Orvosi Hetilap, 1861. szeptember (5. évfolyam, 35-39. szám)

1861-09-01 / 35. szám

- 185 - előérzetet, s általában azon túlérzékenységet (Hyper­­kynesia), melyet feljebb vizsgálánk, stb. Valóban azt kell feltennünk, hogy itten nemcsak a hajlam volt születésétől fogva a később bekövetkezett agyacs gyulad­ásra, hanem ennél több, t. i. habár bonczkés­­sel ki nem mutatható tökéletlenség (im­becillitas) az idegrendszer középpontjának, s főleg az agyacsnak alkotásában. Hátra van még, hogy a körfolyam alatt mutatko­zott legsajátságosabb tüneményeket összhangzásba hozzuk a bonczlelettel. Azon tünemények, melyek az agygyuladás jellegző kórjelei gyanánt tekintetnek s minden kivittebb kórtani kézi könyvben felsorolvák, csak gyéren mutatkoztak a jelen esetben, természe­tesen azért, mivel itten a láb fészke az agyacsra volt korlátozva, a nagy agynak látszólagos bántalmatlan­­sága mellett. A mely sajátságos tünemények egyéb­­ként az élőben mint kimagyarázhatlanok mutatkoztak, azt hiszem posthume mind visszavihetők az agyacs bántalmára. Legkülönösebb s általam soha nem ész­lelt jelenség volt a betegség harmadik napján az izro­­monkint beköszöntő zörejes kilégzések, fakulások, köpködési kísérletek. A légzési szervek vegyes mozgásai az élettan tételei szerint a nyúltagy (me­dulla oblongata) befolyása alatt állanak, s így azt kell feltennünk, hogy az agyacs bántalmából bármily mérvben réseslik­ a nyúltagy és gerinczagy is, mit kétségtelenné tesz a betegség második napján mutat­kozott fájdalom a hátgerincz egész hosszában, a tar­kótól egész a keresztcsontig. A­mi pedig a betegség harmadik napján beállott élénk fájdalmakat illeti, elő­ször az ágyéktájon, azután pedig az altest többi táján, s melyek között a beteg kimúlt, ezeket úgy vélem szintén lehet az agyacs bántalmából származtatni. A szerzők azt tartják, hogy az agyacs gyuladá­­sánál a beteg fogdossa nemi részeit, erectiók, pollu­­ziók stb. által háborgattatok; ha ez áll, kétség kívül kö­szönhetnek be a kóros beidegzés következtében élénk fájdalmak is a nemi részek s ezek szomszédságában helyzett szervek dúczrendszerében (Lyst. gangliosum). — Egyébként ha valahol, úgy a jelen esetben is el­mondhatjuk Lipich-et „In omni morbo est a­­­i­­qu­id di v­in­i!“ —HHh— A bujakóri alakoknak a ragály anyag különbfélesé­gén alapult felosztásáról. Sigmund tanártól Bécsben. A bécsi cs. kir. orvosegylet 1861-ki évkönyve után közli Tolnai Mihály. A tapasztalás megmutatta , hogy a kankó, utódajaival egyetemben, eredete, lefolyása és kimenetelére nézve különbö­zik azon tüneménysorozattól, mely az úgy nevezett bujafeké­lyek által idéztetik elő. Miért is a szabatosabb tudományos elnevezéseknél a kankó a bujakér (Syphilis) köréből ki van zárva (Zeitschrift d. Ges. d. Arzte in Wien 1853. tavaszutói füzet 440. 1. és nyárból f. 38. 1) A legközelebb múlt évtized közepéig a legtöbb orvos csak egy ragályanyagot vett fel, melyből azután a kankó és a bujakór különböző alakait az épen uralkodó kórtani vagy épen egyéni nézetek szerint származtatta, s csak kevesen voltak , kik már akkor többféle ragályanyagot vettek fel. Miután a ragályanyag átvitelére következő tünetek egy­máshoz igen sokszor annyira hasonlók, hogy kezdetben még a legtapasztaltabb búvárló sem képes a későbbi körfolyama­tok minőségéről ítéletet mondani, a bujasenyvi köralakok egy vagy kétféle ragályanyagának kérdése egészen háttérbe szo­­rult, hanem ehelyett minden ügyelem a ragályanyag vivője, az átvitel feltételei, s a bekövetkező megbetegedési jelensé­gek felé fordult, mely úton a tüneteknek bizonyos csoportok szerinti felosztására a legtöbb nyirkm­irígy, vagy mindnyájá­nak beszű­rődése szolgáltatta a szükséges alapot. (Medic. Wo­chensehr, 1853. 