Orvosi Hetilap, 1874. október (18. évfolyam, 40-43. szám)
1874-10-04 / 40. szám
777 talmuk nem folyhat oly szabadon be a mellűrbe, mint annak előtte, míg a nagy tüdőedények és a légző capillarisok közötti nyomásdifferencia ugyanaz marad ugyan, mint előbb, de a légző felület vértartalma általában véve csökken. E véroszlási zavarok annál nagyobb fokot érnek el, mennél nagyobb a kilégzési erőlködés. E kilégzési erőlködések vérkeringési tüneményeit észlelhetik emberen erőszakos köhögési rohamok alkalmával, midőn a hangrés görcsösen szűkül és a hassajtó erőszakos kilégzési működése következtében a tüdőben nagy nyomás alá jön a levegő. Ekkor láthatják, hogy a nyaki viszerek megduzzadnak, az arca kiveresedik és elkékül, jeléül hogy a felső üres viszer ágaiból a vérnek a mellűrbe folyása erősen meg van akadályozva. Ismerik azt az élettani kísérletet, hogy befogott orral és szájjal előlegesen tett mély belégzés után, ha erőszakos kilégzést teszünk, a tüdőben levő levegőt annyira sűríthetjük és a légző capillarisokra oly nagy nyomást idézhetünk elő, hogy bele a tüdőütésből vér egyáltalán nem juthat, így a tüdőviszereken át a bal gyomorba sem, az aorta-rendszerben rendkívül alászáll a keringés, s az orsónlér lüktetését többé nem érezzük, míg ellenkezőleg a nyaki viszerek megduzzadnak, az arca nekivéresedik és kékül. Legnagyobb fokot érnek el e szétoszlási zavarok a fuladási halál azon stádiumában, midőn a belégzési erőlködéshez erőszakos kilégzések szegődnek. E kilégzési erőlködések nagyban hasonlítanak a köhögésnél előforduló légzési mozgásokhoz. Ha a fuladási görbék ezen szakát vizsgáljuk, láthatjuk, hogy egy mély belégzés után tett kilégzési erőlködésnél a kilégzés magaslatán egy vagy több különböző excursiójú apró és gyors be- és kilégzési mozgás mutatkozik az egész szakon keresztül. E kilégzési mozgások alatt igen nagy comprimatio alá jön a tüdőbeli levegő. Ennek következése az, hogy a légző capillarisokba nem juthat be vér, vagy csak igen minimál mennyiségben. Minthogy pedig a viszereken keresztül a mellűrből ki nem mehet, a vér felhalmozódása jobb szívfélben ekkor éri el a tetőfokot. A fuladás e stádiumában a véreloszlásra nézve combinálva van a nehéz belégzés hatása a nehéz kilégzésével. Minden belégzésnél nagymennyiségű vér hatol be a mellűrbe, a kilégzésnél nem juthat át a tüdőcapillarisokon, mihez járul még az is, hogy ugyanekkor a vasomotorkus idegek nyúltagyi ingerlése folytán a kis ürerek összehúzódván, az aorta-ágakon nem oszolhat szét a még benne levő vér sem a testben; így úgy látszik, hogy a vér nagy része a mellűiben halmozódik fel. (Folytatása következik). A szürke hályog kiverésének jelenlegi állása különös tekintettel a homorú metszésre’ (Ilolschnitt), Jäger tr. ajánlott új módszerére.1) Klein Salomon tr-tól, I. osztályú másodorvos a bécsi „Allgemeines Krankenhaus“ szemészeti osztályán. A történészek még most is élénk vitában vannak a felett, hogy vájjon a szürke hályog kiverése már őskorban gyakoroltatott-e, vagy pediglen csak a múlt században alkalmaztatott-e először. Bármint legyen ez, annyi bizonyos, hogy se Petit, se St. Yves, se pedig Daviel nem régieknek munkáit folytatva, hanem ezektől függetlenül gyakorolták a szürke hályog kivételét, s ezt jogosan saját szellemi birtokuknak tekinthetik; to- * vábbá, hogy a hályog kiverése épen csakis Daviel-nél kezdve, kap reánk nézve jelentőséget, mert ő honosította meg mint általános módszert, s még inkább, mert ő kezdte sikeresen a hátrahajítást részhitelbe hozni, s végül, mert az ő által gyakorolt lebenyféle kivétel nem különbözik lényegesen azon módtól, mely szerint még mai napig is vitetik véghez azon csekély számú műtők által, kik az úgynevezett „classicus eljárásért“ kizárólagosan lelkesülnek. De a szaruhártyának a lebenymód szerinti