Orvosi Hetilap, 1874. október (18. évfolyam, 40-43. szám)

1874-10-04 / 40. szám

777 talmuk nem folyhat oly szabadon be a mellűrbe, mint annak előtte, míg a nagy tüdő­edények és a légző capillarisok kö­zötti nyomásdifferencia ugyanaz marad ugyan, mint előbb, de a légző felület vértartalma általában véve csökken. E véroszlási zavarok annál nagyobb fokot érnek el, mennél nagyobb a kilégzési erőlködés. E kilégzési erőlködések vér­keringési tüneményeit észlelhetik emberen erőszakos köhö­gési rohamok alkalmával, midőn a hangrés görcsösen szűkül és a hassajtó erőszakos kilégzési működése következtében a tüdőben nagy nyomás alá jön a levegő. Ekkor láthatják, hogy a nyaki viszerek megduzzadnak, az arca kiveresedik és elkékül, jeléül hogy a felső üres viszer ágaiból a vérnek a mellűrbe folyása erősen meg van akadályozva. Ismerik azt az élettani kísérletet, hogy befogott orral és szájjal előlege­­sen tett mély belégzés után, ha erőszakos kilégzést teszünk, a tüdőben levő levegőt annyira sűríthetjük és a légző capil­­larisokra oly nagy nyomást idézhetünk elő, hogy bele a tüdőütésből vér egyáltalán nem juthat, így a tü­dőviszereken át a bal gyomorba sem, az aorta-rendszerben rendkívül alászáll a keringés, s az orsón­lér lüktetését többé nem érez­zük, míg ellenkezőleg a nyaki viszerek megduzzadnak, az arca nekivéresedik és kékül. Legnagyobb fokot érnek el e szétoszlási zavarok a fu­­ladási halál azon stádiumában, midőn a belégzési erőlködés­hez erőszakos kilégzések szegődnek. E kilégzési erőlködések nagyban hasonlítanak a köhögésnél előforduló légzési moz­gásokhoz. Ha a fuladási görbék ezen szakát vizsgáljuk, lát­hatjuk, hogy egy mély belégzés után tett kilégzési erőlkö­désnél a kilégzés magaslatán egy vagy több különböző excursiójú apró és gyors be- és kilégzési mozgás mutatko­zik az egész szakon keresztül. E kilégzési mozgások alatt igen nagy comprimatio alá jön a tüdőbeli levegő. Ennek következése az, hogy a légző capillarisokba nem juthat be vér, vagy csak igen minimál mennyiségben. Minthogy pedig a viszereken keresztül a mellűrből ki nem mehet, a vér fel­­halmozódás­a jobb szívfélben ekkor éri el a tetőfokot. A fuladás e stádiumában a véreloszlásra nézve combinálva van a nehéz belégzés hatása a nehéz kilégzésével. Minden belég­­zésnél nagymennyiségű vér hatol be a mellűrbe, a kilégzésnél nem juthat át a tüdőcapillarisokon, mihez járul még az is, hogy ugyanekkor a vasomotork­us idegek nyúltagyi ingerlése folytán a kis ürerek összehúzódván, az aorta-ágakon nem oszolhat szét a még benne levő vér sem a testben; így úgy látszik, hogy a vér nagy része a mellűiben halmozódik fel. (Folytatása következik). A szürke h­ályog kiverésének jelenlegi állása különös tekin­tettel a homorú metszésre’ (Ilolschnitt), Jäger t­r. ajánlott új módszerére.1) Klein Salomon tr-tól, I. osztályú másodorvos a bécsi „Allgemeines Kran­kenhaus“ szemészeti osztályán. A történészek még most is élénk vitában vannak a felett, hogy vájjon a szürke hályog kiverése már őskorban gyakorol­tatott-e, vagy pediglen csak a múlt században alkalmaztatott-e először. Bármint legyen ez, annyi bizonyos, hogy se Petit, se St. Yves, se pedig Daviel nem régieknek munkáit folytatva, hanem ezektől függetlenül gyakorolták a szürke hályog kivéte­lét, s ezt jogosan saját szellemi birtokuknak tekinthetik; to- *­ vábbá, hogy a hályog kiverése épen csakis Daviel-nél kezdve, kap reánk nézve jelentőséget, mert ő honosította meg mint általános módszert, s még inkább, mert ő kezdte sikeresen a hátrahaj­­­ítást rész­hitelbe hozni, s végül, mert az ő által gya­korolt lebenyféle kivétel nem különbözik lényegesen azon mód­tól, mely szerint még mai napig is vitetik véghez azon csekély számú műtők által, kik az úgynevezett „classicus eljárásért“ kizárólagosan lelkesülnek. De a szaruhártyának a lebenymód szerinti