Orvosi Hetilap, 1874. július (18. évfolyam, 27-30. szám)

1874-07-05 / 27. szám

515­­— 5­1­6 — W­i­n­t­r­i­c­h-h­el megegyezésül magyarázza G­e­i­g­e­l *) is a dobos kontatási hangot, azonban nem tulajdonít a fal feszültségének annyira kizárólagos befolyást a hang magas­ságára, mint amaz, hanem felveszi a légoszlop szabályozó befolyását is. Geigel a tüdő dobos kontatási hangját azo­nosnak mondja azzal, melyet a légcsőben és a hörgőkkel közlekedő cavernákban támaszthatni. A kontatási hang do­bos, ha a kontatás a községgel közlekedő kis légutak falát érinti; nem­ dobos, midőn a kontatás helye és a hörgők között levő felfújt tü­dőhólyagcsak önálló lengéseik által a hullámok átszellődését (Interferenz) okozzák. Schweiger“) Körnerrel együtt nem tulajdonít a tüdő szövetének semmi részt a dobos kontatási hang létre­hozásában, s felveszi, hogy a tüdő levegője mint egész leng, légoszlopot csak úgy képviselvén, mintha a léghólyagcsák válaszfalai nem is léteznének. Szerinte a nemdobos konta­tási hang egyedül a kontatott hártyában keletkezik, nem pedig a bezárt légűrben. Stern S. az „Alig. Wiener medicinische Zeitung“ 1869. és 1870-dik évi folyamában hasonlag hozzászólott a tárgyhoz, azonban az általa kifejtett elvek legnagyobb részt nem egyeznek meg a modern acustica elveivel és tanaival. Stern ugyanis kísérletekkel igyekszik bebizonyítani, hogy a levegő nemcsak — mint ezt a természetbúvárok máig is felteszik — zárt űrben, hanem a szabad h­atárnélküli térben is képes az együtthangzásra (Resonanz) (!), s hogy a szilárd test közönséges hangja nagyobb részt a környező levegőtől származik. Valamely, a mell falán támasztott hang mindenek előtt a mellben, még­pedig annak tüdőszövetében fog hely­beli hangot ébreszteni együtthangzás útján ; ezen helybeli együtthangzás által keletkező hang minősége első­sorban az elsődleges (primaer) hangtól és a primaer hangzó testtől fog függni, s csak második sorban az együtthangzó tüdő­szövet hosszától is. Ezen helybeli együtthangzás mellett az elsődleges hang a mellfal minden oldalról történő teljes visszahajlása (reflex) útján új hangot is támaszthat, ez a do­bos és metalli­us kontatási hang. A dobos hang akkor jöhet létre, midőn a tüdőszövet ellazulása miatt a vezetésben levő akadály tetemesen csökkent. Sterna hangcsengésre nézve is tett vizsgálatokat, s ezt illetőleg 4 külön sorozatot állít fel, úgy mint: 1) Él­es (hell) és tom­páit (matt) hangok, amazok a zárt üregekben eredők, emezek a zörejek. 2) Az éles és tompáit hangok ismét lehetnek: lágyak vagy kemények. Lágy a vízben áztatott puha fa, a fu­vola, orgona hangja és a dobos kontatási hang; kemény a kő, fémek és a legtöbb húros hangszer hangja. 3) A hangcsengés harmadik neme a localisált és n e m-1 o c a 1 i s a 11; oda tartozik az ütögető hang (Klopfen­der Schall), ide minden zenészeti hang. 4) Végre lehet a hangcsengés nagy és kicsiny; nagy az orgonasíp hangja a fuvoláé mellett. Mindezek elegendők lesznek fenntebb mondott ítéletem igazolására, az előtt is, kinek a hangtanról csak némi fo­galma van. Térjünk most át Gerhardt­ra, ki a dobos konta­tási hangot csak sima falú űrben foglalt levegő kontatásából * 2 eredőnek mondja. Szerinte ennek magassága egyedül a lég­oszlop hosszától és a nyílás tágasságától függ. Az összeesett tüdő­dobos kontatási hangját S­c­h­w­e­i­g­e­r-rel megegyezőleg magyarázza. A nem-dobos kontatási hang pedig a levegőt be­záró fal, illetőleg a tüdőszövet erős feszültségéből szárma­zik, s e feszült állapotában maga is