Orvosi Hetilap, 1875. november (19. évfolyam, 45-48. szám)
1875-11-07 / 45. szám
89 ő 896 iíg a kötszövet sajátságait mutató álképletek, tehát a húsdag is, a kötszöveti csoporthoz tartozó (középső csirlemezből fejlődő) szövetekből fejlődhetik csak. A lursdag tehát, mely fejlődésére kötszöveti anyaszövetet szükséges, ezt bőven megtalálja a csontokban. A csont belhártyája, a csontvelőüresek mindmegannyi telepei lehetnek a kötszöveti álképleteknek. Ellenben a hámszövet a csontban igen kevéssé lévén kifejlődve, a rákok fejlődésükre kedvező talajt a csontokban nem találhatnak. Igazolja e feltevést azon körülmény ,is, hogy csontrákok igen kevés kivétellel mindig a legfelületesebben fekvő csontokon fordulnak elő, hol a rák fejlődésére a viszonyok kedvezők. Az ily felületes csontokkal szomszédos hámszövetek, esetleg egy-egy veritek vagy fagy gyűrmirigy burjánzása, vagy — mint Köster állítja — egy nyirkedény elfajulása a csonthártyába hatol, s itt könyen adhat alkalmat rákképződésére, mely a csontot már kezdetben körébe vonja, s a csontból látszik kiindulni. A felületesen fekvő csontok : állkapocs, állcsont, sípcsont, combcsont alsó ízületi vége, koponyacsontok legkedveltebb helyei a csontráknak ; a bőrtől távolabb eső csontokon még elsődleges csontrák nem észleltetett. A csont szöveti alkatában leljük tehát okát annak, hogy bár általán véve a rostindulatú álképletek legnagyobb része rák, tapasztalataink szerint mégis a húsdag majd kétszer gyakoribb a csontokon, mint a rákos álképződés. I. A csonthúsdagok. A csonthúsdagok, melyeket csak az utolsó néhány évtized óta jelölünk „osteosarcoma“ elnevezéssel, a régibb sebészek előtt „spina ventosa, ventositas spinae“, később (a múlt században) „osteosteatoma“, vagy roszindulatú „exostosis“ név alatt voltak ismeretesek. Általában e bántalom jelölésére oly sok és egymástól eltérő elnevezést használtak még hírnevesebb sebészek is egész a jelen század elejéig, hogy valóban nem csodálkozhatunk, ha azon időben, midőn még a bonczi és szövettani ismeretek nem voltak annyira kifejlődve, mint most, sokan ezen elnevezéseket keverve és egymás mellett használták, sőt mindegyiket közülük más és más álképleti alakra akarván értetni, buzgalmukban sokszor még oly folyamatokra is használták e kifejezéseket, melyeket leírásuk és jelenlegi fogalmaink szerint lobosoknak kell tartanunk.2) Leginkább áll ez a „spina ventosa“ névvel jelölt bántalmakról, melyeket ezért már Lobstein e bántalomcsoporttól elkülönített és a lobos folyamatokhoz sorolt.3) Így volt ez az „exostosis“ elnevezéssel is, melyet Petit óta minden oly bántalomra használtak, mely a csontok megnagyobbodásával járt. A jelen század elejére tehető az idő, melyben e zavart felfogás helyesb fogalmaknak adott helyet. S. Cooper, Boyer és Richeland) voltak az elsők, kik az ,,osteosarcoma“ elnevezést használták azon daganatok jelölésére, melyek csontos alappal bírnak. Néhány évtized volt azonban szükséges arra, hogy ezen új és a valónak inkább megfelelő elnevezés általános elterjedést nyerjen. Csak lassan hagyták el a sebészek az „osteosteatoma“ nevet, s egyszersmind új fogalomkört alkottak az új névnek. Müller) megkülönböztette a jóindulatú „osteosarcoma“-t a *oroszindulatú „fungus“-tól, vagy mint azt később nevezik), az „osteoid“-tól. Később, midőn Robin ú. n. óriási sejteket (plaques à plusieurs noyaux) talált bizonyos csontdagokban2), Paget e csontdagokat „myeloid“ név alatt külön választá az osteosarcoma csoportjától3), s