Orvosi Hetilap, 1880. március (24. évfolyam, 10-13. szám)
1880-03-07 / 10. szám
209 2 f0 évenkint legalább 500 fekvő, s 2000 járó beteg fordult meg, tehát aránylag igen csekély. Azonban meg kell fontolni, hogy sokféle észlelet tárgyakkal foglalkozva, egyes irányzatok gyakran hosszabb időn át el lesznek hanyagolva, s hogy e szerint a munka hevében bizonyára némely idevágó eset kárba veszett. Azonkívül heves hasmenéseknél nem könyű tiszta vizeletet szerezni, a poscsap alkalmazása pedig járó betegeknél nem mindig lehetséges, mivel sok, különösen nőbeteg, aránylag csekély, s ismert bajban, azt nem szívesen engedi. Mindez természetesen még jóval inkább áll a magángyakorlatra nézve, úgy hogy leleteim kizárólag kórházi eseteket illetnek. Magától értetik, miszerint eredménytelen húgyvizsgálataim száma hasmenéseknél összehasonlítlanul nagyobb volt, de nem jegyeztetvén fel, nem engednek aránylagos egybevetést a fehérnyés esetek számával. Azonkívül több esetet találtam, ahol a fehérnye fenmaradása a heveny bélhurut megszűnte után is, s a betegnek további észlelése, kétségtelenné tette idült vesebb jelenlétét, mely már a hasmenés előtt fennállott. Legalább egy esetben sem volt elégséges támpontom azon szinte lehető feltevésre, miszerint a hasmenést kísérő és azontúl fenmaradó albuminuha épen a bélhurutnak köszöni eredetét. Már eleve gyanút ébreszthetnek ily esetek a vizeletnek nagy fehérnye tartalma, s néhány nap múltán ennek változatlan fenmaradása által, míg ártatlan esetekben az eleinte nagyfokú albuminuha is igen gyorsan és fokonkint csökkent. Jövőre azonban jól lesz oly betegeknél, kiknek egészségi állapotát és vizeletét ismerjük, vesebántalomnak netalán ily forrásból való eredetére is ügyelnünk, noha az nem nagyon valószínű. Mert tapasztalataink a vörhenyes heveny veselob körül, mely hevessége és súlyossága daczára oly felette ritkán szokott az idült stádiumba átmenni, igen ellenkeznek azon feltevéssel mely szerint azon csekély és múlékony vesebántalom, mely a bélhurutot kísérheti, a vesének maradandó kórságára adhatna alkalmat. A vázolt esetekből, melyeknek aránylagos ritkaságát kiemeltük, Fischl észleleteivel szemközt az derül ki, hogy a bántalom nem csak koros embereknél, hanem mint eseteim túlnyomó számában a legvirágzóbb életkorban és erős testalkatú egyéneknél is előfordul. Említést érdemel továbbá azon feltűnő körülmény, hogy F. esetei inkább hengerek és vesehám előfordultát bizonyítják, még oly vizeletben is, mely fehérnyét nem tartalmazott, míg az én észleleteim kizárólag a fehérnye kimutatására vonatkoznak, miután csak két esetben kerestem hengereket, s azokat meg is találtam. Ha már most kérdéses marad is, váljon a henger, vagy a fehérnye tekinthető-e mint a vesék kóros állapotának finomabb reagense, annyi minden esetre áll, hogy a fehérnye kimutatása a gyakorlatibb, s hozzáférhetőbb próba, de alkalmasint a döntőbb is azért, mivel bizonyára ritkább eset, hogy hengerek fehérnye nélkül, mintsem fehérnye hengerek nélkül találtassák a vizeletben. Valamennyi esetem kétségkívül heveny gyomorbélhurutot képviselt, miután nem csak túlnyomólag hányás is kísérte a hasmenést, de annak hiányában is mindenkor belepett nyelv, étvágytalanság és egyéb gyomortünet volt jelen. A 9 eseteset közül csak egyik volt határzottan