lengésnek indul, mi­által megzavarja azon szabályszerűséget, melyben a bezárt levegő­nek, hogy dobos kontatási hangot adjon, lengeni kell. Újabban G u 11 m­a­n n hasonlag oda nyilatkozik, hogy a dobos kontatási hang egyedül a bezárt levegő lengései által idézhető elő; a nem-dobosnál a levegő lengéseit a feszült tüdőszövetnek lengései zavarnák meg, s így csak zörej (Schall) jöhetne létre. (Folytatása köv­etkezik). Kovács József tanár sebészeti korodájából a budapesti kir. egyetemen. Csecsrák, hónaljmirígyrák, kiirtás, gyógyulás első érintkezési forradás útján. Közli Bábon Jónás író műtőnövendék. A közlendő eset a mindennapiakhoz tartozik. Csecsrák a hónaljmirígyek rákszerű elfajulásával, mely kiirtatik oly seb­zéssel, mely gyorsan begyógyul, elég gyakran észlelhető. Mi a közlésre serkent, azon körülmény, hogy a jelen eset kiváló példányt képvisel annak bizonyítására, hogy a sebek kezelése, mint a­hogy ez a sebészet mai nap dívó el­ei szerint történik, nemcsak tudományilag észszerűbb, mint a régebben kedvelt bánásmód, hanem jobb a betegre nézve is, ki gondos kezelés által megkíméltethetik azon esélyektől, melyek a be­gengedés­­sel és genyrekedésekkel járni szoktak. Mi történt azelőtt, pl. csak 10 évvel is, ha valamely mű­­tevés által ejtett nagyobb kiterjedésű seb, teszem csecsmirigy­­kiirtás, tagcsonkítás utókezeléséről volt szó? A seb a műtevés, vérzéselállítás után beköttetett azon várakozásban, hogy a gyó­gyulás vagy első érintkezési forradás útján fog létrejönni, vagy sarjadzás jön genyedéssel. S mert a genyedés tapasztalatilag 3—5 nap múlva indult meg, a köteléknek ezen túl kellett bolygattatni. Igaz, hogy többek által nem tartatott valami baj­nak, hogyha a seb per primum gyógyult, sőt több évtizede némelyek arra törekedtek is. De ez nem volt általános, s Azon felfogás dívott, hogy a gengedési folyamatot megelőző sebláz a szervezet sebzés elleni visszahatásának kifejezője, még pedig ked­vező kifejezője, rész­jel, ha nem jön, elnyomni nem szabad. Mi történt? Beköttetett a seb vagy oly módon, hogy a műtevés által támadt sebür kitömeték tépett el, vagy pedig genyszalagot tettek a sebürbe és ezt kötéssel zárták. V­ártak azután 2—3 napig, tehát addig, míg a genyedés gyakran nagy­fokú láz és lobosodás tüneteivel mutatkozott. Ez szükségesnek, nagyon örvendetesnek tartaték. Mert, azt mondták, ha sebláz nem mutatkozik, vagy a sebzés mekkoraságával arányban cse­kély, ez csak annak jele, hogy a sebfal és így a szervezet is nem bír visszahatási képességgel. Ezt emelni szükségesnek lár­ták többféle módon. Sokan legjobbnak lárták a seb megnyitását az első kötés után, tehát a seb tisztítását is addig halasztani, míg a genyedés bősége és elég nagyfokú láz mutatkozott, mely a szervezet gyógyiparát kifejezte. Ez szükséges és kívánatosnak is tartalék. A mai sebészet e felfogást elejtette. Megengedi, tudja, hogy nem valami jó jel, hogy ha oly sebül falain, mely bizo­nyos adott körülmények következtében csakis gengedéssel gyó­­gyulhat, nem mutatkozik izgatási ellenhatás. De nem következteti ebből, hogy minden sebür gyógyulására sebláz és be­genyedés kívánatos, hogy ennek előidézésére a sebváladékot addig kell a sebürben zárva tartani, míg az erjedési termékeivel a környék­ben nagy lábot és egészben nagy seblázat keltsen. Ma, miután a leb- és lázgerjesztő hatányok tanulmányozták, ismeretesek, az *) Ueber die physikalische Begründung der Percussionstöne. Deutsche Klinik. 1856. Nr. 3. 2) Zur Theorie der Percussion. Virchow’s Archiv XI.

Next