félkerületű leválásából származó nagy veszedelmek szükségképen korán keltették a szemészekben azon iparkodást, hogy a hályogot kisebb vonalas seben keresztül vehessék ki. És ha Wardropról állíttatik is, hogy ő lett volna az első, ki ilyen eljárást vitt véghez; s ha Gibson neve is azon műtők közt előfordul, kik vonalos sebet készítettek, annak daczára, hogy Graefe az ellenkezőt kétségkívül bebizonyította, mégis Jaeger Frigyest illeti a magas érdem, hogy nem csak tok- és utóhályogot sokszorosan vett ki vonalos seben keresztül, hanem hogy arra is figyelmeztette az érdekletteket, hogy nagyobb és más alakú, például zsugorodott, nemkülönben puha és folyékony hályogokat, ha csak a kivétel végett képesek megfelelő alakváltozást eltűrni, például a tömlős, a tasakos hályogot stb lehet vonalas seb által eltávolítani, úgy hogy őt kell ezen eljárás alapítójául tekintenünk, ki egyszersmind legfontosabb javalatait is megállapította. De nemsokára Graefe megkísértette ilyen sebeken keresztül, miután egy időben az iridectomiát köté vele össze, keményebb maghályokat is eltávolítani,anélkül, hogy ez a módszer annyira kielégítő eredményeket nyújtott volna, hogy az úgynevezett „módosított vonalas metszés“-t egyetemes módszer gyanánt alkalmazhatta volna. A kanálzás szerencsétlen lefolyású, sőt mondhatni kudai arczot vallt kísérletei, melyeket Schuft, ki később Waldaura változtatá nevét, megénekelt, még összes kortanainknál nagyon is élénk emlékezetben vanak, mintsem emlékező tehetségüket nagy mérvben igénybe kellene vennem. Graefe le is mondott róla rövid idő múlva, s az újólagosan módosított úgynevezett periphericus (környi) linearextractio-val lépett fel, mely valóságos korszakot alkotó (epochal) tett, s csaknem minden aggályt legyőzve, nagyon hamar oly nagy elismerésre és elterjedésre tett szert, hogy csak a vonalas kivételi seb elvi ellenzői, valamint azok, kik még nagyobb tökélyre törnek, vonakodnak a Graefeféle eljárást követni. Graefe módszere már előkészíttetett Mooren által, ki a lebenykihúzáshoz az iridectomiát csatolta, még nagyobb mérvben Jakobson által, ki a lebenymetszést a sclerotica-ba helyezte, egyszersmind arra fordítva az általános figyelmet, hogy mennyire kedvezőbbek a tülkhártyát illető sebek gyógyulási körülményei, a szaruhártyát illető sebekkel összehasonlítva. Körülbelül egy időben Graefe törekvéseivel, Weber Adolf Darmstadtban gyakorolta kísérleteit a lándzsametszéseket illetőleg és az ő eredményei, melyeket az „Arch. f. Ophth.“ 13-dik kötetében közzétett, mathematicai és physicai elvek alapján azt tanítják, hogy különös tekintettel a csekély tátongási törekvésre, mely a homorú lándzsa által készített metszés tulajdonsága, ezen metszésmódszerből még kedvezőbb körülmények származnak nemcsak a sebhegedés és a sebgyógyulásra nézve, hanem az előesési csekély hajlamra nézve is, anélkül, hogy az önkéntes hályogkimenet nagyobb nehézségekre akadna, mint milyenek azok, melyeket Graefe metszése nyújt. Bár ugyan az ottan dicsért igazságok elméletileg meg nem támadhatók, mégis a Weber Adolf metszése által nyert gyógyeredmények nagyon kedvezőtlen viszonyban állanak azokhoz, melyek Graefe metszése szerint elérhetők és tettlegesen annyi műtő által eléretnek, nevezetesen Arit kórodáján, mennyiben szóbeli közlés után tudom, Weber metszése által tökéletesen kedvezőtlen eredmények nyerettek. És ekképen majdnem egy évtized óta Graefe módszere uralkodik. Természetes, hogy számos módosításban és változásban nincs hiány, melyek közül az némelyek azt tűzték ki czélul, hogy a kedvező gyógyeredményeket még fokozzák, a másik rész pedig — úgy látszik — csak saját módszerrel szerepelni szándékozik, s így új név alatt a kihúzási módszerek 40* *) Tartatott a magyar orvosok és természetvizsgálók 1874. nagy gyűlésén Győrött. 778