Orvosi Hetilap, 1869. október (13. évfolyam, 40-44. szám)
1869-10-03 / 40. szám
máskép történt, s végtére jobbra tarthatok számot, mennyiben remélem, hogy a kóroda szervezésekor, mely épen folyamatban van, követeléseim és tanácsaim tekintetbe fognak vétetni. Hazámfiainak, különösen pedig a magyar kir. egyetemhez a keserű élettapasztalások után csak azon sürgős figyelmeztetést mondhatom, hogy újjászervezésük alkalmával, hibáinkból tanulva, mindjárt kezdetben jobban intézkedjenek. Ezen jogosult figyelmeztetés azon felszólítást foglalja magában, hogy a bujafenyvesek számára minélelőbb állandó és jól ellátott kóroda szereztessék, s ennek vezetésével derék tanitóerő bízassék meg, hogy ezentúl minden orvos a bujasenyvről alapos oktatásban részesüljön, s ezután ezen korcsoport, mely különszakmának legkevésbé való, minden orvos által ismertessék, s összes elágazásaiban a gyakorlatban kezeltethessék így, s csak így lehetséges, hogy a bujakóri betegségek megszűnjenek az egyén és a család titkos és nyilvános ostorai lenni, nemkülönben hogy azok „szakmívelők“ gyakran szemtelenül fosztogató egyedáruságául ne szolgáljanak, kik többször igen kevéssé képezettek. A legnyomatékosabb indokok egyike, habár nem is a legjelentékenyebb, a fentebbi volt, mely engem több, mint huszonöt év előtt különös, állandó (úgynevezett köteles) bujasenyői kóroda felállítása ügyében szívós,kitartó izgatásra és cselekvésre ösztönzött. A valódi gyakorló orvos feladatával sohasem tartottam összeegyeztethetőnek, hogy ez a gyógytant megtanulja, s a gyógyművészetet gyakorolja, anélkül, hogy a bujakórtanban jártas ne legyen, mely az összes betegségek között a legátalánosabb és a legmélyebben beható, egyszersmind pedig valamennyi köralak leggyakoribb és legveszedelmesebb szövődménye szokott lenni, mely ivart, semmi kort, semmi állást vagy foglalkozást nem kimél, s mely a legújabb időben mindinkább növekedő forgalom mellett mindinkább határozottan terjedett, nemkülönben súlyosbodott, — magunkat ámítani nem szabad,mert mi szembeszökő nyilvánulásában talán hiányzik, azt alakulásainak makacssága sokszorosan pótolja! S ezen, ezerfélekép szétágazó és majdnem minden kórfolyamattal bonyolódó kórcsaládnak különös kórodája ne legyen, miután az átterjedés egészen különös, szerfelett veszedelmes tulajdonságával bir ? — miután még az illem és szokás is a leggondosabb elkülönzést parancsolón kívánja ? Ilyen senyv, mely minden tekintetben átalános népkór bélyegét viseli magán, egyes szakmívelőkre hagyassék-e, s ne legyen-e inkább minden orvos közös ügye ?! — Gondoljuk csak meg, hogy ezzel mindenelőtt a betegségek jelzéséről és gyógyításáról van szó, mint azok a mindennapi gyakorlati élet közönséges folyamában előfordulnak. Mi azonban a bujakór kikerülése és csökkentése végett jobb módszer után is tekintünk; mit érnek azonban mindazon rendszabályok, melyek eddig az orvosi rendőrség egész mezején ajánltattak és foganatosíttattak, míg a bujakórtanban teljesen valóban kiképzett orvosok egész sora nincs, kik a végrehajtást biztosítanák? Ezen, s még más, ezzel párhuzamos szemlélődések engemet, mint ezt még egyszer megemlítem, odavezettek, hogy úgy, mint nyilvános orvos, nemkülönben mint tanító feladatomat tekintsem, miszerint a bujakórtan alapos oktatás által minden orvos közös tulajdona legyen. Számos, nem épen kedves tapasztalatokban dús, leélt pályám után szerencsésnek