Orvosi Hetilap, 1861. szeptember (5. évfolyam, 35-39. szám)
1861-09-01 / 35. szám
- 185 - előérzetet, s általában azon túlérzékenységet (Hyperkynesia), melyet feljebb vizsgálánk, stb. Valóban azt kell feltennünk, hogy itten nemcsak a hajlam volt születésétől fogva a később bekövetkezett agyacs gyuladásra, hanem ennél több, t. i. habár bonczkéssel ki nem mutatható tökéletlenség (imbecillitas) az idegrendszer középpontjának, s főleg az agyacsnak alkotásában. Hátra van még, hogy a körfolyam alatt mutatkozott legsajátságosabb tüneményeket összhangzásba hozzuk a bonczlelettel. Azon tünemények, melyek az agygyuladás jellegző kórjelei gyanánt tekintetnek s minden kivittebb kórtani kézi könyvben felsorolvák, csak gyéren mutatkoztak a jelen esetben, természetesen azért, mivel itten a láb fészke az agyacsra volt korlátozva, a nagy agynak látszólagos bántalmatlansága mellett. A mely sajátságos tünemények egyébként az élőben mint kimagyarázhatlanok mutatkoztak, azt hiszem posthume mind visszavihetők az agyacs bántalmára. Legkülönösebb s általam soha nem észlelt jelenség volt a betegség harmadik napján az izromonkint beköszöntő zörejes kilégzések, fakulások, köpködési kísérletek. A légzési szervek vegyes mozgásai az élettan tételei szerint a nyúltagy (medulla oblongata) befolyása alatt állanak, s így azt kell feltennünk, hogy az agyacs bántalmából bármily mérvben réseslik a nyúltagy és gerinczagy is, mit kétségtelenné tesz a betegség második napján mutatkozott fájdalom a hátgerincz egész hosszában, a tarkótól egész a keresztcsontig. Ami pedig a betegség harmadik napján beállott élénk fájdalmakat illeti, először az ágyéktájon, azután pedig az altest többi táján, s melyek között a beteg kimúlt, ezeket úgy vélem szintén lehet az agyacs bántalmából származtatni. A szerzők azt tartják, hogy az agyacs gyuladásánál a beteg fogdossa nemi részeit, erectiók, polluziók stb. által háborgattatok; ha ez áll, kétség kívül köszönhetnek be a kóros beidegzés következtében élénk fájdalmak is a nemi részek s ezek szomszédságában helyzett szervek dúczrendszerében (Lyst. gangliosum). — Egyébként ha valahol, úgy a jelen esetben is elmondhatjuk Lipich-et „In omni morbo est aiquid di vini!“ —HHh— A bujakóri alakoknak a ragály anyag különbféleségén alapult felosztásáról. Sigmund tanártól Bécsben. A bécsi cs. kir. orvosegylet 1861-ki évkönyve után közli Tolnai Mihály. A tapasztalás megmutatta , hogy a kankó, utódajaival egyetemben, eredete, lefolyása és kimenetelére nézve különbözik azon tüneménysorozattól, mely az úgy nevezett bujafekélyek által idéztetik elő. Miért is a szabatosabb tudományos elnevezéseknél a kankó a bujakér (Syphilis) köréből ki van zárva (Zeitschrift d. Ges. d. Arzte in Wien 1853. tavaszutói füzet 440. 1. és nyárból f. 38. 1) A legközelebb múlt évtized közepéig a legtöbb orvos csak egy ragályanyagot vett fel, melyből azután a kankó és a bujakór különböző alakait az épen uralkodó kórtani vagy épen egyéni nézetek szerint származtatta, s csak kevesen voltak , kik már akkor többféle ragályanyagot vettek fel. Miután a ragályanyag átvitelére következő tünetek egymáshoz igen sokszor annyira hasonlók, hogy kezdetben még a legtapasztaltabb búvárló sem képes a későbbi körfolyamatok minőségéről ítéletet mondani, a bujasenyvi köralakok egy vagy kétféle ragályanyagának kérdése egészen háttérbe szorult, hanem ehelyett minden ügyelem a ragályanyag vivője, az átvitel feltételei, s a bekövetkező megbetegedési jelenségek felé fordult, mely úton a tüneteknek bizonyos csoportok szerinti felosztására a legtöbb nyirkmirígy, vagy mindnyájának beszűrődése szolgáltatta a szükséges alapot. (Medic. Wochensehr, 1853. 