félkerületű levá­lásából származó nagy veszedelmek szükségképen korán kel­tették a szemészekben azon iparkodást,­ hogy a hályogot kisebb vonalas seben keresztül vehessék ki. És ha Wardropról állítta­­tik is, hogy ő lett volna az első, ki ilyen eljárást vitt véghez; s ha Gibson neve is azon műtők közt előfordul, kik vonalos sebet készítettek, annak daczára, hogy Graefe az ellenkezőt kétségkívül bebizonyította, mégis Jaeger Frigyest illeti a ma­gas érdem, hogy nem csak tok- és utóhályogot sokszorosan vett ki vonalos seben keresztül, hanem hogy arra is figyel­­meztette az érdekletteket, hogy nagyobb és más alakú, például zsugorodott, nemkülönben puha és folyékony hályogokat, ha csak a kivétel végett képesek megfelelő alakváltozást eltűrni, például a tömlős, a tasakos hályogot stb lehet vonalas seb által eltávolítani, úgy hogy őt kell ezen eljárás alapítójául tekinte­nünk, ki egyszersmind legfontosabb javalatait is megállapította. De nemsokára Graefe megkísértette ilyen sebeken keresz­tül, miután egy időben az iridectomiát köté vele össze, kemé­nyebb m­aghályokat is eltáv­olítani,a­nélkül, hogy ez a módszer annyira kielégítő eredményeket nyújtott volna, hogy az úgyne­vezett „módosított vonalas metszés“-t egyetemes módszer gya­nánt alkalmazhatta volna. A kanálzás szerencsétlen lefolyású, sőt mondhatni kudai ar­czot vallt kísérletei, melyeket Schuft, ki később Waldaura vál­­toztatá nevét, megénekelt, még összes kortanainknál nagyon is élénk emlékezetben vanak, mintsem emlékező tehetségüket nagy mérvben igénybe kellene vennem. Graefe le is mondott róla rövid idő múlva, s az újólagosan módosított úgynevezett peri­phericus (környi) linearextractio-val lépett fel, mely valóságos korszakot alkotó (epochal) tett, s csaknem minden aggályt le­győzve, nagyon hamar oly nagy elismerésre és elterjedésre tett szert, hogy csak a vonalas kivételi seb elvi ellenzői, valamint azok, kik még nagyobb tökélyre törnek, vonakodnak a Graefe­­féle eljárást követni. Graefe módszere már előkészíttetett Mooren által, ki a lebenykihúzáshoz az iridectomiát csatolta, még nagyobb mérv­ben Jakobson által, ki a lebenymetszést a sclerotica-ba he­lyezte, egyszersmind arra fordítva az általános figyelmet, hogy mennyire kedvezőbbek a tülkhártyát illető sebek gyógyulási körülményei, a szaruhártyát illető sebekkel összehasonlítva. Körülbelül egy időben Graefe törekvéseivel, Weber Adolf Darm­­stadtban gyakorolta kísérleteit a lándzsametszéseket illetőleg és az ő eredményei, melyeket az „Arch. f. Ophth.“ 13-dik kötetében közzétett, mathematicai és physicai elvek alapján azt tanítják, hogy különös tekintettel a csekély tátongási törekvésre, mely a homorú lándzsa által készített metszés tulajdonsága, ezen met­szésmódszerből még kedvezőbb körülmények származnak nem­csak a sebhegedés és a sebgyógyulásra nézve, hanem az előesési csekély hajlamra nézve is, a­nélkül, hogy az önkéntes hályogki­menet nagyobb nehézségekre akadna, mint milyenek azok, me­lyeket Graefe metszése nyújt. Bár ugyan az ottan dicsért igazságok elméletileg meg nem támadhatók, mégis a Weber Adolf metszése által nyert gyógyeredmények nagyon kedvezőtlen viszonyban állanak azok­hoz, melyek Graefe metszése szerint elérhetők és tettlegesen annyi műtő által eléretnek, nevezetesen Arit kórodáján, mennyi­ben szóbeli közlés után tudom, Weber metszése által tökélete­sen kedvezőtlen eredmények nyerettek. És ekképen majdnem egy évtized óta Graefe módszere uralkodik. Természetes, hogy számos módosításban és változásban nincs hiány, melyek közül az némelyek azt tűzték ki czélul, hogy a kedvező gyógyeredményeket még fokozzák, a másik rész pedig — úgy látszik — csak saját módszerrel sze­repelni szándékozik, s így új név alatt a kihúzási módszerek 40* *) Tartatott a magyar orvosok és természetvizsgálók 1874. nagy gyűlésén Győrött. 778

Next