Orvosi Hetilap, 1873. szeptember (17. évfolyam, 36-39. szám)
1873-09-07 / 36. szám
637 líti fel, hogy az ondócsatornácskák higanynyaki belövelésénél megtörténik néha, miszerint egyik-másik ondócsatorna megreped és ez által az ondózsinór nyirkutai megtelnek, ezen tünetet azonban nem képes megmagyarázni. Ludwig és Tomsa jeles értekezletükben a nyirkutak kezdetérőli ismertetést az akkor divó közszövetelmélet tekintetbe vételével nagyrészt helyesen, sőt helyesebben mint a későbbi kutatók: Tommasi, Frey és His adják. Két egymással ellentétes nézet áll itt szemben, s ezzel mindjárt a kérdés leglényegesebb részét érintem, mert amíg Ludwig és Tomsa a nyirkutak kezdetét a herelebenykék kötszövetében saját falzat nélküli ürökbe helyezik, addig ez utóbbiak önálló falzatú nyirkedényeket vesznek itt fel. Mielőtt e tekintetben saját észleleteimet előadhatnám, néhány szóval az említett kutatók nézetéről kell megemlékeznem. Ludwig és Tomsa vizsgálatai a kutyaherére vonatkoznak, amelylyel állításuk szerint az ember és ló heréjének nyirkutai is megegyeznek. Ezen állítás a lóherére nézve hibás; az ebben létező nagy mennyiségű interstitiális sejtek némi módosítást okoznak, mint arra alább visszatérendek. Szerintük minden lebenykében az ondócsatornácskák falát és a véredényeket kötszöveti rostok kötik össze, melyek között létező saját falzat nélküli és egymással közlekedő üregek képezik a nyírkutak kezdetét. „Ihre einzige Begrenzung besteht aus der lose aneinander gefügten Fibrillen der beiden Wandungen der Samen- und Blutgefässe“.1) Az ondócsatornácskák és véredények körül vannak tehát folyva nyirk által; úgy képzelhetjük ezt magunknak, mintha azok be volnának nyirköbikbe mártva. Ezen öblözetből a nyirk a sövényekben fekvő, már saját fajzattal és itt-ott billentyűkkel biró nyirkutakba vezettetnék el, melyek kettenkint egy-egy véredényt követve részint a rostos tok, részint a Highmar-féle test felé tartanak. L. és T. szerint a sövények nyirkedényei csak belövelt állapotban láthatók, különben szerkezet nélküli hártyából álló falzatuk annyira összeesik, hogy górcső alatt sem észlelhetők. Később, midőn Kecklingshausen által a nyirkutak kezdetének felderítésére az ezüstkezelés jött használatba, C. Tommasi* 2) 1/4—y8°/6 os pokolkőoldatnak a nyirkutakbai beívelése vagy friss, finom metszeteknek ily módoni kezelése által kutya, házinyúl és embernél ugyanazon eredményre jutott mint Ludwig, azon lényeges különbséggel mégis, hogy a Ludwig által leírt falzatnélküli űrök tulajdonképen nem egyebek, mint végső nyirköblök, melyek be vannak vonva a nyirkutakat egyebütt is jellemző endotheliális hám által; végső kiterjedésében ez az ondócsatornák külfelületét is borítja. Ezen endotheliák által bélelt űrökből a nyirk a sövényekben futó, szinte a jellemzetes hámból álló nyirkedényekbe jut és vezettetik tova. A különbség Ludwig és Tommasi között tehát az, hogy míg az első kezdetül saját fajzatnélküli űröket vett fel a kötszövetrostok között, ez utóbbi endothel által bélelt „lacuna“-kat jelölt ki olyanokat. Frey H.3) a nyirkutak kezdetét a Hyrtl-Teichmann -féle beszúrás által színes beívelésekkel igyekszik felderíteni és e czélra különféle állatot (kutya, róka, borjú, mókus, házi nyúl, tengeri malacz) használt. Szerinte az ondócsatornák a finom nyirkedényeknek igen sűrű hálózatrendszere által vannak beburkolva, melyek ismét a sövényekben fekvő nagyobb nyirkedényekbe ömlenek. Frey tehát a nyirkutak kezdetét már nem öblökbe, hanem finom edényrendszerbe helyezi. Frey nézetét megerősítőleg a kérdéshez még His4) és Kölliker( 6) járulták. Ez utóbbi állítólag a legfinomabb ágak átmérőjét is megmérte, azonkívül azonban az ondócsatornák külfelületét szinte endotheliák által állítja befedettnek: „und scheinen dieselben weiteren terminalen Lymphsmus anzugehören, deren Verbindung mit den von Hs und mit gesehenen Gefässen noch nicht nachgewiesen ist.