Orvosi Hetilap, 1875. november (19. évfolyam, 45-48. szám)

1875-11-07 / 45. szám

89 ő 896 i­íg a kötszövet sajátságait mutató álképletek, tehát a hús­­dag is, a kötszöveti csoporthoz tartozó (középső csirlemezből fejlődő) szövetekből fejlődhetik csak. A lursdag tehát, mely fejlődésére kötszöveti anyaszövetet szükséges, ezt bőven megtalálja a csontokban. A csont belhártyája, a csontvelő­­üresek mindmegannyi telepei lehetnek a kötszöveti álképle­teknek. Ellenben a hámszövet a csontban igen kevéssé lévén kifejlődve, a rákok fejlődésükre kedvező talajt a cson­tokban nem találhatnak. Igazolja e feltevést azon körülmény ,is, hogy csontrákok igen kevés kivétellel mindig a legfelü­letesebben fekvő csontokon fordulnak elő, hol a rák fejlődé­sére a viszonyok kedvezők. Az ily felületes csontokkal szom­szédos hámszövetek, esetleg egy-egy veritek­ vagy fagy gyű­r­mirigy burjánzása, vagy — mint Köster állítja­­ — egy nyirkedény elfajulása a csonthártyába hatol, s itt könyen adhat alkalmat rákképződésére, mely a csontot már kezdet­ben körébe vonja, s a csontból látszik kiindulni. A felülete­sen fekvő csontok : állkapocs, állcsont, sípcsont, c­ombcsont alsó ízületi vége, koponyacsontok legkedveltebb helyei a csont­ráknak ; a bőrtől távolabb eső csontokon még elsődleges csontrák nem észleltetett. A csont szöveti alkatában leljük tehát okát annak, hogy bár általán véve a rostindulatú ál­­képletek legnagyobb része rák, tapasztalataink szerint mégis a húsdag majd kétszer gyakoribb a csontokon, mint a rákos álképződés. I. A csonthúsdagok. A csonthúsdagok, melyeket csak az utolsó néhány év­tized óta jelölünk „osteosarcoma“ elnevezéssel, a régibb se­bészek előtt „spina ventosa, ventositas spinae“, később (a múlt században) „osteosteatoma“, vagy roszindulatú „exosto­sis“ név alatt voltak ismeretesek. Általában e bántalom­ jelölésére oly sok és egymástól eltérő elnevezést használtak még hírnevesebb sebészek is egész a jelen század elejéig, hogy valóban nem csodálkozhatunk, ha azon időben, midőn még a bonczi és szövettani ismeretek nem voltak annyira kifej­lődve, mint most, sokan ezen elnevezéseket keverve és egy­más mellett használták, sőt mindegyiket közülük más és más álképleti alakra akarván értetni, buzgalmukban sokszor még oly folyamatokra is használták e kifejezéseket, melyeket leírásuk és jelenlegi fogalmaink szerint lobosoknak kell tar­tanunk.2) Leginkább áll ez a „spina ventosa“ névvel jelölt bántalmakról, melyeket ezért már Lobstein e bántalom­­csoporttól elkülönített és a lobos folyamatokhoz sorolt.3) Így volt ez az „exostosis“ elnevezéssel is, melyet Petit óta minden oly bántalomra használtak, mely a csontok megna­gyobbodásával járt. A jelen század elejére tehető az idő, melyben e zavart felfogás helyesb fogalmaknak adott helyet. S. Cooper, Boyer és Richeland­) voltak az elsők, kik az ,,osteosarcoma“ elnevezést használták azon dagana­tok jelölésére, melyek csontos alappal bírnak. Néhány év­tized volt azonban szükséges arra, hogy ezen új és a való­nak inkább megfelelő elnevezés általános elterjedést nyerjen. Csak lassan hagyták el a sebészek az „osteosteatoma“ ne­vet, s egyszersmind új fogalomkört alkottak az új névnek. Müller­) megkülönböztette a jóindulatú „osteosarcoma“-t a *o­roszindulatú „fungus“-tól, vagy mint azt később nevezik), az „osteoid“-tól. Később, midőn Robin ú. n. óriási sejteket (plaques à plusieurs noyaux) talált bizonyos csontdagokban2), Paget e csontdagokat „myeloid“ név alatt külön választá az osteosarcoma csoportjától3), s