Orvosi Hetilap, 1870. április (14. évfolyam, 14-17. szám)
1870-04-03 / 14. szám
foglal helyet. Végtagrövidülés nem mutatható ki. Kórházon kívül már nyújtás, emelés és fordítással (körülbelül a Malgaigne-féle mód szerint) kisértetett meg a beigazítás, de állítólag az erőkifejtés elégtelenségéért sikertelenül. Általam a Schinzinger-féle modor szerint eszközölt kifeléfordítás alatt az izsó érezhető zökkenéssel szökött ki a hollóorrnyujtvány alól, s a következő befelé hengerléssel ujjnyomás alatt alig észrevehető szökéssel tért viszsza rendes helyére. A beigazítás, azt mondhatni játszva sikerült. 2. VbVY* K. A., 36 éves, péklegény, az osztályra felvétetett dec. 21-kén. Magasabb testalkatú, de kevésbé kifejlett izomzatú egyén, azelőtt való este magasabb helyről esett le.Az előbbinél talán még szembeszökőbb jellegét viselé a jobboldali varsorrnyujtvány alá történt felkarficzamnak, mely az egyén előadása szerint, megközelítőleg ítélve, hasonlag a felkar emeltyűszerű mozdulatával (Hebelmechanismus) jött létre. A könyök 7 — 8 cmnyire a törzstől távolodva, az ízfő nagyobb részével a varsorrnyújtványon belül volt rögzítve. A befelé hengeredett felkar 1—2 cmnyire rövidült. Ugyanezen felkarja két év előtt volt már egyszer kificamodva. Jelenleg rajta beigazítási kísérlet még nem történt. Ez esetben a Schinzinger-féle behelyezési kísérlet először nem sikerült. Befelé fordításkor az ízlő rendellenes helyére ismét visszagördült. Amit azon körülménynek kellett tulajdonítanom, hogy a műkezelésnek az első esetben tapasztalt feltűnő könyvsége a feladat megoldásának kicsinylésébe estett. Holott előre kellett volna látnom, hogy az ízlő nagyobb fokú kitérésével szemben talán a legyőzendő nehézség is több lehet. A felkaron nyilván erélyesebb kifelé fordítást és befelé hengerléskor a varsorrnyújtvány alatt keményebb nyomást igényelt. Az azonnal megindított második kísérlettel az eljárást anynyiban módosítottam, hogy a felkart könyökízületen a törzshöz nem oldalt, hanem kissé mell- és befelé közelítettem, s a kifelé fordítás megkezdése előtt rajta ugyanezen irányban mérsékes nyújtást eszközöltettem. Ekkor az ízlő az erélyesebb kifelé hengerítés alatt az előbbinél feltűnőbb zökkenéssel s recsegéssel, a befordításkor pedig hallható czuppanással tért vissza az ízárokba. Az inkább erőltetett kifordítás daczára is a beigazítás az egyénnek lényeges fájdalmat nem okozott, s azon erőkifejtéshez képest, melyet más modorok igényelnek, meglepő könyűséggel sikerült. 3. G. P., 52 éves, kocsis, febr. 1-én vétetett fel az osztályra. Az izmos, zömök, erős termetű egyén felvétele előtti napon szekérről esett le. Bukáskor jobboldali felső végtagját kinyújtva s vállízületben felemelve tartotta. Ez esetben úgy a kórjelző tünemények, valamint a Schinzinger-féle beigazításnak eredménye is teljesen ugyanazonosak voltak az 1-ső esetével. 4. N. N., 39 éves nőcseléd, február 10-kén, járólagosan jött a korosztályra felügyelő másodorvosához. Csak rövid idővel megjelenése előtt esés által szenvedett baloldali felkarficzamot.A gyenge testalkatú, kisebb termetű egyénnek ugyanezen karja 4 év előtt is már ki volt egyszer marsúlva. Jelen alkalommal ismét mellfelé, a bal varsorrnyujtvány alá történt felkarficzamnak volt minden tüneménye észlelhető. A nő rögtöni segélyt sürgetett, s midőn előadásaim — illetőleg orvosnövendékhallgatóim érdekében türelmes várakozásra kéretett fel — erővel távozni akart, máshol keresendő segélyt. Ezen tiltakozó nyilatkozatra Parecz Jr. alorvossegédem nem akarván őt elszalasztani, vállalkozott s szerzett a Schinzinger-féle beigazítási modor előnyei részére egy érdekes adatot — mert végrehajtotta azt sikeresen egyedül