Orvosi Hetilap, 1863. október (7. évfolyam, 40-43. szám)
1863-10-04 / 40. szám
forduló anyagot fölfedezni, mindannyiszor sikerült valamely szerv oly működését felfedezni, mely rendes állapotban is ezen anyagot létrehozza, s a vér útjaiba szállítja, mint p. o. ez az epe összetételi részeivel a máj betegségeiben előfordul; a köszvénynél pedig a húgysav s a húgysavas sók lépnek fel a vérben. A folyadékiak kórtana mellett csak azon egy érv látszik szólani, hogy az új képződmények a szervezetben gyakran sokszorosan lépnek fel, s így a vér elfajulásának mintegy kétségenkívüli jelét adnák. De ha tekintetbe veszszük, hány szerencsés esetet tud a sebészet felmutatni, hol műtét után az egyén csakugyan mindenkorra egészséges marad; ha tekintetbe veszszük, hogy az orvostan évkönyveiben még olyan , habár ritka esetek is fel vannak jegyezve, hol az új képződmény esfejlődési folyamatok (Rückbildungsprocesse) által a szervezetből kiküszöböltetik , akkor csakugyan mély kételyek támadhatnak, vájjon a vér meg volt-e betegedve, vagy a testnek bizonyos része hely és idő szerint a rendestől tért-e el ? Azon körülmény, hogy a roszindulatú álképletek műtét után a műtétei helyén egyrészt ismét kiújulnak, másrészt belrészekben még számosabb példányokban megjelennek, nemcsak a vér általános megbetegedése által, hanem máskép is értelmezhetők. Minden esetre nagyon feltűnő volna, hogy a sebészet számos tapasztalatai mellett, mindig a kóros eltávolítását javalja s gyakorolja, ha nem lenne minden sebészben azon mély meggyőződés, hogy műtevésével a betegnek használni akar, s valóban használ is. Olyan eltávolítás által, a folyadékiak kórtana szerint nem volna más elérve, mintha vérzősebben a véralvadékot elmosnék, de a vérző edényt le nem kötnek. Hogy az álképlet, mikor természetes átváltozásain keresztül megy, s különösen mikor evesedésbe megy át, a szervezetre nagyon veszélyes visszahatást gyakorol, nagyon természetes, de ezt nemcsak rákoknál, hanem más egyéb, genyt és evet elválasztó sebeknél és fekélyeknél is látjuk, s tapasztaljuk, mert egyrészt a nagy nedvveszteség, másrészt az evesnek felszívódása, s ismét azon vérmennyiség, mely az új képlet tovafejlődésére felhasználtatik, teszik a beteget tönkre. Tehát nem a vér rész mivolta, mindjárt elejétől lógva, hanem a vér másodlagos idült megmérgezése és a vérszegény állapot kártékonyak, s életbe kerülő bajok. Az itten elősoroltak szerint a rákokat tulajdonképen helybeli bajoknak kell nyilatkoztatni, s támadásukat akkép megfejteni, hogy bizonyos sejttérhez valamely inger folytán, mely vagy erőszaki, vagy vegytani , vagy úgynevezett mozgási (dynamicai) lehet, nagyobb tápnedv mennyiség tolong, s a rendes sejteknek úgy táplálására , mint nemzésére egy ideig felhasználtatik; minthogy pedig ezen folyamat által, ha az inger tovább hat, vagy a szövet még ki nem merült, a tova fejlődésre elvégre még olyan anyagok is felhasználtatnak, melyeknek a test más helyén és más időben le kellene rakatniok, s így történnek és mennek véghez azon sejtek elfajulásai, melyek az életfolyamat rendes menetekor más helyen és más időben képződnek ; s ha az első sejt képződve van, a tovanemzés minden akadály nélkül megtörténhet. Így tehát a szilárdak vagyis a sejtek kórtana a természetben azon alapelvet követi , hogy minden új test egy, már e hozzá hasonló meglevő testet föltételez, míg a folyadékiak kórtana az önnemzést (generatio spontanea s. aequivoca) látszik pártolni. A különbség a kettő között igen nagy, s valószínű, hogy későbbi vizsgálások s nyomozások a sejtek kórtanának elveit helyben fogják hagyni. Jóllehet a sebészet eddig még a folyadékiak kórtanát volt kénytelen elfogadni , mégis már hosszú idő óta önkénytelen, talán nem is akarva a sejtek kórtana elméletének hódol, úgy a gyógyeljárásra mint a kórjóslatra nézve. Nem tagadhatni, hogy vannak oly kóresetek, hol a sebészek legnagyobb része késhez többé nem folyamodik a beteg felgyógyulása végett, de azt csak akkor teszi, midőn vagy a kóros elfajulás oly nagy térre és oly veszélyes helyre terjed, hol maga a műtétés is életbe kerül, vagy pedig a kóros termény már oly káros hatást gyakorolt a testre, hogy a kimerült egyén a műtevéshez alkalmatosnak egyátalában nem találtatik. De még ilyen kétségbeejtő esetekben is a sebész nem az úgynevezett rákos kórvegy ellen működik, mert azt valóban nem is tudná tenni, hanem az erők fenntartását igyekszik elérni, hogy, ha lehetséges, a természet a maga hosszadalmas útján a beteget bajától megszabadítani segítse, vagy ha ez lehetlen , legalább a beteg szenvedését könnyítse. Hol pedig a körülmények kedvezők, ha a sebész őszinte akar lenni, semmiféle felszereléshez sem nyúl, hanem, mint jelen esetünkben, az eltávolítást javulja, s tőle mindent vár és remél. Az új képlet ilyen eltávolítása nem valamely tudós fejben eredt meg , hanem a természet szorgos észlelésének megérlelt eredménye és annak utánzása; mert mint maga a természet is némelykor megteszi, hogy részint sob. részint üszkösödés folytán a kórost a szervezetből kiküszöböli, épen úgy jár el a sebész is, ki a beteg üdvét pengéje hatásában keresi. De valamint a természet működését is csak akkor koronázza siker, ha tökéletes ép részekben történ a kiválasztás, mert a rákosnak részletes elhalása igen gyakran észlelhető, de ez a beteg javának mit sem használ: épen úgy törekednie kell a sebésznek is, mennyire csak lehet, a látható és megtapintható elfajulás határán túl mélyeszteni kését a lágy részekbe, hogy a kóros minden nyoma kiirtás alá jusson, s tökéletes gyógyulásra ép tér maradjon fenn, mert csak így lehet a kiújulásoknak véget vetni, s ha az újképlet csakugyan a műtevés helyére volt korlátolva, s a belső szervekben még le nem telepedett, igen nagy valószínűséggel reménylhetjük, hogy a beteg bajától mindenkorra megszabadul. Már itt több ízben arról volt említés, hogy az újképletek, habár ritkán is, önkénti elfejlődési folyamatok által a testben semlegesekké, közönyösekké tétetnek. Most csak az marad hátra ezeket névleg felsorolni. Ide tartozik a zsíros elfajulás, az elmeszesedés és az egyvéd- átváltozás, melyek némelykor mind