lázas, míg a többi láz nélkül folyt le, úgy hogy ennek befolyást az albuminuria létrejöttére semmikép sem tulajdoníthatunk. A betegek kisebb része a többé kevésbé kifejezett céllapszünetekben, úgymint : a beesett arcban, a berohadt szemekben, a gyenge puha érlökésben, a végtagok kihűlésében és az elkékülés különféle fokában, továbbá a lábikrák görcsében a gyomorbéltünetek mellett a cholera nostras képét mutatta; a 3., 4., különösen pedig az 5. eset egyszersmind oly időben fordultak elő, midőn a városban a cholerina mérsékelt járványos kiterjedésben uralgott. Az esetek túlnyomó része ellenben egyszerű rögtön fellépő hasmenés alakjában mutatkozott, mely a dholerina fokát el nem érte, s járványos befolyás alatt nem állott. Kisebb-nagyobb fokú collapsus 9 eset közül 5-ben volt észlelhető. A hasmenés csaknem valamennyi esetben bő, szapora és híg volt. A vizelet kiválasztása kivétel nélkül csökkent volt, mint természetes következménye a rögtöni és tetemes vízveszteségnek a bélürülések, részben a hányás folytán is. Ott, hol a megfigyelés lehetséges volt, t. i. a kórházban fekvő betegeknél, a vizelés csökkenését még néhány nappal a hasmenés szünte után is ki lehetett mutatni, a mellett (a 8. és 9. esetet kivéve, ahol a betegség már 10—12 nap óta fennállott) a húgynak fajsúlya mindig csekély volt. A 3., 7. és 9. esetben epefestény nyomait is lehete a vizeletben találni, anélkül hogy a bőr elsárgulása jelen lett volna, ami kétségkívül a nyombélnek csekély hurutos bántalmazására utalt. Úgy hiszem, felesleges kideríteni, hogy az albuminuria ezen esetekben az oly csekély véricterustól függő nem lehetett; e mellett nemcsak a húgybeli epefesteny parányi mennyisége, hanem azon körülmény is szól, hogy mindannyiszor az epefesteny előbb tűnt el a vizeletből, mint a fehérnye. Nothnagel esetei, (D. Archiv XII.) ahol sárgaság alatt részint hengerek, részint fehérnye lépett fel a vizeletben, még pedig nézete szerint az epesavaknak a veséken át történt kiválasztása, s ezeknek izgatása folytán, nemcsak kifejezett, de súlyos sárgaságokat képviseltek, míg idézett eseteinkben bőrsárgaságnak nyoma sem volt ; eltekintve attól, hogy akárhány makacs kcterust észlelünk, melyeknek egész lefolyása alatt minden vesetünet hiányzik. Végre említendő, hogy betegeim a bántalomnak igen különböző, m a12 nap közt váltakozó tartama után kerültek észlelés alá; az esetek analógiájából szabad következtetnünk, miszerint az albuminuria a későn kezelést alá jött betegeknél is a bántalom kezdete óta tartott. A lép minősége sajnálatomra csak két esetben (4. és 7.) van feljegyezve. A 4. esetben t. i. rendesnek találtatott, míg a 7. esetben kontatás útján a léptompulat nagyobbodása tisztán ki lett mutatva, valamint rendessé visszafejlődése a hasmenés szintével ; ezen eset egyszersmind az egyetlen volt, mely lázzal járt. Itt ismét Fischl egy c.zikkére utalhatok: „Beitrag zur Aetiologie der Mitzschwellung“ (Prag. med. Wochenschrift 1879), ki ugyanis tetemesebb számú heveny bélhurutoknál, melyek azonban mind borzongással kezdődve, lázasan folytak le, s járványos jelleget viseltek, heveny lépdaganatot talált. Sajnálandó azonban, hogy a szerző, ki egy évvel előbb, a bélhuruttal járó vesebántalmat tárgyalta volt, ezen lépdaganattal kísért, s járványos jellegű bélhurutjait 1s.