magában. Minden segéd nélkül igen elmésen a következő módon járt el: a széken ülő beteg kimarjalt bal válla mögött állva, vállát jobb kezével — mutatóujját a varrorrnyujtvány mellé illesztve — rögzítette. Bal kezével a derék szögbe hajlított alkar kéztőízületét fogván meg, s így eszközölvén a felkarnak mellkashoz való közelítését és kifelé hengerítését — a könyök ez utóbbi mozdulat elől való kitérésének bal térdét szögzé elébe. Jobb keze mutatós középujjának nyomása alatt a karnak vissza-befelé hengerítésekor a beigazítás könyen sikerült. Mind a négy ficzam beigazítása hangyanyhalvaggal, bódítás nélkül, s mégis feltűnő könyűséggel s aránylag csekély fájdalommal ment végbe. Meg kell jegyeznem, hogy Schinzinger műkezelési utasításával ellentétesen segédemmel szerepet cseréltem — amennyiben a karfordítást reá bíztam, s magam az ízfő körüli működést vállaltam el.Tevém pedig ezt leginkább azért, mert minden eddigelé gyakorolt egyéb beigazítási modoroknál megszoktam közvetlen az ízfő mozdulatait, szemlélve s puhatolva, figyelemmel kísérni, s itt ellenőrizni a műkezelés hatását, s ehhez alkalmazkodva vezényelni segédeim kezelését. S tényleg, nem tudom, nem-e fontosabb a Schinzinger-féle modornál is a sebésznek ép ezen feladata, úgy mint nem kevésbé befordításkor a hollóorrnyujtvány alatt az ízfő felé eszközlendő nyomásnak correct gyakorlása is. Ha — mint Kocher mondja — vannak sebészi tekintélyek, kik ezen beigazítási modornak egyrészt elégtelenségét — másrészt veszélyeit látják — úgy meggyőződésem szerint ezek és az ízfő mozdulatainak ily tüzetes megvigyázása és ellenőrzése által leendnek elháríthatók. (Vége következik). Adatok a ránggörcsök tanához Szeremley Mihály tr.-tól Miskolcson. (Folytatás). 2. A bélférgek kíséretében észlelt ránggörcsök. A karbúvárok egy jó része tagadja, hogy a bélférgek ránggörcöket vagy más súlyosabb idegbajokat idézhetnének elő. Hanem azt mondják, hogy történetes összetalálkozás az csupán, ha oly egyéneknél, kiknél bélférgek vannak jelen, egyszersmind ideges tünetek jönnek létre, melyek bélférgek jelenléte nélkül is épen úgy felléptek volna. Ami már idevágó észleleteimet illeti: A bélférgek jelenlétét én Szigeten nagyon gyakori dolognak találtam. Nem szólva azon észleletekről, miszerint egyes heveny bántalmak, mint: heveny gyomor- és bélhurut, továbbá az 1867. év elején nagy kiterjedésben mutatkozott küteges hagymáz mellett gyakran tapasztaltam, hogy a betegség folyama alatt, s annak minden különös zavarása nélkül felnőttek úgy mint gyermekek hányás vagy székelés útján bélférgeket gyakran ürítettek ki; kihagyva továbbá, a kórisme határozatlansága s az észlelés hiányos volta miatt, a számításból a járólag kezelt betegeknek a bélférgek felőli panaszát véve csupán a háznál kezelt, s így szabatosabb észlelés alatt állott betegeket. 1 624, kezelésem alatt volt ily gyermekbeteg között 26 esetet észleltem, ahol többé kevésbé biztos alapon egyenesen bélférgek ellen intéztem a gyógykezelést, s a hol bélférgeknek kiürülés, s a jelenvolt kórtüneteknek ennek folytán való megszűnése következtében a kór ismét bélféregkorra bizton főhettem. Ezen 26 eset közül 25-nél pisonya (ascaris) vagy vonalnya (oxyuris) volt jelen, s egyiknél is semminemű ideges tüneteket nem észleltem; a 26-iknál, egy 21/2 éves gyermeknél galandócz, orsonya és vonalka együtt voltak jelen, s ennél, egyéb tünetek mellett, lánggörcsök is mutatkoztak. Az eset a következő: 5. észlelet. Ember Gizella, 21/2 éves, atyja, anyja egészséges; 4 testvére szinte egészséges; lánggörcsökben sem ő sem testvérei eddig még nem szenvedtek. 1867. júl.- sept.-ben időnkinti hasfájdalmak, étvágytalanság, több-kevesebb ideig tartó lázas