Orvosi Hetilap, 1887. június (31. évfolyam, 23-26. szám)

1887-06-05 / 23. szám

727­ ­) Charité Annalen VIII. 728 tanúskodik és a­melyet a legtöbb szerző épen nem említ, egyesek csak futólag érintenek a nélkül, hogy azon fontosságot tulajdoníta­nak neki, mely azt diagnosticus jelentőségénél fogva megilleti. Mellhártyalábok eseteit huzamosabb ideig észlelve és a fel­szívódás tartamán túl követve, azon tapasztalatra fogunk jutni, hogy ha a leb idültté válik, sok esetben mutatható ki a kóros oldali mell- és hátizmok feltűnő sorvadása, mely különösen kifejezett szokott lenni a nagy mellizmokon, a m. cucullarison, a tövisfeletti és alatti árkokat, a laposztájat fedő izmokon. Eickhorst‘) a tüne­ményről a következőkép szól: »Wir heben hier nur noch hervor, dass nach lange bestehenden Pleuritiden mehrfache schwielige Entartung der Brustmuskeln beobachtet worden ist«. Demandte* 2) figyelmeztet arra, hogy a kóros oldali mellizmokon kívül ugyanaz­­oldali karizmok is sorvadnak, ellenben azt találta, hogy a m. cucul­laris és a lapoczemelő izom túltengenek, a­mit ezek fokozott működéséből magyaráz, melyet ki kell fejteniük, hogy a karnak és vállnak súlyát elviseljék, melyek a mellkas által nekik eddig nyújtott támpontot elvesztették. Az általa nevezett izmok túlten­­gését mi eddig nem tapasztaltuk. A leírt tüneményt úgy kell magyaráznunk, hogy míg a láb egyfelől a subpleuralis kötszövetből beterjed ex continuo a tüdő kötszövetére, másfelől a mellkas izmaira is átterjed, ezek atrophiá­­ját vonva maga után. A tüneménynek diagnosticus jelentősége abban áll, hogy oly esetekben, melyekben hiányos kórelőzményi adatok mellett az idült mellhártyalob régebbi keletű lefolyására többé nem mutatnak sem a kopogtatási, sem a hallgatózási tüne­mények, midőn a kóros mellkasfél ellapulása alig vagy épen nem kifejezett, a gerinczoszlopnak megfelelő görbülései hiányzanak, a nevezett izomcsoportok feltűnő sorvadása figyelmünket mellhártya­lob előrementére felhíva, ebben későbbi súlyos utóbántalmak aetiologicus mozzanatát felismerni engedi. A lefolyt tanévben a tüdőüszök egy esetét észleltük, melyben a fennforgó tünemények a bántalom gümőkóros természetét kizárni engedték és a melyben idült mellhártyalábra mutató physicai jelek hiánya daczára, a fennebbi tünemény jelenléte a betegség kiindulási pontjára nézve előrement mellhártyalob felvételére indított; a lob az interstitialis szövetében megszaporodott tüdőben hörgtágulatokra, rothasztó hörglobra , tüdőüstökre vezetett. A bonczolat a felvételt telje­sen igazolta.3) Egy másik esetünk a következő: A. J. 42 éves hivatalnok 1883. márczius 9-én vétetett fel a kórodára jobboldali mellhártya-izzadmány tüneményeivel, mely a betegnek négy hétig tartó kórodai tartózkodásának ideje alatt a felszívódás jeleit mutatta. Ugyanaz év november hó 28-án a beteg heves vérköpési roham miatt újból a kórodát kereste fel. A vér­köpés megszűntével ejtett vizsgálat azt mutatta, hogy a jobb mell­kasfél valamivel laposabb, a m. cucullaris, tövisfeletti, alatti és laposztáji izmok jobb oldalon feltűnően sorvadtak; a mellhártya­­izzadmány majdnem teljesen felszívódott; a jobb tüdőcsúcsban beszűrődés, a köpetben sok tüdőhámsejt, ruganyos rostok, Koch­­féle bacillusok. A két utóbbi eset egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a mellhártya-izzadmánynak kórjóslatára nézve mindig óvatossággal kell nyilatkoznunk, mert a­mily könnyű megbetegedés jellegével bírhat egyes esetekben, és oly súlyossá válhatik azon szövődmé­nyek és utóbetegségek által, melyek hozzá csatlakozhatnak. El­tekintve a nagy mennyiségű izzadmány jelenléte által előidézett rögtöni halálesetek igen ritka, kórodánkon eddig csak egy alka­lommal észlelt esetétől, nemkülönben a szomszédos szerveknek hozzácsatlakozható lobjától, különösen két bántalom az, mely a mellhártyalobnak leggyakrabbi utóbetegségét képezi; ezek az idilli sajtos tüdőlob és a hörgtágulatokkal járó szövetközti tüdőlob. E körülménynek figyelembe vétele annyival indokoltabb, a­mennyi­ben a legkedvezőbb lefolyást színlelő esetekben az orvosi felügye­letnek korai megszűnése és ezzel egyszersmind a gyógykezelés hiányossága később súlyos, alig befolyásolható utóbetegségekre vezethet. Az eseteinkben alkalmazott gyógyeljárást a következőkben foglalhatjuk össze: A