Orvosi Hetilap, 1863. november (7. évfolyam, 44-48. szám)
1863-11-01 / 44. szám
871 lyagcsák úgy kezdetben, mint a lefolyás alatt végkép hiányoztak, a bőr felülete rendes nem volt, s maga a bőr sem találtatott beszűrődve, azonban mindenhol meg volt vörösödve, róla a hám kisebb-nagyobb czafatokban leváladozván, mi mellett viszketést vagy épen nem, vagy alig lehetett észrevenni. Itten megjegyezzük még, hogy a szóban levő alaknál előjövő vörösség és hámvedlés a pikkelyesizzagnál is előjön, ezenkívül azonban egyéb érintkezési pontok nem mutatkozván. Ha tehát a szerzőknél a pikkelyes izzag vagy a vörös korong leírásakor börbeszűrödésre, viszketésre, nedvességre sarakodunk, Hebra vörös korongára, ezen annyira ritka betegségre kell gondolnunk , melyet joggal önálló betegségnek lehet nevezni, s felfedezőjének nevét mellette meghagyhatjuk. *) Ezen az elmekórhatározat körébe vágó értekezetet szerző, ki most a Bene-féle stipendium segélyével külföldön utaz, a magyar orvosok és természetvizsgálók gyűlése alkalmára szerkesztette , de miután ott, a tárgyak bősége miatt, föl nem olvastathatott, Bene Ferencz tr. úr azt közlés végett hozzánk beküldeni szíveskedett. B. tr. úr kötelességet vélt teljesíteni, midőn ez értekezetét a nagygyűlés számára írta, annál inkább, mivel, hogy saját szavait idézzük „a gyülekezet nemcsak újra összejöhetésének örömünnepét üli, de egyszersmind halhatlan emléket emel azon jeles férfiú boldogúlt szellemének, ki e gyűlések alapkövét elsőben tette le, s kinek kegyeiből én is jelen tudományos külföldi utazásom élvezhetem“. Sz. 872 Ki tulajdonképen elmebeteg?*) Bolyó Károly tr., jelenleg Gentben, Belgium. A kérdés, melynek megfejtéséhez szólani kívánok, csak az újabb időben komolyan felkarolt tannak — az elmegyógyászatnak köréből van merítve, mely annyira nehéz és törvényszéki- lélektani szempontból annyira fontos, hogy nemcsak orvosnak, de minden törvényszéki bírónak is felette szükséges tudni. Ki tulajdonképen elmebeteg? Ezen kérdés megoldása felett az általánosan elterjedt tévnézetek özöne — ez elmekórt nem a gyógyászat, de a lélektan (psychologia) köréhez tartozottnak tekintvén — századok hosszú során keresztül mintegy meghonosulva a szerencsétlen elmekórosok sorsára önsúlyként nehezült, s egyszersmind még alkalmat nyújtott nemcsak a szakértőknek, de lakásoknak is e tan felett ítéletet hozni, holott azt mindegyikünk tudja, hogy valamely tan vagy kérdés felett alaposan ítélni egyedül az képes és az hivatott, ki magát annak tanulmányozására szentelvén, azt még elemi részecskéiben is a legparányibb részletekig annyira kutatja, mennyire annak belső szervi összefüggése engedi, vagy általában lehetséges ; míg ellenben ki valamely tannak valódi lényegéről csak felületes vagy részletes ismeretekkel bír, s ennek csak némely tételeiben jártas: az általános erkölcsi szabadság elvei szerint ahhoz szólhat ugyan, s felette egyéni nézetét elmondhatja; irányadó alapvéleményt azonban itt egyedül oly tekintélyektől várhatunk, kik e tan teljes felfogása és helyes megítéléséhez a szükségképen megkívántató tevőleges ismeretekkel bírnak. — E tan ily tévnézetek káros befolyása alatt nyögött egészen a jelen század első negyedéig, — mindaddig míg Esquirol, Pinel, Guslan s több más jeles időről-időre tett értekezéseik és irataik által e tannak a természettudományok — illetőleg az orvostanhoz való természetes tartozását kimutatván, az elmekórosok sorsa feletti ítélethozást is egyedül és határozottan szakértő orvosok kezére bízták. Ekként tehát ki jön mutatva a helyes irány és kijelölve annak hivatott bajnokai, ha azonban ezzel mégis visszaélések történnek (mint ez még sok helyen és különösen édes hazánkban szomorúan tapasztalható) a vád súlya többé nem a tudományra, de ezen kontárkodásokat meggátolni nem tudók, vagy nem akarókra háramol. Habár a szellembajok lényeges bélyegéhez tartozik is, hogy az magát rendellenesen kűlölje, mindamellett ezzel még korán sincs az mondva, mintha mindenki, ki félszegül beszél, félszegül gondolkodik, vagy cselekszik, egyszersmind elmebeteg is. A mindennapi