így aránylag kevés daganat maradt, melynek jelölésére az „osteosarcoma“ nevet használták. E kisebb csoportból a vizsgálati módok és eszközök tökéletesbítésével a legroszabb indulatúakat a rákokhoz, a jobb indulatúakat a Lebert által „tumor fibroplasticus“nak elnevezett dagokhoz sorozták, s így végre az „osteosarcoma“ elnevezés csakis azon csontdagok jelölésére maradt fenn, melyeket mai nap csonthúsdagoknak nevezünk. Az „osteosarcoma“ (csonthúsdag) elnevezést azonban korántsem szabad összetévesztenünk az „osteoidsarcoma“ (magyarul talán: csontosodó húsdag) névvel, mint amelylyel oly húsdagot jelölünk, mely ásványos alkatrészek lerakódása által helyenkint csontosodásra képes. Bár Virchow5) e két kifejezést azonosnak tartja, s felváltva használja azon húsdagok megnevezésére, melyek csontosodni hajlandók és a csontok húsdagjait „sarcoma ossium“-mal akarja kifejezni , mégis helyesebbnek tartjuk mi is azok nézetét, kik a csontokon előjövő húsdagokat „osteosarcoma“, míg a csontosodásra hajlamos húsdagokat „osteoidsarcoma“ névvel jelölik, mint például Lücker) és mások, ép úgy mint más, csontosodásra hajlamos álképletet is az „osteoid“ jelzővel látjuk el (osteoidehondroma, osteoidfibroma stb.), tekintet nélkül arra, hol fordul az elő. A húsdagok csoportja igen nagy számmal van képviselve a csontok álképletei között. Kendermag egész emberfejnyi és ennél is nagyobb dudoros, sokszor sima felületű daganatok alakjában jönnek elő, általában véve ugyanazon kórodat tünetekkel, mint a lágy részek húsdagjai. Szövettani alkatukra nézve mindazon közös tulajdonsággal bírnak, hogy kötszövetet utánzó sejtdús szövet képezi lényegüket, s nélkülözik a rák mirigyes, alveolaris alkatát és hámsejtszerű alakelemeit. A közös jellem mellett azonban végtelen sok eltérést és fokozatot engednek meg egymás közt nemcsak alakelemeik nagysága, száma és idoma szerint, hanem főleg a sejtközti anyag minősége tekintetében. Ezen változatosság az egyes húsdagos álképletek között oly nagy, hogy a csontokon előjövő húsdagok minden fajának ismertetése a szövettannak a húsdagokról szóló fejezetének ismertetésével volna azonos. Közelebbről akarjuk azonban ezen alakokat megtekinteni, melyek eseteink között képviselve valának, s melyek közül egyesek kórodai szempontból is érdekesek. A csonthúsdagokat már Cooper Astley() megkülönböztető csonthártyából és csontbélből kiindulókra, porozosakra és szivacsosakra. Cooper e felfogását, mint a valónak megfelelőt, az újabb kor is elfogadta, s a csonthúsdagokat eredetükre és kórodai megjelenésükre nézve két nagy csoportba foglalja össze, melyek nemcsak szövettani alkatuk szerint, hanem kórodailag is könyen megkülönböztethetők. E *) Köster. Die Entwicklung der Carcinome und Sarcomé. Würzburg 1869. 2) Job. Müller. Archiv, 1848. Pag. 430. s) Lobstein. Path. Anat. II. p. 107, 186. Atlas T. II. Pl. IV. VIII. 4) Dietel, De osteosteatomate. Disser. inaug. Lipsiae 1822. Pag. 1. 5) Müller Joh. Ueber d. feineren Bau der Geschwülste. P. 44. 4) Müller Joh. Müller’s Archiv 1843. Pag. 396. 2) Bobin. Compt. rendues d. la soc. d. biologie 1849. Pag. 119. 3) Paget. Lectures on Surg. Path. Vol. II. pag. 212. Fig. 31. B. 4) Lebert. Physiologie pathologique. Paris, 1845. Tom. II. p. 120. 5) Viichow. Krankhafte Geschwülste. Band II. Pag. 289. 6) Lücke. Pitha-Billroth. Handbuch d. spec. Chir. Bd. II. Abth. I. Heft I. Pag. 195. ’) A. Cooper and B. Travers. Surgical Essays. London, 1818. P. I. P. 155, 165, 180. PI. LX.