31. sz.) A bujasenyvi köralakok ragályanyagának vivője az abban sínylődök genye, vére és izzadmányai. A felvétel pedig csak sértett bőrfelület által történik, s ha megtörtént, a ragályanyag hatása, mindenelőtt a felvétel helyén mutatkozik, mint genyhólyag, szemölcske, vagy mint fekély. Ezen megjelenési idő vagy gyorsan (1 -4 nap alatt), vagy pedig csak későn (2—1 hét múlva) szokott bekövetkezni, s a helyi megbetegedés azon alakai felsegesekének neveztetnek, míg az ezek folytán a távoli szervek és rendszerekben fellépők „másodlagosakénak hivatnak Közönségesen szorosabban vett értelemben az utóbbiak közül csak azok neveztetnek így, melyek az összes szervezet „átalános szenvedésével“ járnak együtt. Számos éven keresztül folytatott gondos vizsgálatokból kitűnt, hogy azon „átalános szenvedés“ nem minden felvétel után következett be, sőt inkább némely egyéneknél, habár a ragályanyag ismételve, a legkülönbözőbb helyeken vétetett fel, tisztán helybeli bajnál, azaz fekélyek, szenvedéssel egybekötött vagy pedig enélkül lefolyó mirigy beszűrődéseken kívül egyéb sohasem következett be; míg másoknál egyszeri felvétel elégséges volt, hogy a helyi megbetegedés után rögtön a „másodlagos“, az „átalános“ baj bekövetkezzék. Ennek ideje pedig hat vagy nyolc, s csak ritkán tizenkét hét múlva (vérszegény, lázas állapotban vagy a terhesség ideje alatt, a gyermekágyban sat.) szokott beállani. Az „elsőleges“ kóralakok hasonlósága mellett a „másodlagosak“ bekövetkezését csak akkor lehet felvenni, ha a nyirkmirigyek átalánosan véve beszűrődnek , mert csak akkor szenved az összes szervezet, s azon változás nélkül átalános bujakór nem létez. (W. Mediz. Wochenschr. 1853. 31. sz és 1860. 14. sz.) A nyirkmirigy rendszer legnagyobb részének, vagy néha összes részeinek beteg volta az átalános bujasenyv legállandóbb és legtovább megmaradó jele, s általa lehet a bujakórt hasonló módon kezdődő, sokszor hasonlóan lefolyó, de máskép végződő, s az összes szervezetre egészen különböző módon ható rokon kórfajoktól megkülönböztetni. A nyirkmirigyek kóros voltából lehet az átalános bujasenyv vérszegénységi és vízkóros tüneteit megérteni; a megbetegedett nyirkmirigyrendszer és a vérből kiváló izzadmányok okozzák a bőrön és a rakhártyákon fellépő vérbőséget és beszűrődéseket. A táplálás, mozgásszervek és az idegrendszer körében kifejlődő zavarok a jelenkori kórtani nézetek mellett a többi bujasenyvi tüneteket igen egyszerűen érthetővé teszik, s egyszersmind megfejtik azon végveszélybe döntő senyves állapotot, mely bekövetkezik, ha a bujakór oly egyéneknél kap lábra, kik vérszegénységre vezető bántalmaknak vannak alá,vetve, vagy pedig ha ilyetén nyavalyák már meglévő bujakórhoz csatlakoznak. A kóros vérvegynek (Dyscrasie), senyvessé való átváltozása a kötszövet, csontok és porozok, s más egyes szervek lobjában és genyedésében nyilvánul. A gümő és a kömnyédcsomók képzése a bujakórosoknál sem marad el, ha ezek tenyész életi szervei a bujakóros megbetegedés előtt, vagy azzal egy időben sínlődtek. A szerző a „bujakór“ halmaznévvel együvé foglalt tüneteket négy csoportra osztja ; ezek pedig: a kankó, az elsőleges ragályos fekélyek, a másodlagos ragályos (contagies) és fertőző (infecties) alakok és az álbujakór. I. A kankó csoportja a fekélyedés nélkül lefolyó ragályos takhártya lábokat, ezek következményeivel egyetemben foglalja magában. Székhelye legtöbbnyire az ivarszervek takhártyájában van, s ez utóbbi által elválasztott geny vagy nyálkában rejtett anyag átvitele következtében ered. Ara-35*