Orvosi Hetilap, 1875. november (19. évfolyam, 45-48. szám)

1875-11-07 / 45. szám

897 két csoport: a k­ö­r­n­y­i eredetű csonthártyák­asd­a­g (periostales Osteosarcom) és a központi c­s­o­n­t­h­a­s­d­a­g (centrales oder myelogenes Osteosarcom). (Folytatása következik). 898 Adalék az ember hasi együttérző fonalán levő Pacini-testek ép- és kórboncttanához. Genersich Antal Jr., egyetemi ny. r. t­r.-tól Kolozsvárt. (Folytatás). A hasial együttérző fonatokon levő Pacini-testek boncztani viszonyait illetőleg tett vizsgálataim eredményeit előadva, czél­­szerűnek tartom legelőször a szerkezetükről általánosan dívó nézeteket emlékezetbe hozni, s leleteimmel szemben letárgyalni, majd pedig a Pacini-testek megnagyobbodásával járó változásokat fogom leírni. Ha középnagyságú (1—2 mmtr. hosszú) Pacini-testet, friss állapotban, mérsékelt nyomás alatt, gyenge nagyításnál górcső alatt megtekintünk, azt találjuk, hogy a hólyagcsaszerű test világos hossztengely között meridiánszerűleg elrendeződött csí­kokat mutat, melyek a testecs minden forgatásánál kivehetők és a haránt metszeten mint körkörös vonalak tűnnek elő. így már rátekintésnél is nyilvánvaló, hogy e csíkok a központi tengely között elrendeződött rétegeknek felelnek meg, s egymást körül­­foglaló tokokat képeznek, miről még inkább meggyőződünk az által, hogy tű segélyével a testecsről vékonyabb és vastagabb hártyák, burkok rendszerint könyen lehánthatók, melyek csak a sarkak felé állnak szorosabb összefüggésben egymással. A rétegeket jelző vonalak néhol egymással összefüggnek és a nyél felé legnagyobb részt a betérő velős idegrost kötszöveti burkába mennek át; a testecs legkülsőbb részében szorosan egymás mellett állnak, azután távolabb egymástól, a szabad szemmel fehéresnek látszó tengely felé eső részben pedig igen sűrűk. Az utóbbiak Henle és Köllikertől belső tokrendszernek neveztettek. A legbelsőbb tok hengerded tért zár körül, mely átlagosan 0.050 mmtr. széles és 0.8 mmtr. hosszú és világosan áttünő. A legbelsőbb tok központi toknak, az általa körülzárt úr a központi tok űrének neveztetik, s a végbunkót és idegvégződést foglalja magában. A tokok száma 20—60-ra tehető, melyeknek mintegy fele a belső tokrendszerre esi­k. A csíkok közt levő testekben világos folyadék van, mely a testecs megszúrásánál kiszivárog, gyenge alj hatású és bor­szesz vagy legenysav hozzátételénél kissé megzavarodik, mi arra mutat, hogy fehérnyét is tartalmaz. Krauser­ kimutatta, hogy a fehérnyetartalom a Millon-féle reagens, valamint a czukor- és kénsavra való visszahatás által is bebizonyítható. Ha a testet eczetsavval kezeltük, vagy ha azokat savvali kezelés után carminnal megfestettük,­ és erősebb nagyítás alatt szemléljük, akkor kitűnik, hogy e csíkok harántúl és hossz­irányban futó rostokból állanak és bennfekvő hossztojásdad magvakkal vannak ellátva, melyek meglehetős szabályosan elrendeződvek Ezen magvakat Henle és Kölliker tnr.-ok kötszöveti testek magvának tartották és Hoyer a­ híg ezüst­­oldattali festés által kimutatta, hogy ama magvak gyengéd, laposdad sejteken feküsznek, melyek egyszerű rétegben minden tok belfelületét belhámszerűleg bevonják. Az ezüst-festésnél t. i. mindenik tok belső felületén finoman kígyózó vonalaknak re­­czézete mutatkozik, mely tökéletesen megfelel a savós hártyák felületén vagy nyirkedények belfelületén ezüstölés által kimu­tatható képnek. A magvak a reczézet üreiben feküsznek, s Hoyer vízkóros embernél a kézen talált Pacini-testekben három ily hámsejtet ténylegesen isolált. Ezen lelet alapján erősítést nyert a már előbb Henle és Kölliker, sőt már Pacini által ki­fejezett nézet, hogy a Pacini-testeket képező tokok vékony hártyák és a köztük levő világos terek a hártyák közt levő szabad folyadéknak felelnek meg, s ily értelemben vannak a Pacini­­test burkai a közkézen forgó tankönyvekben leírva azon hozzá­­tevéssel, hogy egyes sejtekből nem ritkán fonalszerű rostok a két hártya közti téren át a másik lemez külfelülete felé futnak.