem az ő hibája volt. A pacifista agitáció az entente reménységeit növelte, csak a háborút hosszabbította, mert azzal kecsegtette ellenségeinket, hogy már legyőzettünk, hogy nem bírjuk a harcot. • Azonkívül nálunk a pacifista propaganda fölös­leges is volt. A fiatal király mindig csak békét akart és ezt mindenki tudta róla. Még fővezéreink is rég­óta békét tanácsoltak. A háborút mi nem folytat­hattuk volna, amint egy tisztességes béke lehetősé­géről a közvélemény tudomást szerez­.­­ •Helye­seltem a nyilvános békeajánlatot, melyet 1916. legvégén tettünk ...« S nem sikerült semmi, mert az entente pénzén meg­vesztegetett gazemberek aknamunkájában, melyek az összeomlást voltak hivatva előidézni, jobban bíztak ellenségeink, mint a vezetők becsületes szándékaiban. Nincs az az izgalmas regény, mely jobban leköthetné figyelmünket, mint Andrássy könyvének ezután követ­kező részletei. A katonai hibák felsorolásánál, kritikája ha sújtó is, de legtöbbször igazságos. • A vezérkar külön test maradt a hadsereg testé­ben. Nem volt az a friss vérkeringés sem közötte és a csapatok között, mely pl. megvolt Németország­ban. Minden előny, kitüntetés, érdem, előléptetés a táborkaré,é­s a veszély, a fáradság zöme a csapa­toké. Kevés az erkölcsi bátorság, a felelősség válla­lásának készsége, sok az Augendienerei a General­­stabban s a felsőbb állásokban* (140. old.) Ez alól több helyütt kivételek voltak egyes vezérkari tisztek, s ezek között túlnyomóan a magyarok, kik min­dent elkövettek, hogy a csapatok terhein könnyítsenek, de fáradozásuk akárhányszor sikertelen maradt, a leg­többször idegen származású tényleges tisztek miatt, kik, míg maguk biztos fedezékekben húzódtak meg, a legkétségesebb vállalkozásokba hajszolták az embereket. Ennek volt azután következménye az is, hogy az összeomlás első hírére ezek az elemek a szélrózsa min­den irányába elszéledtek, s a legénységet a velük élő, velük szenvedő, bajaikat megértő tartalékosok tartották össze, hozták haza, míg az itthoni destruktív bujtogatók el nem zavarták őket. Ezzel az elégtétellel tartozunk nemcsak a vezérkar magyar tagjai javarészének, de annak az annyiszor elkeserített tartalékos tiszti­ karnak is, melynek kiváló teljesítményeit nemcsak legfelsőbb helyen, de a szövetségesek hadvezetése is ismételten elismerte, s amely képzettségével, kötelességtudásával mindenkor biztos támasza lesz a megújhodásnak. • A magyar forradalom előzményei­­ben sok, eddig ismeretlen dolgot világít meg, melyek talán Andrássy könyve nélkül sohasem tárultak volna fel. Az egyes politikai irányok harca, az egyéni törtetések, főleg azonban az ellenséges zsoldban állók titkos aknamun­kája, mellyel fokozatosan mételyezik a tömegeket, a propaganda, mely a frontra küldött pótlások, új menetszázadok útján a lövészárkokig jut, elhintik a bomlás csiráit. Künn még sikerül a tisztikarnak meg­győzni, fegyelmezni a legénységet, itthon azonban egyre jobban terjed a métely. • Az ilyen háború szükségszerűleg forradalmi csi­rákat tenyészt, elkeseredetté, durvává, vérengzővé tesz, a vadság és keserűség pedig a forradalom ter­mészetes melegágya. A kivételes jellem hazafisága, önfeláldozása, bajtársi érzülete, komolysága megerő­södik a tábori élet megpróbáltatásai között, de az átlagemberekben felébred a bestia, a ragadozó, vé­rengző állat, melyet csak a kemény fegyelem, a félelem, a külső nyomás zaboláz meg és amelynek felszabadulása szokott a nagy rombolásoknak és katasztrófáknak oka lenni. Elvadít a sok pusztítás, a sok kegyetlenség látása. Az emberi élet értéktelen ,­ a részvétlenség mások baja és kára iránt a nagy tömegek második termé­szetévé válik. Elkeserít az a sok szenvedés, veszély, sok nélkülözés, aggodalom, izgalom, amelyet a lövész­árokban és otthon milliók átélnek. A blokád tűrhe­tetlen élelmezési és ruházkodási viszonyokat teremt. Szokássá válik az erőszak. A rendkívüli hatalomtól elválaszthatatlan részrehajlás, kegyetlenség és vissza­élés, a militarizmus túltengése gyűlöletet és bosszú­vágyat tenyészt. Az antiszemitizmus is napról-napra erősödik. Az óriási hadinyereség gyűlöletet és irigységet kelt min­denütt, de nálunk ez az érzés elsősorban antiszemi­tizmust fejleszt, mert a hadinyereség legfeltűnőbb része