Orvosi Hetilap, 1870. április (14. évfolyam, 14-17. szám)

1870-04-03 / 14. szám

foglal helyet. Végtagrövidülés nem mutatható ki. Kórházon kívül már nyújtás, emelés és fordítással (körül­belül a Malgaigne-féle mód szerint) kisértetett meg a beigazítás, de állítólag az erőkifejtés elégtelenségéért sikertelenül. Általam a Schinzinger-féle modor szerint eszközölt kifelé­­fordítás alatt az izsó érezhető zökkenéssel szökött ki a hollóorr­­nyujtvány alól, s a következő befelé hengerléssel ujjnyomás alatt alig észrevehető szökéssel tért viszsza rendes helyére. A beigazítás, azt mondhatni játszva sikerült. 2. VbVY* K. A., 36 éves, péklegény, az osztályra felvétetett dec. 21-kén. Magasabb testalkatú, de kevésbé kifejlett izomzatú egyén, azelőtt való este magasabb helyről esett le.Az előbbinél ta­lán még szembeszökőbb jellegét viselé a jobboldali vars­­orrnyujtvány alá történt felka­rficzamnak, mely az egyén előadása szerint, megközelítőleg ítélve, hasonlag a felkar emeltyű­­szerű mozdulatával (Hebelmechanismus) jött létre. A könyök 7 — 8 c­mnyire a törzstől távolodva, az ízfő nagyobb részével a varsorrnyújtványon belül volt rögzítve. A befelé hengeredett felkar 1—2 c­mnyire rövidült. Ugyan­ezen felkarja két év előtt volt már egyszer kific­amodva. Jelenleg rajta beigazítási kísérlet még nem történt. Ez esetben a Schinzin­­ger-féle behelyezési kísérlet először nem sikerült. Befelé fordítás­kor az ízlő rendellenes helyére ismét visszagördült. A­mit azon körülménynek kellett tulajdonítanom, hogy a műkezelésnek az első esetben tapasztalt feltűnő könyvsége a feladat megoldásának kicsinylésébe estett. Holott előre kellett volna látnom, hogy az ízlő nagyobb fokú kitérésével szemben talán a legyőzendő nehézség is több lehet. A felkaron nyilván erélyesebb kifelé fordítást és befelé hengerléskor a varsorrnyújtvány alatt keményebb nyomást igényelt. Az azonnal megindított második kísérlettel az eljárást any­­nyiban módosítottam, hogy a felkart könyökízületen a törzshöz nem oldalt, hanem kissé mell- és befelé közelítettem, s a kifelé fordítás megkezdése előtt rajta ugyanezen irányban mérsékes nyúj­tást eszközöltettem. Ekkor az ízlő az erélyesebb kifelé hengerítés alatt az előbbinél feltűnőbb zökkenéssel s recsegéssel, a befordítás­­kor pedig hallható czuppanással tért vissza az ízárokba. Az inkább erőltetett kifordítás daczára is a beigazítás az egyénnek lényeges fájdalmat nem okozott, s azon erőkifejtéshez képest, melyet más modorok igényelnek, meglepő könyűséggel sikerült. 3. G. P., 52 éves, kocsis, febr. 1-én vétetett fel az osztályra. Az izmos, zömök, erős termetű egyén felvétele előtti napon szekérről esett le. Bukáskor jobboldali felső végtagját ki­nyújtva s vállízületben felemelve tartotta. Ez esetben úgy a kór­jelző tünemények, valamint a Schinzinger-féle beigazításnak ered­ménye is teljesen ugyanazonosak voltak az 1-ső esetével. 4. N. N., 39 éves nőcseléd, február 10-kén, járólagosan jött a korosztályra felügyelő másodorvosához. Csak rövid idővel meg­jelenése előtt esés által szenvedett baloldali felkarficzamot.A gyenge testalkatú, kisebb termetű egyénnek ugyanezen karja 4 év előtt is már ki volt egyszer mars­úlva. Jelen alkalommal ismét mellfelé, a bal varsorrnyujtvány alá történt felkarficzamnak volt minden tüne­ménye észlelhető. A nő rögtöni segélyt sürgetett, s midőn előadá­saim — illetőleg orvosnövendékhallgatóim érdekében türelmes várakozásra kéretett fel — erővel távozni akart, máshol keresendő segélyt. Ezen tiltakozó nyilatkozatra Parecz Jr. alorvossegédem nem akarván őt elszalasztani, vállalkozott s szerzett a Schinzin­ger-féle beigazítási modor előnyei részére egy érdekes adatot — mert végrehajtotta azt sikeresen egyedül magában. Minden