Orvosi Hetilap, 1865. április (9. évfolyam, 14-18. szám)

1865-04-02 / 14. szám

211 megbarátkoztunk volna — a kórtani Colomb tojások emez újabb példányával — a legmesterkéltebb feltevényekhez kellett folyamodnunk, hogy az u. n. másodlagos tüneményeket megmagyarázhassuk. Majd a különböző egyéniség vagy a sajátságos hajlam volt oka annak, hogy egyik esetben a chanert alkotmányos bujakór követte, más esetben pedig nem (Ricord iskolája); majd ismét úgy vélekedtek (Köbner), hogy a helybeli bántalom kórfolyamata kisebb vagy nagyobb belterjessége (Intersität) szerint, a baj egyszer csak helybeli korlátok között marad, máskor pedig átalános alkotmányos kórrá fajul el, majd végre egészen tagadták a bujafenyv lételét (mint a bécsi Herman, Lorinser), annak kórjeleit a higany behatásának tulajdonítván. Mennyivel egyszerűbb és világosabb színben tűnnek fel előttünk a bujakór legbonyolódottabb viszonyai, mennyivel erősebb az alap, melyre gyógytani eljárásunkat fektetjük, hogy ha nézeteinket a kétféle bujaragály elméletére vezetjük vissza. Igaz ugyan, hogy még távolabbról sem sejthetjük a bujaragály természetes lényegét, de melyik ragályos kór fertőző anyagáról van közelebbi ösmeretünk, kivévén azét, mely állati vagy növény-elődiek által idéztetik elő, s a többi ragályos betegségek egész seregénél a ragályt csak következményeiről, hatásáról gyanitjuk. Valamint senkinek sem juthat eszébe példa vörhenyt és kanyarót kórokra a tekintetben más forrásból következtetni, mint két sajátszerű ragályból, bár sok tekintetben még inkább hasonlítnak egymáshoz, mint a kérdésben lévő bajok, úgy minden oda utal, hogy a chancret vagy puha fekélyt szorosan különítsük el azon bajtól, mi eddig másodlagos bujakór czíme alatt ismertetett és kezeltetett. Elfogadván pedig a bujaragály kétféleségét, szükséges, hogy a bujakór tanban eddig használt műszavakat módosítsuk akként, hogy határozott fogalmainkat híven és szabatosan tükrözzék vissza. Csekély véleményem szerint valamennyi megfertőző közösülés útján eredt bajokat két kóroknak (morbi veneris) nevezhetnénk, azokat három főosztályba sorozván: 1. takaros bajok; 2. bujafekély (chancre); 3. bujafenyves bántalom, v. alkotmányos bujakór. Ha vannak m. t. egyesület kórnemek, melyekről a régi jelige áll „qui bene distinguit, bene docet, vagy is bene curat“, ez különösen a szóban forgó bajokra alkalmazandó. Nem kellvén többé félnünk attól, hogy minden bujafekélyből előbb-utóbb származhatik bujasenyv, az egyszerű bujafekélyben szenvedő beteget nem fogjuk higanyszerekkel terhelni; de oly betegnél ismét, kinek a bujasenyv legelső, bárminő jelentéktelen bántalmát észleljük, az ilyen betegnél nem fogjuk az időt könnyelmű semmittevéssel elvesztegetni, a higanytól nem fogunk irtózni, mint oly veszélyes gyógyhatánytól, mely a szervezet megrontására tör, hanem e tagadhatatlanul nagy becsű gyógyszer hatását észszerűleg s higgadt kórodai tapasztalatainkkal összhangzólag betegeink javára fordítandjuk. 