“ E nézeteket röviden csak azért soroltam elő, hogy képét adjam annak, miszerint a nyírkutak eredésérőli ismeretek a herében mindeddig még távol sem voltak megállapítva. Ez okozatos következménye annak, hogy a here kötszövete eddig helyesen ismerve nem volt; a here kötszövetének helyes felfogása képes egyedül megoldani a nyirkutak kezdetét. A kötszövet leírásánál felemlítettem már, hogy a herebeli kötszövet az egyes állatoknál két lényeges alakbeli különbségben mutatkozik; egyiknél túlnyomólag az endotheliák által burkolt rostos kötszövet, a másiknál a sajátszerű interstitiális sejtek töltik ki a herecsatornácskák közötti hézagokat. Ezen különféleséget eddig a búvárok figyelembe nem vették, pedig ezek szerint a nyirkutak kezdete jelentékeny módosulatokat fog mutatni. Az emberi herének is megfelelő viszonyok tanulmányozására legalkalmasabbnak találtam a házinyúlherét, melynél az interstitiális sejtek alárendelt mennyiségben fordulnak elő, míg az endotheliális rostos kötszövet igen szépen kifejlődve található. Csakis a kellő módszerek nem alkalmazásának vagyok hajlandó tulajdonítani azt, hogy a nyírkutak kezdete eddig nem volt kellőleg felderítve. Mindenekelőtt pálczát kell törnöm színes anyagokkal a beívelések felett, legyen az akár berlini kék, akár enyv; a nyert képek a finom viszonyokat nem derítik fel, sőt a legcsalékonyabb műtermékeket adják. A berlini kék ugyanis az endotheliális hártyákra lecsapódik és ezáltal csak kékre festett hártyaszerű czafatokat nyerünk, míg a szinte kékre festett rostkötegek finom nyirkedényekkel cserélhetők fel. Az enyvbelövelések a borszeszbeni zsugorodás után szinte művileg képezett önálló nyirkutakat tüntetnek elő. Számos beíveléseim által mindezekről elég bőven meggyőződtem. Ezzel kimondottam azt is, hogy azon viszonyok, melyeket Frey, His és Kölliker állítanak, hogy az ondócsatornákat saját falzatú finom nyirkedények fonják körül, nem léteznek, ezek részint színezett kötszövetkötegek, részint a kötszövet között elterjedt és zsugorodott enyvfonalak. A finom viszonyokat egyedül színes anyagokkal be nem ívelt herék metszetein lehet tanulmányozni, melyeken az ondócsatornácskák közötti kötszövet eredeti alakjában mutatkozik. E czélra a kötszövet vizsgálatánál már leírt módszerem a legalkalmasabb : bV/o-os felosmiumsav beszúrás által a nyirkutakba íveltetik, azután a here erős borszeszbe fektetik és az egyes metszetek haematoxylinnel festetnek. Ilynemű kezelés mellett meggyőződtem arról, hogy a herecsatornácskák közötti kötszövet majd durvább, majd finomabb rostkötegből összenőtt hálózatból áll, melyek felülete kiálló ovális magú endothel sejtekkel fedettek. Sokhelyt a hálózat közei tökéletes endothelhártyák által vannak elzárva. Tépett készítményeken a hálózat között futó hajszál, sőt nagyobb véredényeken is találhatók endothelhüvelyek, az interstitiális sejtek pedig endothelhártyák között fekszenek. A rostkötegeket borító endotheliák a herecsatornácskák felé hártyákba mennek át, melyek ez utóbbiakat nagyrészt beburkolják. E viszonyok eléggé magyarázzák azon képeket, melyeket pokolkővel kezelt herék tépett készítményei adnak. A nyert szabálytalan körvonalak nem nyirkedények, hanem a kötszövetben létező endotheliáknak határai. E tekintetben Tommasi észleletei még leginkább megközelítik a valót, csakhogy nem léteznek az általa felvett elzárt lacunák, sem a sövényekben leírt nyirkedények. A sövények kétszövete csak oly alkatú, mint a herecsatornácskák között fekvő, itt is a nyirk endotheliák által bélelt szabálytalan utakban kering. Tépett készítményeken nyert endotheliák még nem bizonyítják, hogy itt nyirkedények volnának, mert a kötszöveti kérdés mai álláspontja szerint tudjuk, hogy a közönséges rostos kötszövetben is előfordulnak, mint lényeges alkatrészek, az endotheliák. Az előadottakból kiviláglik, hogy a nyirkutak kezdete az ondócsatornácskák között és a sövényekben az endothéliák által burkolt kötszövetrés 36* ’) I. m. 232. 1. *) Virchow’s Archiv, Bd. 28, 1863 p. 370. 3) Ugyanott p. 563. „Zur Kenntniss der lymphatischen Bahnen im Hoden“. *) Zeitschrift f. wissensch. Zoologie Bd. XIII. p. 469. 6) Gewebelehre p. 533. 638