Orvosi Hetilap, 1879. április (23. évfolyam, 14-17. szám)
1879-04-06 / 14. szám
2QI 2Q2 anyag magvainak szaporodásában, sarjadzási sejtek fellépésében, edénydússág és tágulatban, idegsejt-duzzanat, illetőleg sorvadásban, szemcsegomolyok, szemcsesejtek, és kernyetestecsek fellépésében. A hátsó szarvakból következetesen tér át az elfajulás a hátsó fehér kötegekbe, s itt lobos jellegű bántalom jeleire alig találunk; az idegrostok fokozatosan vékonyabbak, de különösen gyérebbek lesznek, a kötanyag elszélesedett szálú, egynemű, viaszfényű, finoman szemcsézett hálózattá vált, melyben csak elvétve lehet egy magot, vagy Deiters-féle kötszövet-sejtet, szemcsesejtet és kernyeszemcsét találni ; a véredények fala mindenütt megvastagodott, egynemű, viaszfényű. A háti gerinczagy felső részétől azután a hátsó gyökök fokozatosan épebbé válásával az elfajulás is lassankint a Croll-féle kötegekre szorul vissza. Ezen, a szó legszorosabb értelmében tárgyhű leírásban kétségtelenül első pillanatra felötlik ezen kép és a gerinczagyi (haránt) bántalmaknál fellépni szokott másodlagos felhágó elfajulás képe közötti hasonlat, leszámítva a hátsó gyökök és hátsó szarvak lobos változását. És e hasonlóság nemcsak az elterjedésben nyer kifejezést, hanem a górcsői leletben is a legutolsó pontig! (Nem szándékozom itt e tárgyra szélesebben kitérni, miért is ez összehasonlítás kedvéért utalok Eric „Krankheiten des Rückenmarkes“ czímű művének „Secundare Degeneration“ czímű fejezetére). A boncztani alap, a kórboncztani kép és a nevezett bántalommal való összehasonlítás alapján ez esetben a hátsó kötegek másodlagos elfajulását kimondhatni vélem. A bántalom közelebbi okát a górcsői lelet és a bántalom elterjedése alapján a hátsó szürke oszlopok és végelemzésben a hátsó gyökök lobos elfajulásába helyezem a legnagyobb valószínűséggel; távolabbi, hogy úgy mondjam végokát, a lágy agykérnek a gerinczagy hátsó részére korlátolt idült lobjába. Ez utóbbit ismét a hátsó gyökök és lágy agykerek kóros elváltozásainak egyenlő terjedelme és viszonylagos fokából kell a képek által kénszerített következetességgel levonnom. Mindezeket összevonva, az elsőleges bántalom betegünknél véleményem szerint gerinczhártya, mégpedig lágy agykérláb volt; ezt követte a hátsó gyökök és utána a hátsó oszlopok lobja, ezt végül a hátsó fehér kötegek másodlagos elfajulása. Hogy a beteg lágy agykére (pia mater) lobos volt, az a leírt górcsei képből eléggé kitűnik ; azonban, hogy a megbetegedés legelső idejében 1871. évben már legalább is túlnyomólag gerinczagykózlobot állott ki, az is igen valószínű. Erre mutat a házban székelő és alsó végtagokba kisugárzó nagy fájdalom, mely oly fokú volt, hogy a beteget járásában akadályozta, hogy kilencz teljes hóig feküdt; erre mutat továbbá a gyors javulás meleg fürdők használata után, mi a szóbanforgó betegségnél (tabes dorsalis) legalább a legtöbb esetben épen ellenkezőleg szokott történni ; s végül talán a hosszú ideig megmaradt javulás is. De az újabb megbetegedés első tünetei is (1874) a lágykéz és hátsó gyökök megbetegedésére mutattak. A beteg a fájdalmat emelte ki első helyen, majd a zsibongást az alsó végtagokban, s összeszorító görcsös fájdalmas érzést a gyomortájon. A hátsó gyökök és szürke szarvak megbetegedését a fenntebteken kívül bizonyítják a vizsgálatnál kimutatott érzéketlenség és reflexhiány, továbbá a kétséget fenn nem hagyó górcsői kép. Míg e képletekben a górcsői lelet teljesen megfelelt a láb képének, addig a hátsó fehér oszlopokban a lobnak legfőbb tüneteit, sejtdússágot, vérbőséget stb. hasztalan keressük; ellenben az úgynevezett „másodlagos elfajulás“ képe áll egész teljében előttünk úgy, mint ezt agybántalmak után a mellső és oldalsó fehér kötegekben találjuk. A képet különben is gyakori ismétlések után nem tartom szükségesnek itt újra leírni. A górcsői leleten kívül azonban a bántalomnak elterjedése is a másodlagos elfajulás mellett szól. Már fenntebb összehasonlítok a bántalmat a gerinczagy haránt sérülései után létrejött felhágó másodlagos elfajulással, s itt e két bántalom azonosságát nem hangsúlyozhatom ismét eléggé. Továbbá Flechsig rostozatlanából láttuk, hogy e kötegek a gerinczagyból gyűjtik rostjaikat, s vagy a nyúltagyig viszik fel azokat, vagy csak a gerinczagy felsőbb szelvényébe, hogy ez utóbbi rostok mintegy gerinczagyi társulási rostrendszert képezzenek. És nem láttuk-e azt, hogy azon kötegek, melyek közvetlenül a nyúltagyig viszik fel a rostokat, a Goll-féle kötegek egészen végig el voltak fajalvá a nyúltagyi, őket befogadó képletekig ; s hogy ellenben azon kötegek Burdach-féle ikképű kötegek, melyek túlnyomólag, mondjuk, gerinczagyi társulási rostokat tartalmaznak, az ideggyökök bántalmazottsága terjedelmének megfelelőleg, csakhogy természetesen kissé magasabbra haladva, tüntetik elő az elfajulás képét. A felvételem bizonyítására szabadjon felhozni még Lange-nek egy igen fontos észleletét, melyben ő a Goll-féle kötegek teljes és a Burdach-féle kötegek részletes, az általam leírttal egészen felérkező másodlagos elfajulását azáltal látta létrejönni, hogy a hátsó gyökök egy dag által nyomatva, de láb nélkül jutottak tönkre. Ezek után annál feltűnőbb, hogy úgy maga Charcot, mint tanítványa Pierret a Goll-féle kötegek bántalmát ugyan másodlagos elfajulásnak tekintik, ellenben a Burdach-féle kötegekét elsődlegesnek és pedig lobosnak. Vizsgálataimban, mint ez a leírtakból eléggé kitűnt, sehol sem láttam különbséget a Goll- és Burdach-féle kötegekben lefolyt bántalom képe között. Miért is, noha nem tagadhatom e jeles búvárok által felhozott tényeket, általánosaknak azokat épen nem tarthatom, s esetemre egyáltalán nem alkalmazhatom. E nézetnek Bange-n kívül azonban — bár még elvetve— több pártolója is van, így Arndtt) a hátsó kötegek elfajulását tabes-nél egyáltalán nem tartja lobosnak, hanem a lágy agykéreg lobjától függő másodlagosnak. Azonban e másodlagos elfajulás miként létrejöttére itt el nem hallgatható módot vesz fel. Ő ugyanis azt hiszi, hogy a lágy agykéri edények, illetőleg nyirkutak a láb által összenyomatván, a gerinczagynak velük összefüggő nyirkútjaiban a nyirk felhalmozódik és nyomása által juttatja tönkre az idegeket. Oly észlelet, vagy jobban mondva nézet ez, melynek megítélésére lehetőleg heveny *) *) Berliner kl. W. 1869. Nr. II.