212 Borszesz kötések alkalmazása műtétei és külerőszaki sebek gyógyitásánál. Chédevergne után közli Koller Gyula ir. Midőn Chédevergne Nélaton tanár kórodáján segédorvos lett, különösen két körülmény lepte meg őt, t. i. a kötözések egyszerűsége, s majdnem tökéletes hiánya azon szagnak, melyet Paris városa más sebészeti korodáin talált. Később, pedig azt is tapasztalta, hogy ritkán jönnek létre e kórodán azon balesetek, melyektől a műtétek után annyira félünk. Ez annál meglepőbb, minthogy köztudomású dolog, hogy az Hôpital des Cliniques, Paris kórházai közt a legegészségtelenebbek egyike. Szerző nézete szerint a kedvező eredmények kulcsát abban kell keresni, hogy a klinikán több mint egy év óta tiszta borszeszszel vagy kámforos pálinkával kötöztetnek a sebek, s essen idő óta alig ismerik ott a genyfertőzéseket, a kórházi fenét, nyírkedénylobot, orbánczot stb. Ennélfogva fölhívja az orvosok figyelmét a kötözések ezen módjára, s előnyeinek bebizonyítása végett arra hivatkozik, hogy 48 súlyosan sebzett beteg közül, kiknek legnagyobb része nagy műtétért állott ki, s kik valamennyien kámforos szeszbe mártott tépettel kötöztettek, 45 gyógyult föl gyorsan, s csupán három halt meg, az egyik gümösödésben, a második hypostaticus tüdőlobban s a harmadik genyfertőzésben. Történelmi adatok. A szeszes kötözések alkalmazása nem új dolog. Igen közönséges az az alsó néposztályoknál, hol hagyományképen fen maradt a hajdani sebészek gyakorlatából. A kámforos szesz jó hírnevét köszöni bizonyos egyéniségnek is (Raspail ?), ki nagy befolyást gyakorolt a tömegekre s azok hygienicus szokásaira. Tudjuk hogy eldödeink naponta használták a borszeszt a sebek helybeli gyógykezelésénél, ámbátor nem tisztán, de ha csak kissé vizsgáljuk azon számos bonyolódott vényt, melyet sebekre alkalmaztak, azt fogjuk találni, hogy mindezek alapját és főalkatrészét a borszesz képezi. Ide tartoznak Fioravanti balzsama, a gyömbérlés, Plenk oszlató kenőcse, az Alcohol vulnerar, stb. melyek mindnyájan nagymennyiségű borszeszt tartalmaznak ; továbbá a balsamus de Chiron, bals. Locatelli, stb. melyekben ismét kámfor is van. Említést érdemel Batailhé Jr. érdekes röpirata: le V alcool et des composés alcooliques en Chirurgie (Paris, 1859) ki erélyesen harczolt ugyanazon eszmék mellett s több év óta elméletileg ugyan azt vitatta, miről szerzőnk a gyakorlatban meggyőződött. Végre hivatkozik szerzőnk Nélaton tanár és Houet Jr. nézeteire, kik mindketten elismerik a kámforos szeszszeli kötések egyszerűségét, ártalmatlanságát és kitűnő hatását. Alkalmazási mód. Ez abban áll, hogy finom, puha lépet borszeszbe bőven beáztatva alkalmaztatik a seb széleire, ha ezek közelítvék, vagy ajkaira, ha tátong. E kötözést kezdjük a műtétei napján, s naponta megújítjuk azt. Mily alkoholt kell venni? Nélaton kórodáján közönségesen a Spiritus camphoratus (56°) használtatott, s csupán ha a kötözés a szájüregben történt, vízzel kevert sűrített bornéi lön alkalmazva. Úgy látszik, hogy alig van különbség a tiszta és a kámforos bornéi hatása közt, de szerző mind a mellett azt hiszi, hogy a kámfor némelykor igen hasznos segédszer gyanánt hat. Az alcohol behatása a sebre szakadatlan legyen, s különösen arra kell ügyelni a sebésznek, hogy a tépet mindég nedves maradjon. Azért is kellő vastagon szükséges azt alkalmazni s nyomfoltokkal vagy viasztaffotával körül kötni, hogy a kigőzölgés csekélyebb legyen s a seb kiszáradása meggátoltassék. Némelykor kétszer kell a kötést megújítani, vagy legalább több ízben meglocsolni a tépetőt 24 óra alatt — a mint a körülmények megkívánják. Nem létezik tehát ennél könnyebb és egyszerűbb eljárás, s mellette sokkal gyorsabb és tisztább mint minden egyéb kötözés. A sebszélek nem oly szennyesek mint a zsíros anyagok alatt, a szag nem kellemetlen s maga a genyedés is sokkal csekélyebb.