Orvosi Hetilap, 1887. június (31. évfolyam, 23-26. szám)
1887-06-05 / 23. szám
727 ) Charité Annalen VIII. 728 tanúskodik és amelyet a legtöbb szerző épen nem említ, egyesek csak futólag érintenek a nélkül, hogy azon fontosságot tulajdonítanak neki, mely azt diagnosticus jelentőségénél fogva megilleti. Mellhártyalábok eseteit huzamosabb ideig észlelve és a felszívódás tartamán túl követve, azon tapasztalatra fogunk jutni, hogy ha a leb idültté válik, sok esetben mutatható ki a kóros oldali mell- és hátizmok feltűnő sorvadása, mely különösen kifejezett szokott lenni a nagy mellizmokon, a m. cucullarison, a tövisfeletti és alatti árkokat, a laposztájat fedő izmokon. Eickhorst‘) a tüneményről a következőkép szól: »Wir heben hier nur noch hervor, dass nach lange bestehenden Pleuritiden mehrfache schwielige Entartung der Brustmuskeln beobachtet worden ist«. Demandte* 2) figyelmeztet arra, hogy a kóros oldali mellizmokon kívül ugyanazoldali karizmok is sorvadnak, ellenben azt találta, hogy a m. cucullaris és a lapoczemelő izom túltengenek, amit ezek fokozott működéséből magyaráz, melyet ki kell fejteniük, hogy a karnak és vállnak súlyát elviseljék, melyek a mellkas által nekik eddig nyújtott támpontot elvesztették. Az általa nevezett izmok túltengését mi eddig nem tapasztaltuk. A leírt tüneményt úgy kell magyaráznunk, hogy míg a láb egyfelől a subpleuralis kötszövetből beterjed ex continuo a tüdő kötszövetére, másfelől a mellkas izmaira is átterjed, ezek atrophiáját vonva maga után. A tüneménynek diagnosticus jelentősége abban áll, hogy oly esetekben, melyekben hiányos kórelőzményi adatok mellett az idült mellhártyalob régebbi keletű lefolyására többé nem mutatnak sem a kopogtatási, sem a hallgatózási tünemények, midőn a kóros mellkasfél ellapulása alig vagy épen nem kifejezett, a gerinczoszlopnak megfelelő görbülései hiányzanak, a nevezett izomcsoportok feltűnő sorvadása figyelmünket mellhártyalob előrementére felhíva, ebben későbbi súlyos utóbántalmak aetiologicus mozzanatát felismerni engedi. A lefolyt tanévben a tüdőüszök egy esetét észleltük, melyben a fennforgó tünemények a bántalom gümőkóros természetét kizárni engedték és a melyben idült mellhártyalábra mutató physicai jelek hiánya daczára, a fennebbi tünemény jelenléte a betegség kiindulási pontjára nézve előrement mellhártyalob felvételére indított; a lob az interstitialis szövetében megszaporodott tüdőben hörgtágulatokra, rothasztó hörglobra , tüdőüstökre vezetett. A bonczolat a felvételt teljesen igazolta.3) Egy másik esetünk a következő: A. J. 42 éves hivatalnok 1883. márczius 9-én vétetett fel a kórodára jobboldali mellhártya-izzadmány tüneményeivel, mely a betegnek négy hétig tartó kórodai tartózkodásának ideje alatt a felszívódás jeleit mutatta. Ugyanaz év november hó 28-án a beteg heves vérköpési roham miatt újból a kórodát kereste fel. A vérköpés megszűntével ejtett vizsgálat azt mutatta, hogy a jobb mellkasfél valamivel laposabb, a m. cucullaris, tövisfeletti, alatti és laposztáji izmok jobb oldalon feltűnően sorvadtak; a mellhártyaizzadmány majdnem teljesen felszívódott; a jobb tüdőcsúcsban beszűrődés, a köpetben sok tüdőhámsejt, ruganyos rostok, Kochféle bacillusok. A két utóbbi eset egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a mellhártya-izzadmánynak kórjóslatára nézve mindig óvatossággal kell nyilatkoznunk, mert amily könnyű megbetegedés jellegével bírhat egyes esetekben, és oly súlyossá válhatik azon szövődmények és utóbetegségek által, melyek hozzá csatlakozhatnak. Eltekintve a nagy mennyiségű izzadmány jelenléte által előidézett rögtöni halálesetek igen ritka, kórodánkon eddig csak egy alkalommal észlelt esetétől, nemkülönben a szomszédos szerveknek hozzácsatlakozható lobjától, különösen két bántalom az, mely a mellhártyalobnak leggyakrabbi utóbetegségét képezi; ezek az idilli sajtos tüdőlob és a hörgtágulatokkal járó szövetközti tüdőlob. E körülménynek figyelembe vétele annyival indokoltabb, amennyiben a legkedvezőbb lefolyást színlelő esetekben az orvosi felügyeletnek korai megszűnése és ezzel egyszersmind a gyógykezelés hiányossága később súlyos, alig befolyásolható utóbetegségekre vezethet. Az eseteinkben alkalmazott gyógyeljárást a következőkben foglalhatjuk össze: A betegség kezdetén, ha a lábos tünemények még igen hevesek, a mellszúrás nagyfokú, a bántalmazott mellkasfélre jeges borogatások esetleg hólyaghúzók alkalmaztatnak, szükség esetén 6—8 véres köpülylyel, belső szereléstől e stádiumban vagy teljesen tartózkodunk, vagy ha a nagyfokú köhögési inger, a mellszúrás követelik, enyhe csillapító szerekre (Extr. cann. indic. Extr. hyoscyami, Ag. laurocer) szorítkozunk. A több oldalról ajánlott szürke kenőcs bedörzsöléseket, erélyes hashajtókat sohasem alkalmazzuk. A beteg étrendét kizárólag levesre és tejre szorítjuk, mely utóbbinak mennyisége, a beteg emésztő képessége szerint 1 —15 literre mehet. A netalán észlelhető magas hőfokok különös beavatkozást ritkán igényelvén, a fennebbi várakozó eljárást mindaddig fenntartjuk, míg a lábos tünemények megszűntével a lerakott izzadmány felszívódásának előmozdítása válik szükségessé. Az e czélra szolgáló eljárások közül évek óta a legkülönbözőbb kísérletek létettek a felszívó, húgyhajtó, hashajtó, izzasztó és zsongító szerekkel, amelyek között még a húgyhajtó és zsongító szerek vezettek a legkedvezőbb eredményre. A felszívó gyógyszerek közül egyedül a fodfestényt alkalmazzuk rendesen felmelegedő hűvös borogatásokkal egybekötve, az ezen eljárással elért eredményeket inkább az utóbbiaknak vagyunk hajlandók tulajdonítani. A húgyhajtó eljárások közül dicsérőleg nyilatkozhatunk elsősorban a tejről, mely módszeresen keresztülvitt tejkúra alakjában a diuresist tetemesen növeli, különösen, ha alkalmazása zsongító szerekkel (china, chinin, vas) köttetik össze. Egyes esetekben a digitálistól láttunk jó sikert, két esetben a blatta orientalis mutatott feltűnő diureticus hatást, másokban az infusum juniperit alkalmaztuk liqu. kalii aceticival vagy az aqu. juniperi t, bár nem sok sikerrel. Egyes szerzőknek az erélyes hashajtókkal, pilocarpinnal, laborandi-főzettel, a Schroth-féle gyógymóddal elért kedvező eredményeit mi nem tapasztaltuk. Az izzadmány felszívódására irányult gyógyeljárások sikertelensége esetében az izzadmány művi eltávolítása válik szükségessé, melynek kivitelére a kórodán kizárólag a Dienlofoy-féle készülék van használatban vékony szűrcsapokkal, mely a főkelléknek, t. i. a mellkas légmentes megnyitásának teljesen megfelel. A kivitelben követett óvatosság folyományának kell tekintenünk azt, hogy alkalmazásának ideje óta egyetlen eset sincs feljegyezve a kóroda naplójában, melyben akár a műtét alatt, akár a műtét után a betegre nézve végzetes következmények támadtak volna, amilyenekről az irodalomban bőven van említés téve. Azon meglepő siker, melyet a csapolással a mellhártya-izzadmányok gyógyításában elérünk, úgy látszik arra vezetett, hogy az orvosok a műtét javalatainak határait igen kibővítették, úgy hogy Frantzella punctionak különben kiváló szószólója, azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy »épen Némethonban a mellkast nagyon is gyakran nyitják meg, sok esetben szoros indicatio nélkül. A kórodán a mellkas csapolása a következő javalatok esetében végeztetik : 1. Vitalis indicatioból, ha az izzadmány oly nagy mennyiségű, hogy életveszélyt rejt magában, még az esetben is, ha láz van jelen, ha a dyspnoé igen csekély vagy épen hiányzik. 2. Sikertelen belső gyógykezelés esetében a betegség 3—4. legfelebb 5. hetéig, ha az izzadmány további szaporodásának jelei és a láz hiányzanak. Mérsékelt hőemelkedések ez esetben absolut ellenjavalatot nem képeznek, mert az izzadmány kibocsátásával, mely pyrogén anyagokat tartalmaz, a láz is megszűnhetik. 3. Genyes izzadmánynál a punctiót mindig megkísértjük és csak ennek sikertelensége esetében végeztetik bordacsonkolás. 4. Véres izzadmány jelenléte csak akkor képezhetne javalatot, ha nagy mennyisége által az életet veszélyeztetné. 5. Gyümőkór jelenléte nem zárja ki ugyan teljesen a csapolás javalatát, de azon tapasztalat, hogy az izzadmány által összenyomott tüdőben a gümőkór haladása hátráltatva van, arra int, hogy ilyenkor a csapolást csak akkor végezzük, midőn az izzadmány nagy mennyisége által okozott dyspnoé ezt okvetlenül szükségessé teszi. 1) Hdb. der spec. Path. u. Ther. I. Bd. 39I. pag. 2) Rec. de mém. de med. milit. 3. Sér. 1881. p. 537. Schmidt Jahrb. I97. k. 3) Irsai: Orvosi Hetilap 1885. 15. sz.