zsidó kézbe kerül. A fogyasztók el vannak keseredve a termelők ellen, akiknek többsége a háború alatt nagy nyereséghez jutott. A tisztviselő fix fize­téséből nem bír megélni, nélkülözések között tengődik, látja, amint nagyobbrészt tudatlan, műveletlen embe­rek munka nélkül, — szélhámossággal vagy ügyes fogással — a legrövidebb idő­ alatt milliomosokká lesznek, látja, amint az új­gazdagok pénzükkel kér­kednek, dőzsölnek, mialatt mások, becsületes haza­fiak ezrei a lövészárokban áznak-fázn­ak, véreznek és a hős családja otthon nyomorog. És mind na­gyobb számmal csatlakoznak a forradalmi szociál­demokráciához .. . Minden nemzet érzi a háborúval járó erkölcsi letörés káros hatásait,­­ de e bajok teljes erkölcsi és anyagi katasztrófához vezetnek ott, ahol az emberfeletti szenvedéseknek végeredménye: a vereség ...« Komor, szomorú kép, de igaz, s intésül szolgálhat a jövőre. Most már gyors egymásutánban peregnek le a képek szemeink előtt, a monarchia legnehezebb, leg­súlyosabb perceinek váltakozó, kavargó, rohanó jele­netei. Kétség és remény küzdenek egymással, vívják élet-halálharcukat, még nem lett úrrá a csüggedés, de a bomlasztó, erjesztő erők szakadatlanul dolgoznak tovább. A pesszimizmus már felütötte fejét s csak egy kis erőre várt, hogy hódító útjára indulhasson. Ez se késett. A bolgár front összeomlott. A túlzó elemek, az összeomlásra spekulálók mind hangosabbak lesznek. A király,­­a béke e legrégibb és legőszintébb híve, Andrássyt a legelső lehetőség hírére okt. 11-én Svájcba küldi. Késő! A bajokhoz újabb hibák sorakoznak, recseg, ropog mindenfelé, a nemzetiségi követelések a monarchia életét fenyegetik, de a front még ép, csa­pataink mindenütt idegen területen állanak. Egyetlen mentség még talán a gyors különbéke. Ez is elkésett! A csapatok az agitáció hatása alatt »nem akarnak többé a magyar határtól távol küzdeni és követelik, hogy visszavezettessenek hazájukba. (211. old.) Itthon már Károlyi agitációja megtermette gyümölcseit. Hiába Andrássy minden erőfeszítése. »A sajtó nem segített ,• ellenkezőleg mindent meg­tett, hogy diszkreditáljon s hogy az entente velem szóba ne álljon. A destruktív szellem erőt vett rajta. Hanyatt-homlok rohant a népszerűség után, — az előfizetők után. Teljesen a túlzók uralták. Károlyi adta a példát...« Írja Andrássy nem minden keserűség nélkül. A fronton lévő tartalék nem engedelmeskedik többé, az ellenállás csak órák kérdése. A lavina teljes erejével megindult. Most már nem jöhetett, csak a katasztrófa. A következőket valósággal drámai erővel írja le Andrássy (216—224. oldal): Elvégeztetett!... Azok, kik négy és fél év vérzivatarában hősiesen állották meg helyeiket, kiket az ellenség legyőzni nem tudott, a kormány parancsára eldobálták fegyvereiket. • A magyar katonaság ezen mesterséges szétzül­­lesztése következtében az ellenség nevetséges és szégyenletesen kis erőkkel minden oldalról behatolt országunkba.* A »Diaz«-féle fegyverszünet alapján még megvéd­­hettük volna határainkat, de nem volt már mivel! Fokozatosan omlik, foszlik minden, amit egy ezredév kemény munkája, milliók hulló vére teremtett, s a béke helyett az élet- és vagyonbiztonság, a rend teljes föl­fordulása, újabb harcok, még mélyebb sülyedés, még több szégyen és szenvedés, lerongyolódásunk, teljes kirablásunk. Minden erejével ránk nehezedett a sors, s hogy ennyire is talpraállhattunk, az a magyarság szent, törhetetlen hitének, őserejének tulajdonítható. •Életerőnk nem tört meg — a jövő a miénk marad !...« Ezzel a mondással végzi hatalmas munkáját a kiváló tollú szerző, s az ő hite kell, hogy eltöltsön mind­annyiunkat. A mindvégig színesen megírt nagyértékű kötet mindenütt kapható. T. J. ORSZÁG-VILÁG MOST. Most keltenétek, lángolások, Bátor mérések, nagy tüzek, Bolondos csókok forró láza, Érpartra hajló szép füzek. Most kellenél te, ifjú álom, Jövendők mákonyos bora, Hadd innék még egyszer belőled ... (Oly csúf a halálok tora!) Most kellenél, hitek nagy üdve, Pihentető, lágy, esti csend . .. Kis lányszoba, — ablakvirágok, Benn cimbalomszó búgva cseng ... Most kellenél, elszállt, meleg szó, Védő repkény szivem falán ... Most nyílna csendesen az ajtóm S belépne halkan az anyám ... Rattványné Ruttkay Emma, 1920

Next