tapasztalat bizonyítja, s minden orvos, kinek csak némileg is alkalom nyílt elmebeteget észlelhetni, bizonyára tapasztalhatta, hogy némely elmekóros épen beteg állapotában (nem mindig) bizonyos esetben helyesebben gondolkodik, beszél, vagy cselekszik, mint más egészséges ; sőt ez olykor kedvesebb, hajlékonyabb és átalában engedékenyebb is tud lenni, mint volt egészséges korában, vagy mint midőn rendes állapota újra visszatért. A szellembajok felismerésénél tehát nem egyedül egyes tüneteket, de ezek összegét, egy több részből egygyé alakult kórképet kell figyelmünkbe venni, mely sokszor jóval is előbb mint figyelmünk tárgya lett, már bizonyos fejlődésen ment keresztül. Valamint bizonyos szerv megváltozott rendellenes működése annak kóros állapotát jelöli, úgy az ész vagy szellem zavaránál, mely előbbi ép állapotban mindenkinél a kifejlettség törvényei vagy műveltségi fokozat befolyása szerint bizonyos sajátsággal nyilvánul, az agynak mint saját szerveinek megmásult beteges állapotát föltételezhetni. A lélek úgynevezett szellem-kózjeleinél vagy a rendellenes képzelményeknek bizonyos sorozata mintegy szükséges kényszerültséggel nyomul az előtérbe, midőn is a félszeg eszmék egymást mintegy ösztönszerű mohósággal váltogatva vagy gyorsan egyesülnek, vagy bizonyos fokozatos lassúsággal sorakozva egymás körül kórképpé alakulnak; vagy az agynak közép (centrális) részei ■ből érzékcsalódások (hallucinationes) keletkeznek, így természetesen a beteg által többé nem ellenőriztetvén, ennek tetteire is határozott befolyást gyakorolnak. A szellembajok kezdeténél eleinte, midőn az ítélő és felfogó tehetség döbbent rendes működését még — bár csekély hiányossággal — teljesíti, s ennek visszahatása az egyén egész szellemi öntudatának lényegére és akaratára még némi befolyást gyakorol, a beteg ezen megváltozott szellemi rendellenes állapotát többékevésbé érzi, s ezt a külvilág előtt minden áron — a legnagyobb óvatossággal eltakarni igyekszik. Mivel azonban ennek elpalástolása a folytonosan növekvőfélben lévő észbaj által már úgyis meggyöngült szellemi hogylétnek csak nagy megerőltetésével történ, ugyanazért ezen nagy belső küzdelem, erőlködés és ingatag önállatlanság, mely az előbbi állapottal épen nincs öszhangzatban, szakértő figyelmét el nem kerülheti; sőt ez a szellemkor meghatározásánál, ennek első és tévedhetlen kalauzul szolgál. Az észhangzatában már így megzavarodott szellemi működés a kor tovább fejlődésével lalonkint nemcsak a beszéd, arczkinyomat, de ennek az összes szervezetre való ingerlő hatása következtében előidézett taglejtés által is a külvilág színe elé hozatván, a beteg szellemileg egészen átváltozott kóros lényegében most már határozottan felismerhető. Valamint az ép észnek, úgy a megmásult szellemiség és beteg érzetek külöletének is azért bizonyos néma jelei vannak, melyeknek jelenléte egyaránt minden emberfajnál, sőt még a beszélni nem tudó oktalan állatnál is magát bizonyos kinyomat vagy önálló mozgásban nyilvánitja. A szenvedelmek : az öröm, a bánat, a fájdalom, a harag stb. az arcznak és különösen a szemeknek más fényt, más kinyomatot (Ausdruck) kölcsönöz, de ezen különböző érzelmek az egész magatartás és testhordozásra, különösen a törzsnek hajlott vagy merev állására, olykor egészen az ujjak feszültségéig határozott befolyást gyakorol. Szóval az egész anyagi mibenlét összege átváltozott, s annyira idegenszerű lesz, hogy bármint erőlködjön is, ezt a különben is már meggyengült akarat befolyása kormányozni nem képes, mely az aránytalanság és öszhangzatlanság szakértő figyelő előtt többé el nem palástolható. Ezen néma jelek: taglejtés, arckinyomat és általános magatartás tehát a belső érzelmeket akaratlanul és a külvilág színe elé tárja, ha mindjárt ezt a beszéd más színben előtüntetni igyekszik is; sőt ekkor még anyival inkább, mivel ezen nagy óvatossággal történő erőltetett beszéd csak álarcul szolgál a valódi szellemi hogylét elpalástolására. A kór tovább fejlődésével, midőn a már meggyengült önuralom és megmásult ítélő és felfogó tehetség a beteg „én“-je 44*