így aránylag kevés daganat maradt, melynek jelölésére­ az „osteosarcoma“ nevet hasz­nálták. E kisebb csoportból a vizsgálati módok és eszközök tökéletesbítésével a legroszabb indulatúakat a rákokhoz, a jobb indulatúakat a Lebert által­­ „tumor fibroplasticus“­­nak elnevezett dagokhoz sorozták, s így végre az „osteo­sarcoma“ elnevezés csakis azon csontdagok jelölésére ma­radt fenn, melyeket mai nap csonthúsdagok­nak nevezünk. Az „osteosarcoma“ (csonthúsdag) elnevezést azonban korántsem szabad összetévesztenünk az „osteoidsarcoma“ (magyarul talán: csontosodó húsdag) névvel, mint a­mely­­lyel oly húsdagot jelölünk, mely ásványos alkatrészek lera­kódása által helyenkint csontosodásra képes. Bár Vir­­c­h­o­w5) e két kifejezést azonosnak tartja, s felváltva használja azon húsdagok megnevezésére, melyek csontosodni hajlandók és a csontok húsdagjait „sarcoma ossium“-mal akarja kife­jezni , mégis helyesebbnek tartjuk mi is azok nézetét, kik a csontokon előjövő húsdagokat „osteosarcoma“, míg a csontosodásra hajlamos húsdagokat „osteoidsar­coma“ névvel jelölik, mint például Lücker) és mások, ép úgy mint más, csontosodásra hajlamos álképletet is az „osteoid“ jelzővel látjuk el (osteoidehondroma, osteoidfi­­broma stb.), tekintet nélkül arra, hol fordul az elő. A húsdagok csoportja igen nagy számmal van képvi­selve a csontok álképletei között. Kendermag egész ember­­fejnyi és ennél is nagyobb dudoros, sokszor sima felületű daganatok alakjában jönnek elő, általában véve ugyanazon kórodat tünetekkel, mint a lágy részek húsdagjai. Szövettani alkatukra nézve mindazon közös tulajdonsággal bírnak, hogy kötszövetet utánzó sejtdús szövet képezi lényegüket, s nél­külözik a rák mirigyes, alveolaris alkatát és hámsejtszerű alakelemeit. A közös jellem mellett azonban végtelen sok eltérést és fokozatot engednek meg egymás közt nemcsak alakelemeik nagysága, száma és idoma szerint, hanem főleg a sejtközti anyag minősége tekintetében. Ezen változatosság az egyes húsdagos álképletek között oly nagy, hogy a cson­tokon előjövő húsdagok minden fajának ismertetése a szö­vettannak a húsdagokról szóló fejezetének ismertetésével volna azonos. Közelebbről akarjuk azonban ezen alakokat megtekinteni, melyek eseteink között képviselve valának, s melyek közül egyesek kórodai szempontból is érdekesek. A csonthúsdagokat már Cooper Astley() megkü­­lönböztető csonthártyából és csontbélből kiindulókra, por­­ozosakra és szivacsosakra. Cooper e felfogását, mint a való­nak megfelelőt, az újabb kor is elfogadta, s a csonthúsdago­kat eredetükre és kórodai megjelenésükre nézve két nagy csoportba foglalja össze, melyek nemcsak szövettani alkatuk szerint, hanem kórodailag is könyen megkülönböztethetők. E *) Köster. Die Entwicklung der Carcinome und Sarcomé. Würz­burg 1869. 2) Job. Müller. Archiv, 1848. Pag. 430. s) Lobstein. Path. Anat. II. p. 107, 186. Atlas T. II. Pl. IV. VIII. 4) Dietel, De osteosteatomate. Disser. inaug. Lipsiae 1822. Pag. 1. 5) Müller Joh. Ueber d. feineren Bau der Geschwülste. P. 44. 4) Müller Joh. Müller’s Archiv 1843. Pag. 396. 2) Bobin. Compt. rendues d. la soc. d. biologie 1849. Pag. 119. 3) Paget. Lectures on Surg. Path. Vol. II. pag. 212. Fig. 31. B. 4) Lebert. Physiologie pathologique. Paris, 1845. Tom. II. p. 120. 5) Viichow. Krankhafte Geschwülste. Band II. Pag. 289. 6) Lücke. Pitha-Billroth. Handbuch d. spec. Chir. Bd. II. Abth. I. Heft I. Pag. 195. ’) A. Cooper and B. Travers. Surgical Essays. London, 1818. P. I. P. 155, 165, 180. PI. LX.

Next