Orvosi Hetilap, 1880. december (24. évfolyam, 49-52. szám)
1880-12-05 / 49. szám
N 2I vagy anélkül, plantarflexiába jut, s abban rögzíttetik, már magának a lábnak súlyánál fogva is, ha ellene óvintézkedések nem történnek. S ha Szymanovszki azon állítása, hogy a lábizület képletei Chopart-műtét után rendesen elsorvadnak, s hogy a hajlítok a láb mozgatására elvesztik minden befolyásukat túlzott is, az alap, melyre elméletét építé, boncztani igazság, s kifogástalan magyarázata a lóláb-állás létrejöveteli módjának. De másrészt gyakorlati tény, hogy működésen kívül helyezett ízületek tartós nyugalom folytán, íznedv hiánya miatt (Inactivitäts-Synovitis) mozgékonyságukban csorbát szenvednek és bizonyos állásban rögzíttetnek. így láttam egy esetet, melyben a lábközépcsontok szája miatt Lisfranc műtéte végeztetett, s midőn az 8 nap alatt gyors hegedés útján gyógyult, egyszerű felkötéssel jön bekötve. Az egyén koponya csontszávon alapuló nagy hideg tályog miatt hetekig volt kénytelen az ágyban feküdni, s ezen idő alatt, annak daczára, hogy a bokaizület teljesen ép volt, oly fokú lóláb-állás jött létre, hogy csak a csonk hegyén volt képes járni, pedig a Lisfranc-műtétnél nem esik áldozatul a mellső alszárizom tapadási vége, s így a gázizmok működése némi ellenlábasra találhatott. Midőn Szymanovszki az alszár és szökcsont viszonyaiból megmagyarázza azt, mikép jöhet létre a lólábállás, ezzel egyszersmind kezünkbe adja a módot, mikép lehet azt elhárítanunk. Mert nem a gázizmok működési túlsúlya az átmetszett háti hajlítok felett, nem a lábos folyamatok a lábizületben, de a csonkvégnek a lábboncztani viszonyaiból keletkező sülyedése sem okozza a hasznavehetlen pesequinus-t Chopart-műtét után, hanem az, ha utókezeléskor a csonkot az alszárhoz derékszögben nem tartjuk. Meggyőződésünk szerint Szymanovszki boncztani elmélete szerint rögzíttetik ilyenkor a csonk oly helyzetben, amit lólábállásnak nevezünk, s ami a szabályos elhelyezés mellőzésekor, alkalmaztuk légyen a másik által felhozott egyéb évszabályokat vagy nem, bekövetkezni szokott. A correct állás fenntartására ily esetekben, midőn tehát sebbel van dolgunk, megbecsülhetlen eszköz az újabb időben nálunk annyira divatba hozott kerinyetartalmú organtin, mely amellett, hogy a Lister-kötszerek rögzítésére, s a gyakrabbi kötés változtatásra alkalmasabb, mint a ragtapasz, vagy gypszkötés, még azon előnynyel is bír, hogy egyszersmind rögzítő és megkeményedő kötés is. Alkalmazásánál ügyeljünk a csonknak az alszárhoz derékszögben való állására , a pólyameneteket úgy vezessük, mint ezt Dittel az „á jour“ kötése alkalmazásakor a gyászpólyával szokta tenni, t. i. a pólya végét az alszár középső harmadának hátsó felületén a segéd ujjúval rögzítvén, lehozzuk a sark körül a talpra, innen elég erélyesen feszítve fel az alszár mellfelületére, onnan ismét valamivel lazábban vissza és így tovább, időnkint az alszáron körmeneteket képezve, miáltal bizonyos számú rétegeket rögzítünk; azután ugyanily meneteket képezünk jobbról balra, a végtag oldalfelületén, s végre az egész kötést körmenetekkel fedjük. E kötésmóddal úgy jelen, mint osztályunkon máskor véghezvitt részletes lábcsonkítások (Lisfranc, Pirogott stb.) eseteiben is oly jó eredményt értünk el, mint jelen eseteinkben, melyeket közölni szerencsém van. A mindkét lábon Chopart szerint műtett egyén, bot nélkül egészen biztosan jár, sőt szalad, lépcsőn fel és alá könyedén megy, ugrik, betegeket hord, s csak mozdulatlan egyenes álláskor ingadozik, vagy törzsének mellfelé hajlásakor van támaszra szüksége ; ezt azonban Garay műszerész által készített műlábakkal egészen elhárítja, s járása biztosságban annyit nyert, hogy a beteg egy mértföldnyi utat pihenés nélkül megtenni erőt érez magában. A Chopart-műtét ezen és többi eseteiben alkalmam volt arról is meggyőződni, hogy a vastag talpi lebeny, háti lebeny nélkül a más ajánlott műtéti modorok között a sarok- és szökcsont éles széleinek takarására a legalkalmasabb. Mi a lebenyt úgy készítik, hogy a heg egészen felül a lábhát felületére esett, így a nyomástól leginkább meg lön kímélve, s a lebeny a csonkot műtét utáni hó múlva is oly vastagon fedte, miszerint nem kell attól tartanunk, hogy a csontszélek azon áttörnek, mint azt mások műtett betegeiken észlelték. (Dittel. Wiener Med. Wochensch, 1877. Nro. 16). A műláb készítésénél főfigyelem a csonkot befoglaló, fémből készült hüvelyre fordítatott, mely gypszminta után öntetett, s mellső vége magasabb, miáltal a csonkvég kissé felfelé tartatik és sülyedése megakadályoztatik. A kettős Chopart-féle esetnél nem kevésbé érdekes azon beteg, kinél a bal végtagon Chopart-műtétet hajtottunk végre a legjobb eredménynyel, — úgy hogy ezen egyén is Chopart szerint műtéti csonkját főtámaszul használja, s eredmény szempontjából mi kifogás alá sem eshetik ; a jobb végtagot pedig az alszáron csonkítottuk. Ezen egyénnek is Garay készíti a műlábakat, melyekkel a beteg csak egy bot segítségére szorult, s természetesen nem oly biztosan lép mint az előbbi, mi részben azonban a gyakorlat hiányának tudható be ; hosszasabb járás után a beteg végtagjának egyes pontjain horzsolást szenvedett, melynek gyógyulását bevárni nem akarta, s így további megfigyelés tárgyát nem képezheté. A másik két egyén, kik közül egyiknél a jobb lábon Lisfranc-műtét, a bal lábon a lábközépcsontok csonkítása, míg a másik betegnél a jobb lábon a lábközépcsontok csonkítása, a bal lábon az öreg és kis ujj középcsontjának csonkítása, a 2, 3 és 4-dik ujjnak pedig küszelése történt, s így a láb mellső támpontjait részben elvesztő, a járás biztosságban mit sem vesztett. Ezen egyének az elvesztett részt, a csizma orrát jól kitömve, pótolták, s kisfokú lúdláb-állással hagyták el a kórházat. A leírt eseteket nem csupán a sebkezelés különféle módjai által elért eredmény szempontjából találtam közlésre érdemesnek, de értékesnek is tartottam azért, mert e csonkítások egyidejűleg kettősek valának, s egy esetben a Chopart-féle műtét a betegnek mindkét lábán vitetett véghez, ami irodalmilag alig 3—4 esetben van ismertetve , s így az eredményt, a használhatóságot 49* 1122