fogom magamat érezni, hogy ahhoz hozzájárulhattam, miszerint így legyen, s hogy a pesti egyetemi kar az orvosi tanítás szervezésekor ezen tételt, mint irányadó alapelvet tervezetébe felvegye. A magyar orvosok tegyék bár, mint ezt a bécsiek is teszik és tehetik, hogy idegen városokban gyarapítsák szakmabeli ismereteiket és tanulják külön szakmájukat; a bujakórtanból azonban már korán saját pesti egyetemükön nyerjenek alapos oktatást. Azon lényeges feltétel, hogy a legváltozatosabb keresetek igenjelentékeny számmal álljanak rendelkezésre se az országban se a városban nem hiányzik. Hogy azonban ezek kellőkép értékesíttessenek az úgynevezett „cursusok“ rövid látogatása semmikép se elegendő; ezek épen csak cursusok, melyekben az anyagon keresztülfutunk, mellyel csak hosszú, szabatos kórodai észlelés alatt lehet alaposan megismerkedni,ez pedig csakis jól szervezett kórodai intézetekben eszközölhető. Itt kifejezett nézeteimet remélhetőleg a nekem annyira drága és feledhetlen pesti egyetemen levő ügyfeleim is osztják. Remélhetőleg ezen nézetben van azon ügyér is, ki ezen irányban, a szóbanforgó korodával, ünnepelt nevének állandó emléket emelhet. Legközelebbi soraimban magára a szakmára, ennek a tudományban és a gyakorlatban való alakulásaira, az utolsó huszonöt év alatt, fogok visszapillantani. Az Addison-féle kór, vagyis a mellékvesék bántalmai.- Hermann Adolf tr. kórházi főorvostól Pesten. (Folytatás.) II. CSOPORT. Kóresetek, melyekben kiválólag a mellékvesék voltak kórosan elfajulva, s a betegek egyúttal bronzszint láttattak. E rovat alatt elsősorban Addisonnak két kórtörténetét fogjuk kivonatban közölni, s ezek felsorolása után még nyolcat, melyek más szerzők által tétettek közzé. ( **) 32 éves, sütőlegény, éveken át horgbántalmakban, melyek gyakori köhögésekkel voltak párosulva, szenvedett. Kórházi kezelés alatt e baj javulásnak indult. Itteni tartózkodásával majdnem egyidejűleg, azaz három évvel előbb mint meghalt, addig fehér bőrszíne homályosodni kezdett. Egy évvel későbben, hogy a kórházból kibocsáttatott, előbbeni köhögési rohamai ismét visszatértek , de jelenleg nagyfokú gyengeség kíséretében, mint újonnan késztette valamely kórházban segélyt keresni, hol mint sárgaságban szenvedő egyént kezelték őt, s nemsokára javultan ki is bocsátották. Rövid idő eltelte után soványodni kezdett, s arczának színe még homályosabb külemet öltött magára. Fájdalmak és élénk érzékenység, az ágyék és a felhasi tájon, jelenkeztek, melyek a beteget 1850-ben a Guy-féle kórházba Golding Bird osztályára vezették. Jelen állapot: A bőr színe mulatszerű ; a bőrok és a meny legsötétebb, a tenyerek és talpak legvilágosabb színűek. A pofok beesvek, az orr kiálló, a köthártyák kékes-fehérek. A hang csecsemőszerű, siránkozó, a magaviselet gyerekes. A valamivel puffadt felhasi táj fájdalmas. A mellkas jól domborodott és teljes hangzású. A szív hangjai rendesek. A vizelet rendes színű, 1.068 fajsúlyúval bíró, rendes mennyiségű és savanyú hatású, jó fehérnyét és czukrot nem tartalmaz. Bird az esetet vér-s szegénységnek tartván, iblanyos vas-szörpöt (syrupus ferrio- dali) és zsongitó eledeleket rendelt. Két hé múlva a beteg a kórházat odahagyta, ereje ugyan valamivel jobb karban mutatkozott, de a bőr elszíntelenedése semmiféle változást se láttatott. — Rövid idő múlva a szóbanforgó egyén újonnan fel *) L. az OHL. 26. számát. **) Addison 1. c.