segéd nélkül igen elmésen a következő módon járt el: a széken ülő be­teg kimarjalt bal válla mögött állva, vállát jobb kezével — muta­tóujját a varrorrnyujtvány mellé illesztve — rögzítette. Bal kezével a derék szögbe hajlított alkar kéztőízületét fogván meg, s így esz­közölvén a felkarnak mellkashoz való közelítését és kifelé hengerí­­tését — a könyök ez utóbbi mozdulat elől való kitérésének bal tér­dét szögzé elébe. Jobb keze mutató­­s középujjának nyomása alatt a karnak vissza-befelé hengerítésekor a beigazítás könyen sikerült. Mind a négy ficzam beigazítása hangyanyhalvaggal, bó­dítás nélkül, s mégis feltűnő könyűséggel s aránylag csekély fájdalommal ment végbe. Meg kell jegyeznem, hogy Schinzinger műkezelési uta­sításával ellentétesen segédemmel szerepet cseréltem — a­mennyiben a karfordítást reá bíztam, s magam az ízfő körüli működést vállaltam el.Tevém pedig ezt leginkább azért, mert minden eddigelé gyakorolt egyéb beigazítási modoroknál meg­szoktam közvetlen az ízfő mozdulatait, szemlélve s puhatolva, figyelemmel kísérni, s itt ellenőrizni a műkezelés hatását, s ehhez alkalmazkodva vezényelni segédeim kezelését. S tény­leg, nem tudom, nem-e fontosabb a Schinzinger-féle modornál is a sebésznek ép ezen feladata, úgy mint nem kevésbé befordí­­táskor a hollóorrnyujtvány alatt az ízfő felé eszközlendő nyo­másnak correct gyakorlása is. Ha — mint Kocher mondja — vannak sebészi tekintélyek, kik ezen beigazítási modor­nak egyrészt elégtelenségét — másrészt veszélyeit látják — úgy meggyőződésem szerint ezek és az ízfő mozdulatainak ily tüzetes megvigyázása és ellenőrzése által leendnek elhá­­ríthatók. (Vége következik). Adatok a ránggörcsök tanához Szeremley Mihály tr.-tól Miskolcson. (Folytatás). 2. A bél­férgek kíséretében észlelt ránggörcsök. A karbúvárok egy jó része tagadja, hogy a bélférgek ráng­­görcöket vagy más súlyosabb idegbajokat idézhetnének elő. Ha­nem azt mondják, hogy történetes összetalálkozás az csupán, ha oly egyéneknél, kiknél bélférgek vannak jelen, egyszersmind ide­ges tünetek jönnek létre, melyek bélférgek jelenléte nélkül is épen úgy felléptek volna. A­mi már idevágó észleleteimet illeti: A bélférgek jelenlé­tét én Szigeten nagyon gyakori dolognak találtam. Nem szólva azon észleletekről, miszerint egyes heveny bántalmak, mint: heveny gyomor- és bélhurut, továbbá az 1867. év elején nagy ki­terjedésben mutatkozott küteges hagymáz mellett gyakran tapasz­taltam, hogy a betegség folyama alatt, s annak minden különös zavarása nélkül felnőttek úgy mint gyermekek hányás vagy szé­kelés útján bélférgeket gyakran ürítettek ki; kihagyva továbbá, a kórisme határozatlansága s az észlelés hiányos volta miatt, a számításból a járólag kezelt betegeknek a bélférgek felőli panaszát­ véve csupán a háznál kezelt, s így szabatosabb észlelés alatt állott betegeket. 1 624, kezelésem alatt volt ily gyermekbeteg között 26 esetet észleltem, a­hol többé kevésbé biztos alapon egyenesen bélférgek ellen intéztem a gyógykezelést, s a hol bélférgeknek kiürülés, s a jelenvolt kórtüneteknek ennek folytán való megszű­nése következtében a kór ismét bélféregkorra bizton főhettem. Ezen 26 eset közül 25-nél pisonya (ascaris) vagy vonalnya (oxyuris) volt jelen, s egyiknél is semminemű ideges tüneteket nem észleltem; a 26-iknál, egy 21/2 éves gyermeknél galandócz, orsonya és vonal­ka együtt voltak jelen, s ennél, egyéb tünetek mellett, lánggör­­csök is mutatkoztak. Az eset a következő: 5. észlelet. Ember Gizella, 21/2 éves, atyja, anyja egész­séges; 4 testvére szinte egészséges; lánggörcsök­ben sem ő sem testvérei eddig még nem szenvedtek. 1867. júl.- sept.-ben időn­­kinti h­asfájdalm­ak, étvágytalanság, több-kevesebb ideig tartó lázas

Next