Orvosi Hetilap, 1869. október (13. évfolyam, 40-44. szám)

1869-10-03 / 40. szám

máskép történt, s végtére jobbra tarthatok számot, mennyi­ben remélem, hogy a kóroda szervezésekor, mely épen folya­matban van, követeléseim és tanácsaim tekintetbe fognak vétetni. Hazámfiainak, különösen pedig a magyar kir. egye­temhez a keserű élettapasztalások után csak azon sürgős figyelmeztetést mondhatom, hogy újjászervezésük alkalmával, hibáinkból tanulva, mindjárt kezdetben jobban intéz­kedjenek. Ezen jogosult figyelmeztetés azon felszólítást foglalja magában, h­ogy a bujafeny­vesek számára minél­elő­bb állandó és jól ellátott kóroda szerez­tessék, s ennek vezetésével derék tanitóerő bízass­ék meg, hogy ezentúl minden orvos a bujasenyvről alapos oktatásban részesüljön, s ezután ezen korcsoport, mely különszakmának legkevésbé való, minden orvos által ismertessék, s összes elágazásaiban a gyakorlatban kezeltet­hessék­ így, s csak így lehetséges, hogy a bujakóri betegsé­gek megszűnjenek az egyén és a család titkos és nyilvános ostorai lenni, nemkülönben hogy azok „szakmívelők“ gyak­ran szemtelenül fosztogató egyedáruságául ne szolgáljanak, kik többször igen kevéssé képezettek. A legnyomatékosabb indokok egyike, habár nem is a legjelentékenyebb, a fentebbi volt, mely engem több, mint huszonöt év előtt különös, állandó (úgynevezett köteles) buja­seny­ői kóroda felállítása ügyében szívós,kitartó izgatásra és cse­lekvésre ösztönzött. A valódi gyakorló orvos feladatával so­hasem tartottam összeegyeztethetőnek, hogy ez a gyógytant megtanulja, s a gyógyművészetet gyakorolja, anélkül, hogy a bujakórtanban jártas ne legyen, mely az összes betegségek között a legátalánosabb és a legmélyebben beható, egyszers­mind pedig valamennyi köralak leggyakoribb és legveszedel­mesebb szövődménye szokott lenni, mely ivart, semmi kort, semmi állást vagy foglalkozást nem kimél, s mely a legújabb időben mindinkább növekedő forgalom mellett mindinkább ha­tározottan terjedett, nemkülönben súlyosbodott, — magun­kat ámítani nem szabad,mert mi szembeszökő nyilvánulásában talán hiányzik, azt alakulásainak makacssága sokszorosan pótolja! S ezen, ezerfélekép szétágazó és majdnem minden kórfolyamattal bonyolódó kórcsaládnak különös kórodája ne legyen, miután az átterjedés egészen különös, szerfelett ve­szedelmes tulajdonságával bir ? — miután még az illem és szokás is a leggondosabb elkülönzést parancsolón kívánja ? Ilyen senyv, mely minden tekintetben á­t­a­l­á­n­o­s n­é­p­k­ó­r bélyegét viseli magán, egyes szakm­­ível­őkre hagyassék-e, s ne legyen-e inkább minden orvos közös ügye ?! — Gondol­juk csak meg, hogy ezzel mindenelőtt a betegségek jelzésé­ről és gyógyításáról van szó, mint azok a mindennapi gya­korlati élet közönséges folyamában előfordulnak. Mi azonban a bujakór kikerülése és csökkentése végett jobb módszer után is tekintünk; mit érnek azonban mindazon rendszabályok, melyek eddig az orvosi rendőrség egész mezején ajánltattak és foganatosíttattak, míg a bujakórtanban teljesen való­­b­a­n kiképzett orvosok egész sora nincs, kik a végrehajtást biztosítanák? Ezen, s még más, ezzel párhuzamos szemlélődések en­­gemet, mint ezt még egyszer megemlítem, odavezettek, hogy úgy, mint nyilvános orvos, nemkülönben mint tanító felada­tomat tekintsem, miszerint a bujakórtan alapos oktatás által minden orvos közös tulajdona legyen. Számos, nem épen ked­ves tapasztalatokban dús, leélt pályám után szerencsésnek