Orvosi Hetilap, 1868. szeptember (12. évfolyam, 36-39. szám)

1868-09-06 / 36. szám

Felváltva iparkodtunk részint a fordítóhurok alkalmazása által, részint rögtönzött eszközök igénybe vételével azt onnan kiszabadí­tani. Egy órai fáradozás után azt értük el, hogy a térdízület is kettészakadt. Erre igyekeznünk kellett a magzat bal lábát elérni, melyet már most ujjunk hegyével történetesen érinteni lehetett, s nagy bajlódással sikerült azt a medencze üregéig kihúzni, mire a magzat a kettős kézfogás által tengelye körül megfordíttatott, ezután pedig a szül­észekből egy pillanat alatt ki lett szabadítva. Önkéntelenül is azon kérdés merül itt fel, váljon a mondott esetekben azon szerv dermeszerű állapotának mi lehetett oka? Föltéve, hogy haránt fekvés esetével van dol­gunk, a petehártyák megrepedésével, s az ezzel kapcsolatban levő magzatvíz elfolyása által a méh bernékének nagy részét igen természetesen elveszti, mire ezen szerv, hogy még bennlevő tartalmától is végkép megszabadulhasson, eleinte közönségesen mérsékelt, később azonban fokonként hevesebb, majd szünet nélküli összehúzódásban van. Hosszas küzdelem, sikertelen fáradozás után, bizonyos idő elteltével tovább működni teljesen megszűnik, s kimerült és fáradt izomként a magzat körül erősen és tartósan összevonódva marad. Ha már most ezen rendellenes állapothoz, mint a leírt esetekben is, a m­éhnek túlságos dörzsölése, ismételt, de talán nem eléggé szabályszerűen történt fordítási kísérlet és a méhtevékenységet fokozó gyógyszerek nyújtása járul, akkor igen természetesen a baj még inkább fokoztatik. Elis­mert szakértők nézete szerint, az anyarozs, valamint annak ható­anyaga az anyarozsdék igen hatásos szerek, ha azok jó minőségűek, s hatásuk különösen abban szokott nyilvá­­nulni, hogy a méh összehúzódási képességet növelni, fokozni kiválóan képesek, úgy annyira, hogy vigyázatlanul adagol­­tatva, azok bármelyike vajúdás közben a szóban levő állapot egyik tényezőjévé válik. Fent említett mindkét eset, nemkü­lönben igen számos szakértő egyének tapasztalata határo­zottan ezen nézet mellett szól.­­ Nem szándékom itt rész­letesen fejtegetni, hogy a nevezett szerek micsoda káros kö­vetkezményeket vonnak ilyenkor maguk után, hanem ha mellesleg azon kérdésre kellene megfelelni, váljon általános­ságban milyen esetek azok, melyekben az anyarozsot és an­nak készítményét veszélytelenül, aggály nélkül nyújtani lehet, erre vonatkozólag számos észlelések nyomán röviden azon nézetben vagyok, hogy míg a magzat a méh üregében fészkel, míg a szálatat el nem hagyta, mindaddig azok egyi­két sem tanácsos adagolni, kivételesen azonban helyük van ott, hol már beköszöntött szálfolyamat alatt olyan rendelle­nes állapot van jelen, melyben a méh összehúzódásai elégte­lensége folytán czélunk azt erélyes és tartós működésre ser­kenteni, s egyidejűleg, más segédeszközökkel egybekötve, az életveszélylyel fenyegető méhvérzéseknek kitelhetőleg útját állani akarjuk, mint pédául előfekvő lepény (placenta prae­via) eseteiben. Mihelyt azonban a magzat már világra jött, s a vérzés igényli, azok olyankor majdnem mindenkor jó szolgálatot szoktak tenni. A lehető rövidséggel előbb leírt eseteinkhez visszatér­ve, azokból kiindulva, nem leen, nehéz a zsigereltávolítás szükségét megállapítani. Indíttatva vagyunk tehát azt vég­rehajtani a haránt fekvés azon eseteiben, melyekben a lábfor­dítás akár elhanyagoltatott, akár nem, de többszöri kísérlet után se a medenc­e csatornájába rögzített holt magzat lá­baihoz, se pedig lefejezés