31. sz.) A bujasenyvi köralakok ragályanyagának vivője az abban sínylődök genye, vére és izzadm­ányai. A felvétel pedig csak sértett bőrfelület által történik, s ha megtörtént, a ragály­anyag hatása, mindenelőtt a felvétel helyén mutatkozik, mint genyhólyag, szemölcske, vagy mint fekély. Ezen megjelenési idő vagy gyorsan (1 -4 nap alatt), vagy pedig csak későn (2—­1 hét múlva) szokott bekövetkezni, s a helyi megbetege­dés azon alakai fels­­egesekének neveztetnek, míg az ezek folytán a távoli szervek és rendszerekben fellépők „másodla­gosakénak hivatnak Közönségesen szorosabban vett érte­lemben az utóbbiak közül csak azok neveztetnek így, melyek az összes szervezet „átalános szenvedésével“ járnak együtt. Számos éven keresztül folytatott gondos vizsgálatokból kitűnt, hogy azon „átalános szenvedés“ nem minden felvétel után következett be, sőt inkább némely egyéneknél, habár a ra­gályanyag ismételve, a legkülönbözőbb helyeken vétetett fel, tisztán helybeli bajnál, azaz fekélyek, s­zenvedéssel egybekö­tött vagy pedig enélkül lefolyó mirigy beszűrődéseken kívül egyéb sohasem következett be; míg másoknál egyszeri felvé­tel elégséges volt, hogy a helyi megbetegedés után rögtön a „másodlagos“, az „átalános“ baj bekövetkezzék. Ennek ideje pedig hat vagy nyolc­, s csak ritkán tizenkét hét múlva (vér­szegény, lázas állapotban vagy a terhesség ideje alatt, a gyermekágyban sat.) szokott beállani. Az „elsőleges“ kórala­kok hasonlósága mellett a „másodlagosak“ bekövetkezését csak akkor lehet felvenni, ha a nyirkmirigyek átalánosan véve beszűrődnek , mert csak akkor szenved az összes szervezet, s azon változás nélkül átalános bujakór nem létez. (W. Mediz. Wochenschr. 1853. 31. sz és 1860. 14. sz.) A nyirkmirigy rendszer legnagyobb részének, vagy néha összes részeinek beteg volta az átalános bujasenyv legállan­dóbb és legtovább megmaradó jele, s általa lehet a bujakórt hasonló módon kezdődő, sokszor hasonlóan lefolyó, de más­kép végződő, s az összes szervezetre egészen különböző mó­don ható rokon kórfajoktól megkülönböztetni. A nyirkmiri­gyek kóros voltából lehet az átalános bujasenyv vérszegény­ségi és vízkóros tüneteit megérteni; a megbetegedett nyirk­­mirigyrendszer és a vérből kiváló izzadmányok okozzák a bőrön és a rakhártyákon fellépő vérbőséget és beszűrődéseket. A táplálás, mozgásszervek és az idegrendszer körében kifej­lődő zavarok a jelenkori kórtani nézetek mellett a többi bu­jasenyvi tüneteket igen egyszerűen érthetővé teszik, s egy­szersmind megfejtik azon végveszélybe döntő senyves állapo­tot, mely bekövetkezik, ha a bujakór oly egyéneknél kap lábra, kik vérszegénységre vezető bántalmaknak vannak alá,­vetve, vagy pedig ha ilyetén nyavalyák már meglévő bujakór­hoz csatlakoznak. A kóros vérvegynek (Dyscrasie), senyvessé való átváltozása a kötszövet, csontok és porozok, s más egyes szervek lobjában és genyedésében nyilvánul. A gü­mő és a kömnyédcsomók képzése a bujakórosoknál sem marad el, ha ezek tenyész életi szervei a bujakóros megbetegedés előtt­, vagy azzal egy időben sínlődtek. A szerző a „bujakór“ halmaznévvel együvé foglalt tü­neteket négy csoportra osztja ; ezek pedig: a kankó, az első­­­leges ragályos fekélyek, a másodlagos ragályos (contagies) és fertőző (infecties) alakok és az álbujakór. I. A kankó csoportja a fekélyedés nélkül lefolyó ragá­lyos takhártya lábokat, ezek következményeivel egyetemben foglalja magában. Székhelye legtöbbnyire az ivarszervek tak­­hártyájában van, s ez utóbbi által elválasztott geny vagy nyálkában rejtett anyag átvitele következtében ered. A­ra-35*

Next