­­ Hoyer a Pacini-testek támadására nézve igazolja Reichert né­zetét­­, miszerint a Pacini-test tokburkai azáltal képződnek, hogy a neurilemma lemezei közé nedv gyülemlik meg, mely annak egyes rétegeit egymástól szétfeszíti és belőlük egy tok­rendszert alakít, mi mellett felhozza a Henle és Kölliker mun­kájában levő rajzot (az illető ábrákat), hol a végidegrost az egyik Pacini-testen áthatol és csak a másikban végződik. Paul Michelson­) azon nézete ellenben, hogy a tokok nem különböző irányban futó kötszöveti rostokból állanak, hanem kizárólag a Hoyer által felfedezett sejtekből lennének összetéve, s hogy a Henle és Kölliker által észlelt hosszrostok csak a tok redőze­­teinek felelnének meg, a haránt csíkolat pedig a tok közti folya­déknak valami ismeretlen körülmény által feltételezett helybeli összesűrüdéséül tekintetendő, egészen magánálló maradt. A Pacini-test központi tükürében levő állomány, az ú. n. b e 1 b­u n k­ó a legtöbb szerző (Henle ,és Kölliker, M. Schnitze, Biesiadecky) szerint igen változékony, a halál után megalvadó és sajátságos magvakkal ellátott kötszöveti tömeg által képez­­tetik, melynek belsejébe az idegrost belép. A Pacini-testecs tokjainak folytatása által képezett nyél mindinkább vékonyul­­ván, a testecs központi tokjáig behatol, s egyszerű idegrostot foglal körül, mely a nyél középvonalában kanyarulatosan a belbunkó tövébe fut, s itt ellaposodván (Kölliker szerint), velős hüvelyét elveszti, s így mintegy tengelyhenger alakjában a nyél­ből a belbunkóba lépve, annak felső végében vagy egyszerűen, vagy 2—3 ágba hasadva végződik oly módon, hogy mindenik végágon gyengén szemcsés csomócska van. Graudry Jr.3) szerint ezen tengelyhenger határozottan kivehető rostos alkatot mutat, s a végcsomócska finom szemcsés tömegből áll, mely felé a széttörő rostok világosan elhatárolják. Véredények — Kölliker szerint — a testecsek nye­lében és az azokkal szomszédos testecsrészletekben, ritkábban a túlsó sarkon, mint finom elágazások találtatnak. Michelson,­ a macska mesenteriumán levő Pacini-testecseket befecskendezvén, találta, hogy mindenik Pacini-testecs edényhurkokkal körül van véve, s egy finom hurok a tengelyfonallal a belbunkó leg­közelebbi szomszédságába jut; hasonlót észlelt Palladino is­). Újabb időben (1873-ban) a Pacini-testek szerkezetére vo­natkozó ezen általános felfogástól lényegesen eltérő eredmények­hez jutott Axel Rey és Gustav Retzius­). Szerintük t. i. erősebb nagyításnál a tokhártyák közt levő folyadékban gyér vándorsejtek mellett egyes pontokat látni, melyek finom rostok opticai haránt metszeteiül tekintendők és vagy határozott rend nélkül elszórtak, vagy a tokvonalak külső vagy belső felületén csoportosultak. A tokvonalak — szerintük — ugyan egyszerűknek látszanak, de osmium-savval kezelés után hossz­ban ketté hasadnak, s ily hasadékokban rostok haránt metszetét nem látni, hanem csupán magvakat, melyek az így támadt rés falán ülnek, s néha a felette vékony, haránt metszetében finom fonalszerű hártyával együtt leválnak, mely ama rések falát béleli. Ezen lelet szerint a Pacini-test tokrendszerét oly módon kell felfogni, hogy egy-egy tok vastag hártyának felel meg, amely kívül-belül magcsás sejthártyával be van vonva, s gyér kötszöveti rostokkal átjárt űrrért foglal magában fehérnyetar­­talmú folyadékkal megtöltve ; így tehát ama sötét tokvonalak­­ mindig két, egymással határos lemez érintkezési vonalának felel­nek meg, s a savakkal kezelt készítményeken látható világos terek nem tokközti terek,­hanem tokbeli terek. 1) Die terminalen Körperchen. Hannover, 1860. 2) Ha a Pacini-testek még nem voltak hosszabb ideig savakban áztatva, akkor nem sikerül a Pacini-test tokjaiban levő magvakat car­­minnal megfesteni, mit Michelson (M. Schultze’s Archiv f. mikrosk. Anat. V. k. 145. 1.) a testben levő folyadék­ok­ hatásából magyaráz. s) Ein Beitrag zur Histologie der Pacini’schen Körperchen. Du Bois u. Reichert Arch. f. Anat. 2-dik füz. 213. 1. és „Zur Histologie bindegewebiger Organe.“ Ugyanott, 1865. 207. 1. *) Vergleichende Beobachtungen über das Bindegewebe und die verwandten Gebilde. Dorpat. J.845. 2) M. Schultze’s Archiv. V. t. 145. és 169. 11. s) M. Graudry. Journal de Panatomie et’pbysiologie. Tome VI. 4) Idézett mü. V. k. 155. lap. s) Henle’s Jahresber. 1867. ‘) M. Schultze’e Archiv. IX. k. 365. 1. „Studien in d. Anatomie d Nervensystems“ von Prof. Axel Key und Dr. Gustav Retzius. 45*

Next