végett annak nyakához teljesség­gel hozzá nem férhetni. A mondottakból folyólag az is kö­vetkezik, hogy­ ezen műtéti eljárás csak olyankor jöhet alkalmazásba, midőn a méh dermeszerű állapotban van, s tapasztalatilag ez a leggyakoribb. Ennek jelenlétekor a túl­­erősen körülövedzett érett s rendes nagyságú magzatot a szerv üregeiből kiszabadítani akarni könnyen beláthatólag hiábavaló fáradozás. Hogy ilyen körülmények között a rossz kimenetelnek, név szerint a vészes méhrepedésnek egyedül csak ezen művelet által vehetjük elejét, azt alig szükséges külön kiemelni. Alig tagadhatjuk, hogy ez az anyára nézve az egyedüli életmentő és utolsó eljárás, mely által annak életét a bizonyos veszedelemből kiragadni még megkísért­hetjük. Ha ily eset magára hagyatik, az anya, anélkül, hogy magzatát megszülhetné, teljesen kimerül és elvesz; ha pedig a szálfolyamatnak más úton akarunk véget vetni, igen kivételesen czélhoz fogunk ugyan juthatni, de azt hiszem, hogy alig találkoznék szülész, ki hason esetben azon eljárást ismételve követni kívánná. Hogy ezen tárgyra vonatkozó második esetünkben a nő azon hosszas műtéti eljárás közben teljesen kimerült, magától értetik. Az ijesztő zsigereltávolí­tás helyett még kellemetlenebb műtétért végeztünk, s nagy szerencsének mondható, hogy hüvely- vagy méhrepedés be nem következett. Az egyénnek fölösleges kínokat okoztunk, sok időt vesztegettünk el, mind a ketten belefáradtunk stb. Váljon ez esetben mennyivel veszélytelenebbül, mennyivel hamarább jutottunk volna czélhoz, ha a javast zsigerkiverést az elhalt magzaton azonnal végrehajtottuk volna ? A kiviteli mód igen egyszerű : a Levret-féle vagy a Naegele-féle ollóalakú koponyafúrót a hüvelyben levő kéz védelme mellett a mellkas előfekvő részébe, szabály szerint a hónaljiba szokás bedöfni, s a nyílást a szükséghez képest az eszköz éles végeinek széttávolítása által tágítani kell; ezután pedig a műtevő bentlevő ujjaival a mellzsigereit, s ha ez sem lenne elégséges, a hasüreg bennékét is egyenkint, s nem sietve, kiszedi. Arra azonban nagy ügyelettel kell lennie, hogy az átmetszett és a kiálló bordavégekben kezét meg ne sértse, mi ilyenkor igen könnyen megeshetik. Tanársegéd koromban, de különösen Bécsben számta­lanszor volt alkalmam ezen műtéti eljárást hullán véghez­vinni, s mindenkor előnyösebbnek tűnt fel, ha a nyílás a mellkas egész hosszában, sőt a hasüregig terjedett, mert kicsiny nyílásnál kezünket mindig megsértjük, emellett a mellük­ zsigereket szétválasztani nehéz, egy szóval az egész műtétes időveszteséggel jár. A mellkas megnyitása czéljából a Naegele-féle eszközt előnyösebbnek kell nyilvánítanom, minthogy használatakor segédre nincs szükségünk, míg a Levret-féle ollóalakúnál a szárak egymástól való elkülönítése végett a szakértő segélyét igényeljük, melylyel egyébként nem igen rendelkezhetünk. A zsigerek kiverése után a magzat kiszabadítása miatt törekednünk kell annak lábához, térdéhez, vagy farához jutni. Esetenként ugyan megtörténik, hogy a zsigerek na­gyobb részének eltávolítása után a magzat a méh működése folytán a szálútból kihajtatik; más alkalommal pedig a láb­­rafordítás által sikerül ezélt érni, de nagyobb a valószínűség, hogy tompa horoghoz kell nyúlnunk, melyet vagy a gerincz­­oszlopba vagy mint első esetünkben is, az ágyéktájba kell beleakasztani, arra azonban a bentlevő kézzel szigorúan kell ügyelni. Kiszabadítván a törzset, a visszamaradt fejet né­melykor a természet maga hajtja ki, míg más alkalommal kézzel kell azt kihúzni.

Next