betegség kezdetén, ha a lábos tünemények még igen hevesek, a mellszúrás nagyfokú, a bántalmazott mellkas­félre jeges borogatások esetleg hólyaghúzók alkalmaztatnak, szük­ség esetén 6—8 véres köpülylyel, belső szereléstől e stádiumban vagy teljesen tartózkodunk, vagy ha a nagyfokú köhögési inger, a mellszúrás követelik, enyhe csillapító szerekre (Extr. cann. indic. Extr. hyoscyami, Ag. laurocer) szorítkozunk. A több oldalról aján­lott szürke kenőcs bedörzsöléseket, erélyes hashajtókat sohasem alkalmazzuk. A beteg étrendét kizárólag levesre és tejre szorítjuk, mely utóbbinak mennyisége, a beteg emésztő képessége szerint 1 —1­5 literre mehet. A netalán észlelhető magas hőfokok külö­nös beavatkozást ritkán igényelvén, a fennebbi várakozó eljárást mindaddig fenntartjuk, míg a lábos tünemények megszűntével a lerakott izzadmány felszívódásának előmozdítása válik szükségessé. Az e czélra szolgáló eljárások közül évek óta a legkülönbözőbb kísérletek létettek a felszívó, húgyhajtó, hashajtó, izzasztó és zson­­gító szerekkel, a­melyek között még a húgyhajtó és zsongító szerek vezettek a legkedvezőbb eredményre. A felszívó gyógyszerek közül egyedül a fodfestényt alkal­mazzuk rendesen felmelegedő hűvös borogatásokkal egybekötve, az ezen eljárással elért eredményeket inkább az utóbbiaknak vagyunk hajlandók tulajdonítani. A húgyhajtó eljárások közül dicsérőleg nyilatkozhatunk első­sorban a tejről, mely módszeresen keresztülvitt tejkúra alakjában a diuresist tetemesen növeli, különösen, ha alkalmazása zsongító szerekkel (china, chinin, vas) köttetik össze. Egyes esetekben a digitálistól láttunk jó sikert, két esetben a blatta orientalis muta­tott feltűnő diureticus hatást, másokban az infusum juniperit alkal­maztuk liqu. kalii aceticival vagy az aqu. juniperi­ t, bár nem sok sikerrel. Egyes­­ szerzőknek az erélyes hashajtókkal, pilocarpinnal, laborandi-főzettel, a Schroth-féle gyógymóddal elért kedvező ered­ményeit mi nem tapasztaltuk. Az izzadmány felszívódására irányult gyógyelj­árások sikertelensége esetében az izzadmány művi eltávolí­tása válik szükségessé, melynek kivitelére a kórodán kizárólag a Dienlofoy-féle készülék van használatban vékony szűrcsapokkal, mely a főkelléknek, t. i. a mellkas légmentes megnyitásának teljesen megfelel. A kivitelben követett óvatosság folyományának kell tekin­tenünk azt, hogy alkalmazásának ideje óta egyetlen eset sincs fel­jegyezve a kóroda naplójában, melyben akár a műtét alatt, akár a műtét után a betegre nézve végzetes következmények támadtak volna, a­milyenekről az irodalomban bőven van említés téve. Azon meglepő siker, melyet a csapolással a mellhártya-izzadmányok gyógyításában elérünk, úgy látszik arra vezetett, hogy az orvosok a műtét javalatainak határait igen kibővítették, úgy hogy Frantzell­­a punctionak különben kiváló szószólója, azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy »épen Némethonban a mellkast nagyon is gyakran nyitják meg, sok esetben szoros indicatio nélkül­. A kórodán a mellkas csapolása a következő javalatok esetében végez­tetik : 1. Vitalis indicatioból, ha az izzadmány oly nagy mennyi­ségű, hogy életveszélyt rejt magában, még az esetben is, ha láz van jelen, ha a dyspnoé igen csekély vagy épen hiányzik. 2. Siker­telen belső gyógykezelés esetében a betegség 3—4. legfelebb 5. hetéig, ha az izzadmány további szaporodásának jelei és a láz hiányzanak. Mérsékelt hőemelkedések ez esetben absolut ellenjava­­latot nem képeznek, mert az izzadmány kibocsátásával, mely pyrogén anyagokat tartalmaz, a láz is megszűnhetik. 3. Genyes izzadmánynál a punctiót mindig megkísértjük és csak ennek siker­telensége esetében végeztetik bordacsonkolás. 4. Véres izzadmány jelenléte csak akkor képezhetne javalatot, ha nagy mennyisége által az életet veszélyeztetné. 5. Gyümőkór jelenléte nem zárja ki ugyan teljesen a csapolás javalatát, de azon tapasztalat, hogy az izzadmány által összenyomott tüdőben a gümőkór haladása hátrál­tatva van, arra int, hogy ilyenkor a csapolást csak akkor végez­­­­zük, midőn az izzadmány nagy mennyisége által okozott dyspnoé­­ ezt okvetlenül szükségessé teszi. 1) Hdb. der spec. Path. u. Ther. I. Bd. 39I. pag. 2) Rec. de mém. de med. milit. 3. Sér. 1881. p. 537. Schmidt Jahrb. I97. k. 3) Irsai: Orvosi Hetilap 1885. 15. sz.

Next