fogom magamat érezni, hogy ahhoz hozzájárulhattam, misze­rint így legyen, s hogy a pesti egyetemi kar az orvosi taní­tás szervezésekor ezen tételt, mint irányadó alapelvet terve­zetébe felvegye. A magyar orvosok tegyék bár, mint ezt a bécsiek is teszik és tehetik, hogy idegen városokban gyara­pítsák szakmabeli ism­ereteiket és tanulják külön szakmájukat; a bujakórtanból azonban már korán saját pesti egyetemükön nyerjenek alapos oktatást. Azon lényeges feltétel, hogy a legváltozatosabb keresetek igen­­jelentékeny számmal álljanak rendelkezésre se az országban se a városban nem hiányzik. Hogy azonban ezek kellőkép értékesíttessenek az úgynevezett „cursusok“ rövid látogatása semmikép se elegendő; ezek épen csak cursusok, melyek­ben az anyagon keresztülfutunk, mellyel csak hosszú, s­z­a­­batos kórodai észlelés alatt lehet alaposan megismerkedni,ez pedig csakis jól szervezett kórodai intézetekben eszközölhető. Itt kifejezett nézeteimet remélhetőleg a nekem annyira drága és feledhetlen pesti egyetemen levő ügyfeleim is oszt­ják. Remélhetőleg ezen nézetben van azon ügyér is, ki ezen irányban, a szóbanforgó korodával, ünnepelt nevének állandó emléket emelhet. Legközelebbi soraimban magára a szakmára, ennek a tudományban és a gyakorlatban való alakulásaira, az utolsó huszonöt év alatt, fogok visszapillantani. Az Addison-féle kór, vagyis a mellékvesék bántalmai.-­ Hermann Adolf tr. kórházi főorvostól Pesten. (Folytatás.) II. CSOPORT. Kóresetek, melyekben kiválólag a mellékvesék voltak kórosan el­fa­julva, s a betegek egyúttal bronzszint láttattak. E rovat alatt első­sorban Addison­nak két kórtörténetét fogjuk kivonatban közölni, s ezek felsorolása után m­ég nyolc­at, melyek más szerzők által tétettek közzé. ( **) 32 éves, sütőlegény, éveken át horgbántalmakban, me­lyek gyakori köhögésekkel voltak párosulva, szenvedett. Kórházi kezelés alatt e baj javulásnak indult. Itteni tartózkodásával majd­nem egyidejűleg, azaz három évvel előbb mint meghalt, addig fe­hér bőrszíne homályosodni kezdett. Egy évvel későbben, hogy a kórházból kibocsáttatott, előbbeni köhögési rohamai ismét vissza­tértek , de jelenleg nagyfokú gyengeség kíséretében, mi­nt újon­nan késztette valamely kórházban segélyt keresni, hol mint sárga­ságban szenvedő egyént kezelték őt, s nemsokára javultan ki is bocsátották. Rövid idő eltelte után soványodni kezdett, s arczának színe még homályosabb külemet öltött magára. Fájdalmak és élénk érzékenység, az ágyék és a felhasi tájon, jelenkeztek, melyek a be­­teget 1850-ben a Guy-féle kórházba Golding Bird osztályára vezették. Jelen állapot: A bőr színe mulatszerű ; a bőrok és a meny legsötétebb, a tenyerek és talpak legvilágosabb szí­nűek. A pofok beesvek, az orr kiálló, a köthártyák kékes-fehérek. A hang csecsemőszerű, siránkozó, a magaviselet gyerekes. A vala­mivel puffadt felhasi táj fájdalmas. A mellkas jól domborodott és teljes hangzású. A szív hangjai rendesek. A vizelet rendes színű, 1.068 fajsúlyúval bíró, rendes mennyiségű és savanyú hatású, j­ó fehérnyét és czukrot nem tartalmaz. Bird az esetet vér-­s szegénységnek tartván, iblanyos vas-szörpöt (syrupus ferri­­o-­­ dali) és zsongitó eledeleket rendelt. Két hé múlva a beteg a kórházat odahagyta, ereje ugyan valamivel jobb karban mu­tatkozott, de a bőr elszíntelenedése semmiféle változást se lát­tatott. — Rövid idő múlva a szóbanforgó egyén újonnan fel­ *) L. az OHL. 26. számát. **) Addison 1. c.

Next